Párizsi napló

Ez az írás azoknak akar megfelelni, akiket kiábrándítottam azzal az (egyik korábbi „naplójegyzetben” megfogalmazott) állításommal, hogy Derrida, illetve Foucault nem tartoznak hozzá a francia intellektuális közegek hivatkozási tartományához. Az, akiről a következőkben szó lesz, olyan valaki, akinek írásait bátran ajánlom azoknak, akik meg akarnak mérkőzni a francia elmélet aktuálisnak tekintett kihívásaival. Másként fogalmazva, a „kit olvassunk Derrida és Foucault helyett?” kérdésre azzal válaszolok, hogy „Louis Marint”. Ő az a szerző, akinek olvasásával a normalienek szerint (ezt a fogalmat nem magyarázom újra) hajnali éberségünket lehet tesztelni: ha értjük a szöveget, a teszt eredménye pozitív, ha meg nem, a napot folytatni hiábavaló. De még mielőtt a reklámtárgyat kimerítően leírnám, két nehézségre szeretnék mindenkit figyelmeztetni. Az első, hogy Louis Marintől elkeserítően kevés írást fordítottak magyarra,1 tehát a rá való hivatkozás o/itthon nem feltétlenül annyira sikeres, mint például a Derridára való. Marin ismerete hatékonyságának még egy gyenge pontja van, hogy példaanyaga erőteljesen kötődik a francia 17. századhoz, s így copier-coller/copy-paste-effektusa nem annyira nagy, mint a két előbb idézett esetben.

Ki tehát Louis Marin? Filozófus, szemiológus, történész, művészettörténész, esztéta, vagyis szinte teljesen lefedi a humán tudományok diszciplínáit. 1931-ben született. 1953-ban szerzett filozófusi diplomát, 1973-ban filozófia doktori címet. A közbeeső periódusban 1961–64 között a törökországi francia nagykövetség kulturális attaséja, 1964–67 között pedig a londoni francia intézet igazgatója. Egyetemi karrierje gyakorlatilag hazatérése után kezdődik. Nemzetközi hírneve ellenére nem lesz helye a nagy hagyományú francia intézményekben, sem a Sorbonne-nak, sem a Collège de France-nak nem lesz tanára. Tudományos pályafutása az új kutatási lehetőségeket felmutató intézményekhez, illetve nemzetközi egyetemekhez kötődik. 1967–70 között a nanterre-i egyetemen tanít (a ’68-as eseményeknek viszont nem lesz kulcsszereplője, végre egy nem hatvannyolcas filozófus!), majd 1970-től 1974-ig a californiai San Diego egyetemen. San Diego után három évet tölt a John Hopkins Universityn, s ezt követően lesz 1992. október 29-én bekövetkezett haláláig az EHESS tanára a történettudományok kutatóközpont tagjaként. Egyesült Államokbeli tanárkodásával viszont nem hagy fel teljesen, 1985-ben a John Hopkins University meghívott előadója.

Louis Marin életműve a francia klasszikus kor reprezentációrendszerére vonatkozóan dolgoz fel három nagy témakört: az önéletírásét, a diskurzuselméletét, illetve politikum és reprezentáció viszonyáét. A témakörök bemutatását most nem a kronologikus rend értelmében ejtem meg, hanem a recepció és a hirtelen félbeszakadt életmű rekonstrukciós kísérletei felől. 1997-ben, 1999-ben, illetve 2005-ben jelent meg tematikus válogatás a posztumusz írásokból.

Az 1997-es kötet a Pascal et Port-Royal2 címet viseli. és azt a kutatási irányt képviseli, melyet az 1975-ös La critique du discours. Études sur la logique du Port-Royal et les Pensées de Pascal3 nyitott meg. Ehhez a filozófiatörténeti problémakörhöz a narráció, előbb a biblikus narráció kérdéskörét kutatva jut el. A teológiai, misztikus diskurzus elemzésének problémája 1981 után szorul háttérbe. Azonban az ebből a témakörből származó írásokhoz hasonlóan a filozófiatörténeti elemzés szemantikai, illetve kortárs szociológiai kategóriákat alkalmaz tárgya leírására. Marin komolyan veszi a strukturalista tradíciót. Ám érvelési stílusára jellemző módon az értelmezés éppen a leíró kategóriákra való rákérdezés lépései szerint halad előre. Mindkét kötet megkerülhetetlen a Pascal-kutatásban.

Az 1999-es L’écriture de soi4 sokkal heterogénebb történeti anyagra vonatkozik. Ennek a kötetnek négy főszereplője van: Loyolai Szent Ignác, Montaigne, Stendhal és Roland Barthes. A négy szerző négy önéletírását (Barthes Roland Barthes par Roland Barthes-ja, Stendhal Vie de Henry Brulard-ja, Montaigne Esszékje, Szent Ignác Lelki gyakorlatokja) Marin arra használja fel, hogy az önéletírás (autobiographie) ön-írásba (autographie) való áttűnését elemezze. Ezen kategóriák szerint csak formabeli különbség van a négy, időben nagyon távoli szöveg között. A Loyolai Szent Ignácról szóló tanulmány a szerző utolsó szövegeinek egyike.

A harmadik kötet annyira új, hogy még nem is került piacra. Politiques de la représentation címmel ebben jelentek meg azok az írások, melyek a reprezentáció formáinak politikumát gondolják el. Egy korábbi, 1981-es kötetben5 hangzik el Marin azon sokat idézett hipotézise, hogy: „A reprezentáció és a hatalom azonos természetűek.” Ez a gondolata ihlette talán leginkább a kortárs történészeket. Marin óta ritkán lehet a 17. század kontextusában politikumtól függetlenül beszélni a reprezentációról, művészetről, monarchiáról. Egyelőre csak a 17. század kontextusában.

A posztumusz kötetek gondozói között két ismerős név lesz, mindketten a korábbiakban már ismertetett GRIHL munkatársai (ezzel már arra a titokra is fény derül, honnan tud e sorok szerzője a boltokba még nem került kötetről): Alain Cantillonra, illetve Jean-Pierre Cavaillére gondolok itt. Az előbbi Marinnél kezdte írni Pascal szerencsejátékos-parabolájához kötődő doktori értekezését, de Marin 1992-es halála miatt végül a már szintén többször emlegetett Roger Chartier-nál védett. Leginkább ő vállalja nyíltan a ’tanítvány’ szerepkörét, pedig piros sálas, mindig-kosztümös, enyhén kopaszodó méltósága ettől a kategóriától messze helyezi. 1993-ban az Esprit folyóiratban közölt Louis Marin6 címmel nekrológot. A szerkesztők között a feleség, Françoise Marin, illetve Pierre-Antoine Fabre, Daniel Arasse, Danièle Cohn, Giovanni Careri neve van ott. Pierre-Antoine Fabre történeti antropológiát tanít az EHESSen. Kutatási területei között sok az olyan, ami Marinhez is közel áll, hiszen a 16–17. századról, a jezsuitizmus történetéről publikált. Daniel Arasse művészettörténész, a modern kori festészet és az olasz reneszánsz szakértője 1993-ig a Paris IV illetve a Paris I tanára volt. Danièle Cohn nevét ifjú esztétáknak szintén nem árt észben tartani. Ő is az EHESS tanára és Georges-Didi Hubermannal együtt az elméleti tárgyakra vonatkozó szókincset vizsgáló csoport alapítója. Careri az előbb említett kutatócsoport tagja, és szintén az EHESS-en tanít a Jelek, formák, reprezentációk névvel leírt diszciplínában. 

Louis Marint illetően még egy valamire kell ügyelni. 1871-ben a franciáknak született egy előbbi híres Louis Marinük. Ez utóbbi az etnográfus Louis Marin. 1960-ban halt meg, és 1923-ban lett az Assemblée Nationale alelnöke. Jelentős írásos hagyaték maradt utána, mely a két világháború közötti periódust dokumentálja. A nacionalista jobboldal képviselője. Tagja volt az Etikai és politikai tudományok akadémiájának, illetve az Etnográfiai Társaságnak. Ajánlatos a két személyiséget nem összetéveszteni.

JEGYZETEK

1. Hogy tisztességes legyek, én csak egyről tudok: Louis Marin: A reprezentáció kerete és néhány alakzata. In: Házas Nikoletta: Változó művészetfogalom. Kortárs  frankofon művészetelmélet. Kijárat Kiadó, Bp., 2001. 197–217. ford. Z. Varga Zoltán, másodközlés, első kiadása megjelent Enigma, 1999. 18. 76–92.

2. Louis Marin: Pascal et Port-Royal. PUF, Libraire du Collège International de Philosophie, Paris, 1997.

3. A diskurzus kritikája. Tanulmányok a Port-Royal-i logikáról, illetve Pascal Gondolatokjáról. Minuit, Paris, 1975.

4. Az önéletírás. PUF, Libraire du Collège International de Philosophie, Paris, 1999.

5. Marin Louis: Le portrait du roi (A király portréja). Minuit, Paris, 1981.

6. Alain Cantillon: Louis Marin. Esprit, janvier 1993. 158–161.