A fiatal József Attila – és a fiatal Lászlóffy Aladár

József Attila Erdélyben – 1945 után

„A költő, aki a világot újrakölti, az örök újrakezdés kényszerét vállalja. Persze nem a világot kezdi ő elölről, csak rendszerint egy másik költőt. Lászlóffy például (egész nemzedékével egyetemben) József Attilát” – írja találóan Földes László, a kitűnő műértő, még az első Forrás-nemzedék és Lászlóffy Aladár pályájának kezdetén.1 „Lászlóffy Aladár lírájának ember-központú munka-szemlélete… csakúgy összehangzik József Attila művészetével, mint a szocialista líra jelenének legjavával”2 – olvashatjuk a nemzedéktárs, kiváló irodalomtörténész, kezdettől hű, harcos kritikus egyik cikkében.

Önkényesen kiemeltem két megállapítást az akkor ifjú erdélyi költők és József Attila kapcsolatáról. Számos más helyre, kritikusra, kritikára is hivatkozhatnék: az összefüggés kézenfekvő, gyakorta emlegetett a korabeli viták során is.3 Élre kívánkozik a két feljegyzés, mert aláhúzza a líratörténeti hatás generációs jellegét, illetve utal az akkor nehezen elhanyagolható, korabeli irodalompolitikai közegre. Kétségtelen az elmélyült, lényeges költői rokonság az említett nemzedék több tagjánál: főként Szilágyi Domokost, Hervay Gizellát hangsúlyoznám Lászlóffy Aladár mellett. Ugyanakkor azt is: egymástól teljesen függetlenül s önelvűségük szellemében vállalják büszkén ezt a mély vonzalmat. S ugyanezért egymástól ugyancsak eltérő módon érvényesül ez a – kezdetben s főként felületesebb szemlélők számára még „epigonizmusnak” is kinevezett – hatás. Meggyőződésem, hogy mindhármójukra vonatkozik az, amit Földes László Lászlóffy Aladár (pályakezdeti) költészetéről ír: „Amikor… azzal próbálkoznék, hogy nyomon kövessem… együvétartozását József Attilával és kifejlését belőle, akkor természetesen költői attitűd rokonságáról beszélek, nem költői rangról.” Adott versek, vers-részletek kapcsán is utal a kapcsolódásra.4

József Attila erdélyi szellemi jelenlétének egyenes folytatásaként is tekinthető az első Forrás-nemzedék fiatal költőinek József Attilához szegődése. Annak a szellemi jelenlétnek, amelyet – igazi hiánypótlásként – Kántor Lajos térképezett fel 1926-tól 1938-ig egyik könyvében, pontos dokumentációval.5 Folytatás, de vajon valóban „nyílegyenes” folytatás-e?

A „nyíl” röppályájának egyenessége értelmében erről aligha beszélhetünk. A húszas-harmincas évek eszményi szocialistái, marxistái és a második világháború utáni évek, évtizedek erre hivatkozó politikai hatalmai, vezetői, ideológusai, a két, oly különböző időszakban élők meggyőződései, törekvései között vajon lehet-e egyenlőségjelet tenni? A jelszavak, jeligék azonossága az, ami fennmarad. De a hajdani vágyak, remények és teljesüléseik között nem kis eltérés húzódik és mélyül a mindennapi történelmi gyakorlatban. S a „lélek mérnökei” (ebben az időben ugyancsak sokat emlegetett, József Attila-i megjelölése ez az íróknak) nem akadálytalan feladata éppen ennek az eltérésnek – mondhatnánk: szakadéknak a felmérése. Erre erőteljesen biztatva, ugyanakkor ugyanezt lényegében szigorúan, – „fejvesztési” szankcióval tiltva.

Ebbe a kutyaszorítóba, mint kalodába vannak beszorítva6 a világháború után induló fiatalok. Különösen az 1956-os forradalom vérbefojtása után indulók. S ezen belül is a kisebbségiek s a Ceauşescu-rendszer uralma alá kerülő erdélyi fiatalok.

József Attila ebben a közegben külső-belső védővárnak bizonyul. Nemcsak kanonizált, hanem legerősebben védett övezet. A fiatalok számára holmi szellemi „trójai faló”. Rá hivatkozva, őt idézve átcsempészhetik eredeti, őszinte szociális érzékenységüket, ugyanakkor rejtett lázadásaikkal, „formabontásaikkal” együtt. Ráadásul: igaz meggyőződéseiket, legmélyebb vonzalmaikat követve.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Lászlóffy Aladárt s ifjúkori, pályakezdő költészetét követve – úgy vélem – mindez ékesen kirajzolódik.

József Attila, marxizmus, „izmusok” – Lászlóffy Aladár-izmus
(Szabadversek az 1920-as és az 1960-as versekben)

Kétségtelenül a fiatal József Attila 1920-as évekbeli szabadverseinek ismerős vonásaival találkozunk a pályakezdő Lászlóffy Aladár első kötetében (Hangok a tereken, 1962). Meglepőnek és elgondolkodtatónak vélem azt, hogy a többféle szintű, mély hatás, rokonság ellenére, ezen belül milyen erőteljesen rajzolódnak ki a máris tagadhatatlan eredeti, a választott mestertől karakteresen eltérő poétikai jegyek.

Például nem nehéz felfedezni az említett párhuzamot efféle sorokban, képekben:

Sorsaink hálózata szívmagasságban feszülve

beborítja, megköti a föld felületét.

…az egy meggyőződéssel dobbanó

szíveket, valamennyit  összefűzi rendre

egyikünk elgondolása,

mely…

újra vissza-visszatér7.

Hasonló a szocialista idealizmust sugárzó emelkedett hangvétel, a világűr perspektívájából szemlélődés költői képei, az emberi szíveket és csillagtávlatokat egybefogó lírai lendület. Mégis a kozmikus nagyvonalúságnak már egy másfajta, a József Attiláétól elütő árnyalata, vonulata az, ami itt megjelenik. Ennek a fajta lírának, s rokonságnak számos más példájával találkozunk ebben az időszakban. Az a fajta átélt, himnikus pátosz ez, amelyet hasonló vágy, remény táplál. Bizalom abban, hogy épül, készül a munkások, a munka megbecsülésén alapuló igazságos, ígéretes jövő. Az az új világ, amelynek kezes szerszáma, eszköze a szédületes iramban fejlődő technika.8 A versek eszköztára, akárcsak a gondolatok menete, itt találkozik általában a húszas évek avantgárdjának stílusával, de közvetlenebbül a fiatal József Attila szabad verseivel.

…ébred az ország.

Az utakra fűzött gyöngyszemek: városok, falvak

Csengve9 egymáshoz érnek az ébredésben

És ilyenkor összeér

A bennük élő emberek karja…

Maga a „csengés” a már említett, ifjúkori József Attila előszeretettel szerepeltetett, harmóniát jelző, visszatérő motívuma.10 Az idillikus kép rokon – monumentalitása (annak is sajátos kontextualitása és intertextualitása) viszont a Lászlóffy Aladár-gondolatvilág merész léptékét jeleníti meg. Akkor is, amikor – ismét – az ideológia-igényeknek megfelelő képpel zárja le ezt a verset. Megfelel, de a maga módján teszi ezt. A század eleji avantgárd pátoszára emlékeztető és emlékező módon:

…emberek karja,

Ahogy együtt helyére emelik

Társadalmunk kék-arany kupoláját.11

Egészen rejtve maradhat az ódai köszöntés magasztos képében meghúzódó önellentmondás. Az, hogy ez a „kék-arany kupola” – adott esetben – a szocialista társadalomra vonatkozik, holott a vizionált „kék-arany kupolás” grandiózus épület óhatatlanul székesegyházak, tróntermek történelmi asszociációit hordozza: az új társadalom által tagadott, ellenségesnek vallott múlt jelképeit.

Sorolhatnánk tovább a „pártos” verseken belül felbukkanó saját gondolatot, összefüggésrendszert hordozó (becsempésző, vagy öntudatlanul megjelenített) fordulatokat, képeket. Az Emlékek énekében például „megvert évezredek özönölnek” Lászlóffy Aladár-osan. A Nemzedékek sorai közt pedig elénk áll a speciális megszemélyesítés sorozat, a költő egyik kedvenc leltározása:

Erdőkben lengő levelek a kezek.

Folyókban lüktető hullámok a kezek,

[…]

és követ, kanalat, fegyvert, ceruzát

vesznek át az idő raktárablakánál.

A Vajdahunyadon épülő új nagyüzem kapcsán (ürügyén?) pedig a hajdani régi várak történelmi múltját idézi. „Kő rozetták, édes ívek / Mégis várnak, mégis hívek! / Próbát álló erős ívek / Kőműves-kezekhez hívek.”12

Ez a fajta vonzáskör, a 20. század eleji izmusok közelsége, többféle változatban felfedezhető. Például a jelzett esetekben, közvetve, a fiatal József Attila közvetítésével. Így a technikai fejlődés, a bányák, kohók, mozdonyok, száguldó gépek, elektromosság térhódítása, a nagyvárosok igézete szerepeltetésével. S főként mindezek szoros kapcsolódásával a munkásosztályhoz, annak szerveződéséhez, felemelkedéséhez – együttesen a történelmi, társadalmi igazságszolgáltatással azonosított, jövőbeli szocializmushoz. Kassák bizonyos verseihez is közelállónak érezhetjük, de találkozunk itt általában az aktivizmus, expresszionizmus, konstruktivizmus eszméivel, poétikai újításaival is. A közös keret: a szocializmus igazsággal való azonosítása, ennek a feltételezésnek (fikciónak) mint gondolati és irodalmi/költői ideálvilágnak, eszményítésnek a további, versbeli tételezése. Elfogadott álom továbbszövése. Például a pásztor:

Villanylámpákkal álmodott, s új házsorokkal,

Autók járták álmai útját – fényszóróik

Gyakran a szemébe sütöttek, – megálltak előtte,

Hogy utazni hívják, nagy városokba érkezett,

Kivilágított termekben töltötte az estéit

A gépészekkel, fényben, fényben, fényben… -13

Hasonló fajta rokonságot, a húszas évekbeli, munkásmozgalomhoz kapcsolódó, avantgárd költészet hagyományának folytatását fedezhetjük fel számos más helyen, számos más formában is. Akár a világvárosok már idézett felsorolásánál is jelen van ez („…Antwerpen… Moszkva, Párizs, Tokió”): az izmusokat jellemző internacionalizmussal közös jegyként. Ami már itt megkülönbözteti ezektől, az a felsorolás kezdete, kiterjedése, amely Lászlóffy Aladárnál következetesen az emberré válás kezdetéig megy vissza, s fontos láncszeme az ókori kultúra. (Itt: „Neandervölgy, Memfisz…”.) Efféle összefüggést érzékelhetünk akkor is, amikor az ideális óriásként felrajzolt ember, az expresszionizmusra különösen jellemző, szerszámaival együtt előszeretettel ábrázolt, szoborként, domborműként, festményként, irodalmi alakként megjelenített munkásember bukkan fel a versekben, s fejedelmi többesben történik megszólaltatása:

A házakat, eszközöket nem kaptuk úgy,

Készen, mint a hegyeket, a fákat,

Hát kétkézre fogtuk az elemeket,

És sorra próbáltuk őket kalapácsnak.

A tapasztalat mintha megismétlődne akkor, amikor például az idézett helyet követő, olyanfajta, az egész emberiségre vonatkozó program meghirdetésével találkozunk, mint amilyen például a harcos lendületű, szentenciózus három sor:

Irányt csak arra kap a történelem,

Amerre a szabadság és a végtelenség

Sínpára kígyózik a tér töltésein.

Ám ez utóbbinál érdemes felfigyelni arra a rezdülésnyi, de nem jelentéktelen metamorfózisra, amelynek nyomán az akart-akaratlan József Attila-idézet („Ahol a szabadság a rend, / mindig érzem a végtelent”) alapvetően eltérő kontextusban hivatkozik a szocialista programra mint új, ideális jövőt ígérőre. Itt nem a marxista eszmékbe vetett bizalomról van szó, hanem e bizalom feltételességéről. S ehhez simul az a szintén árnyalatnyi, már Lászlóffy Aladár-os sajátosság, hogy ez az eszmei absztrakcióvá váló (szavakban meg sem jelenő „vonat”) olyan „sínpáron” suhan, amelynek kígyózó töltései: „a tér töltései”. Vagyis a képzelet olyan elemmel bővül, amely a költő egyedi szemléletének egyedi konstrukciója. S ennek révén – bár az említett izmusok sínpárján indul, mintegy lesiklik erről a pályáról, átvált saját, másként, másfelé irányuló eszmei útjaira. Beilleszti, beépíti saját lírikusi konstrukciójába, világába. A példákat sorra szaporíthatnánk.

Nagy a mi munkás emberi erőnk:

a földgolyót taszítja fáradatlan, új s új kalandok

korszakaiba,

s ahogy a mozdonyokban:

bár gerinc-irányon győz…

[…]

Ilyenkor megvilágosodik,

ilyenkor meghangosodik az erők hatalmas

szövevénye,

ahogy összeakaszkodott délköreik alatt

a világ lassan úszik fészkünkkel a jövendő felé.

Ez a „földgolyó” taszítás, ezek az „összeakaszkodott” délkörök, ez a fajta grandiózus „megvilágosodás”, „meghangosodás” s a testtelen „erők” „hatalmas szövevénye”, a glóbusz madárfészekké törpülése, magának „a világ”-nak lassú úszása a „jövendő felé” – csupa olyanfajta kozmikus kép, űrbe táruló elvonatkozás, amely nagyon illik ifjú költőnk szemléletéhez, világához. S a példákat csupán jeleztem, nem merítettem ki.14

„Ember-mivoltuk nagy hangulata…”
(A költő saját világa, saját hangja)

Mindezek között – mondhatnánk: mindezek ellenére – hol és hogyan mutatkozik meg, látható-e igazán ebben az első kötetben világosan, markáns módon a költő, a költészet eredeti arculata? Akár a készülődés, alakulás stádiumában. Minden eddigi tallózás alapján a kiemelt szövegrészek, sorok, szakaszok verskörnyezete arról vall, hogy mind a József Attila-rokonság (felvállalt és alapvető költői vérrokonság!15), mind pedig a körvonalazott, század eleji izmusokhoz fűződő eszmei, poétikai szálak – lényegükben a saját hangra találás lépcsőfokainak bizonyulnak. Hogy éppen ez az út adódik kézenfekvőként, abban jelentős szerepe van a konkrét történelmi háttérnek, közegnek. (Természetesen a költő sajátos természetrajzának nem kevésbé.)

Ennek a saját hangnak, felbukkanásának érdekes, szélsőséges példája lehet – ebből az időszakból – akár A hegedű húrjai című vers. Az elvárt, ideologikus program feltűntetését jelzi már a versbeli alcím is, külön rész: Ember és szocialista ember. Megfelel ennek az alcímnek több költői sor is. Megtudhatjuk, hogy „Egy hegedű, […] mennyit segíthet ügyemnek a muzsikájával – / akárhol, / ha világa világom hordja: tulajdonképpen agitátor”.16  Ezek az  „ügy”, „agitátor” kifejezések tüntető pártosság jelenlétét sugallják. Ám a közvetlen folytatás már egészen eltérő, egyedi költői transzformációt jelenít meg. Ez az „agitátor” itt az, aki:

…felveri ritkán ráérő dolgos emberekben

Ember-mivoltuk nagy hangulatát.17

Ez az „ember-mivolt” s ennek a „nagy hangulata” már annak a lírai, filozófiai gondolatrendszernek a jelenléte, amely dominál a kötetben, s amelyhez hol kényszerű dekorációként, hol önkényesen átértelmezett, rendszerébe illesztett részként alkalmazza, szerepelteti csupán a szocialista távlatok idealizált vágyait, ígéreteit. Ennek az egyedi „nagy hangulat”-nak igazi lírikusi társai, folytonosságának másféle jelenlétei azok a vershelyzetek, ahol például úgy érzi a költő:

…Milliárd éves esték

találkoznak e mai estével itt:…

Avagy, amikor így vall:

…Nagy ősi helyzetek

mozdulnak el a föld szíve felett,

millió éve nőtt oszlopsorok…

Máskor, például a Legendában pedig úgy látja: „Ezredéves tárgyak jönnek, élnek” – „Történelmünk vaskapuinál.” Mikor szerelmében gyönyörködik, felfigyel arra, amint:

Madarak árnyai suhannak végig mindenen, mezőn,

A gyorsan-suhanó föld árnyékánál is sebesebben…18

A suhanó madarak tünékeny villanásának is a még illékonyabb „árnyain” akad meg a szeme. S ezt az alig észrevehető pillanatképet nyomban a „föld árnyéká”-val veti össze – az önmagában is láthatatlannal, alig-elképzelhetővel (van-e ilyen egyáltalán?). A szabad szemmel alig láthatótól – az emberi szemmel láthatatlanig; a miniatűr köznapi villanástól a kozmosz határait fürkésző képzeletig ível a költői vízió.

Mindezek – miként az előbb idézettek is – nem állnak távol a József Attila-világtól. Mégis már egy más, újféle költői világ ez. S ismét, mint kezdetben, egyetértően idézhetem Földes Lászlót: „Úgy hasonlít József Attilához, mint minden egyéniség a hagyományához: ő maga emlékezik, de nem emlékeztet reá. Mert nem kapaszkodik már József Attila kezébe, hogy szédítő metaforáinak pályáján szédelegjen utána, hanem tulajdon társításainak láncolatán át érinti a kezét.”19

JEGYZETEK

  1. Földes László: Én és a mindenség (Lászlóffy Aladár költészetéről). Korunk, 1968. 2. 214. (Kiemeléstőlem – Sz. K.).

  2. Kántor Lajos: Lászlóffy Aladár (Akiket a szabad haza nevelt). Igaz Szó, 1964. 6. 925. (Kiemelés tőlem – Sz. K.)

  3. Elsők közt Földes László, Kántor Lajos, Szőcs István és mások korábbi megnyilatkozásait is joggal felsorakoztathatjuk. Az evidens kapcsolódásra hivatkozás felbukkan újra meg újra, különböző szempontokból megvilágítva.

  4. Földes László: i. m. 215. (Kiemelés tőlem – Sz. K.)

  5. Kántor Lajos: A hiány értelmezése – József Attila Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1980.

  6. Feltehetőleg ideszorult volna maga József Attila is, ha tovább él, ha él és ír a békekötés utáni szocialista társadalmak valamelyikében.

  7. Lászlóffy Aladár: Új óda. In: Hangok a tereken. Irodalmi Könyvkiadó, Buk., 1962. 14–15. Vö. József Attila: „A lélek hullámhossza éppen a magasságom…” „Ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött…” (Én dobtam, Érik a fény – lásd még: Forduló, Esti felhőkön  stb.)

  8. Feltűnnek a „termelő emberek”, a „munkás menet”-ek. A nagy éjszakában „építőtelep reflektorába” érkezik egy pille. Az Örök naplementében „Világít a kohó”, „Énekel a kohó” – ez az oly jellegzetes szocreál díszlet. „Agitálj!” bíztatja önmagát – önmegszólítás formájában. „Munkás-menetek, dobogók”-at idéz szemünk elé, másutt „szocialista ritmus”-t. (Lásd Emlékek éneke I-III. (29–31.), Nemzedékek (32.), A Föld éjszakái (39–40.), Örök naplemente (44.), Maradandóság (69–70.), Szertartás egy nemzedék nevében (104–108.), Munkás-temetés (116.), A város ritmusára (138–139.).

  9. Kiemelés tőlem – Sz. K. Hasonló jellegű, visszatérő motívum itt, mint József Attilánál. Vö. „jóhangú csengőket” kalapácsol a „szép erős fiatal / ember”; Avagy „Én” (mint rák) „erős ollómmal utat vágok…” s „csengő karikák röpülnek föl a tiszta vízben”; „csengőn, tisztán énekel az ég” karácsonykor stb. (Hívogató, A rák, Karácsony, Kovács stb.) Vö. Szabolcsi Miklós: Érik a fény, Akadémiai Kiadó, Bp. 197.; Széles Klára: „…minden szervem óra” – József Attila  költői motívumrendszeréről. Magvető Kiadó, Bp., 1980; Tverdota György: Ihlet és eszmélet – József Attila, a teremtő gondolkodás költője. Gondolat Könyvkiadó, Bp. 1987; Szigeti Lajos Sándor: A József Attila-i teljességigény. Motívumértelmezések. Magvető Kiadó, Bp., 1988. stb.

10. Bőségesen akadhatunk a rokonság más, hasonló példáira.  Ilyen frappáns (öntudatlan) utánérzés például A pásztor játékaiban olvasható kép a munkásokról (Lászlóffy Aladár): „A dolgozó emberek valahányszor munkához látnak, / mintha csak szentjánosbogárkát csuknának a / markukba: / halványan felsüt a karjuk erein, […] rendre / felszivárog a testeken át az élők szívébe… (137.) (József Attila): „Szép fiatal emberek tele /  ereiben elnyujtózunk, izmaikba fákat vetünk…” (Tüzek éneke).

11. Köszönés (28.).

12. Emlékek éneke (29–31.), Nemzedékek (32.), Krónika Hunyadváráról (42–43.).

13. Joggal idézhetik fel a sorok konkréten József Attila Nagy városokról beszélt a messzi vándor, A  nagy városokat  stb. című szabadverseit, de Kassák, Verhaeren,  Hans Arp stb. számos hasonló  optimista vízióját is.

14. Az idézett versek helye hátulról visszafelé: A hegedű húrjai. A dallamok fészke (126.), Szertartás egy nemzedék nevében, (104–105.), A Föld éjszakái (36.) Vö. még: Az öntudat (95–96.), Schubert téli utazása (103.), Három monológ (117, 121.), A pásztor játékai (126.), Esti sípszó (136–137.), A város ritmusa (138–139.) stb.

15. Aligha kimeríthető, úgy vélem, külön tanulmányt is megérdemlő összefüggésfajta ez. Korai, éles szemű megfigyelője Földes László, i. m.

16. I. m. 127.

17. I. m. 127.

18. Örök naplemente, 44.; Reggel a kőbányánál 55; Legenda, 64; Május-esők 80.

19. Földes László: i. m. 220.