Örökre egyedül vagyok,

akárhány fény akárhogy illan,

ha beszélek, ha hallgatok,

akárhány nő van karjaimban.

Egyedül vagyok, mint a villany,

mely üres szobában világít.

Egyedül vagyok napjaimban,

az élet miatt – a halálig.

Mikor kijöttem börtönömből,

szemügyre vehettem magányom.

Éles kövek közt úgy csörömpöl,

mint bolond fakopáncs a fákon,

mint csörgőkígyó, mikor éppen

nincs más dolga, mint hogy csörögjön.

Rabságomból végre kiléptem,

s rájöttem, én vagyok a börtön.

Lement az élethigany bennem,

most már minek is melegítnem,

ha elvesztettem, megkeresnem,

árva szívemet keserítnem.

Nem én szólok, de bennem szólnak

a régi, kedves népdalok.

Aki szült, annak is dalolnak,

és eljön értem a halott.