Fejtő Ferenc József Attila
A szerkesztő kéziratkérő levelére február 7-én érkezett válaszból: „azt hiszem, a legokosabb: ma este elküldöm a József Attila összes műveinek a napokban „Ammann” zürichi kiadónál megjelent előszavát; vagy egészben, vagy a ti válogatásotokban lerövidítve hozzátok, megemlítve, hogy annál szívesebben küldöm a KORUNK-nak ezt az utolsó írásomat Attiláról, hogy az első érdemleges tanulmányomat is a Gaál Gábornak küldöttem 1935-ben, Fülöp Ernő álnéven. Az ő emlékének ajánlom. Szeretettel Feri.” – A szöveget teljes terjedelmében közöljük.
„Megadatott néki a tökéletesség képessége. Nem néhány verse, hanem egész műve megérdemli az örökkévalóságot” – e szavakkal búcsúztattam József Attilát a Szép Szó 1938. januári emlékszámában.
Nem hiszem, hogy csak a baráti szeretet és a gyász sajátos megilletődöttsége inspirálta volna e szavakat. Életében már Rilke, Hölderlin, Kafka és Keats színvonalával mértem őt, örvénylő mélységével, csodálatos nyelvi virtuozitásával, metafizikai szárnyalásával. Megelégedésemre szolgál, hogy immár a magas költészet fordításával járó színvonalon a németül, angolul, franciául és olaszul olvasó nagyközönség is megismerheti ezt a nyelvi nehézségek miatt szinte hozzáférhetetlennek vélt költőt. Az én életem legnagyobb élménye volt, hogy közelről ismerhettem, hogy számos remekművének első olvasója s néha tanácsadója lehettem, és hogy a legelsők között voltam, akik művészetének tragikus nagyságát – amelyet rövid alkotó élete alatt a nagyközönség hazájában is alig ismert – értéke szerint méltathatták.
Hadd jegyezzem meg, hogy én magam a harmincas évek elején költöztem Budapestre, miután alapvizsgámat a magyar, német és francia irodalom történetéből sikerrel letettem a pécsi egyetem bölcsészkarán, ahol különösen Thienemann germanisztikai professzorral melegedtem össze, akinek Stefan George körének esszéistáival való ismeretségemet köszönhettem. Budapesti egyetemi tanulmányaimmal párhuzamosan egyre többet jártam egy értelmiségi klubba, a Bartha Miklós Társaságba, amelyben mondhatni a háború utáni generáció legkülönbjei – köztük az ifjú Illyés Gyula – vitatkoztak a magyar és világpolitika akkoriban egyre bonyolultabb, vészjósló fejleményeiről. Az egyre inkább balra forduló társaság vitáinak középpontjában a néhány évvel azelőtt kitört gazdasági világválság, a munkanélküliség és mindenekelőtt a magyar agrárexport nehézségeinek következményei álltak, amelyek az iparos Budapest munkásságának és alkalmazottainak szemünk előtt zajló, példátlanul hatalmas tiltakozó tüntetéseiben nyilatkoztak meg.
Abban az időben barátkoztam össze a Társaság egyik vezető tagjával, egy Lakatos Péter Pál nevezetű púpos kommunista nyomdásszal, aki meghívott magához vacsorára gyönyörű szép feleségével. „Olvastad már József Attila verseit?” – kérdezte. „Hogy mondod? József Attila?” Megvallottam, hogy bár nagyon figyelem a versirodalmat, ilyen nevű költőről még nem hallottam.
„Nahát akkor nem is tudod, mit vesztettél! – mondta barátom. – Ő a legjobb közöttünk. Ha akarod, mindjárt felolvasom egy-két versét.” Előkereste a sárga füzetet, amelynek vezérverse így kezdődött: „Nincsen apám, se anyám”, és vastag szemüvege alól figyelte a hatást. Befejezte, s kértem, kezdje újra. Szinte kábultan dünnyögtem: „Ilyen költeményt Ady Endre óta nem hallottam.”
„Szeretnéd megismerni? No, akkor felkeressük odahaza” – s már kaptuk a kabátunkat. József Attila akkor a Nyugati pályaudvar közelében lakott, egy füstös, rozoga ház második emeletén, amelyben a 19. század végi építkezésre jellemzően az épület udvari oldalán körbefutó folyosóról – gangnak nevezték s nevezik még ma is – nyílt a bejárat egy konyhába, amelyben a magas, szigorú arcú Judit asszony éppen sikálta a padlót. Fel se kelt a guggolásból. „Menjetek be – mondta –, Attila dolgozik.” Barátom bemutatott: „Ez a fiatalember majdnem hogy elájult a gyönyörűségtől, amikor elszavaltam neki a Tiszta szívvelt.” József Attila felállt, erősen megszorította a kezemet, leültetett, s megkínált bennünket a borosüvegből, amely asztalán állt a tornyosodó könyvek és irkák között.
Sokan kérdezik tőlem azóta, milyen ember volt. Külső megjelenésében nem volt benne semmi extravagáns, polgár módjára öltözködött, jól borotválkozott – csak épp a kis bajuszt kímélte meg, amely némi férfiasságot kölcsönzött sima, szinte gyermekes arcának. Kosztolányi Dezső, talán a legnagyobb a kortársak közül, aki szinte atyai módon szerette, csinálta róla a legjobb portrét: „Hetyke fickó, karakán mesterlegény. Vékony dongájú, de roppant férfias. Nem hasonlít költőhöz, ez is arra vall, hogy igazi költő.” Huszonhetedik évében járt, amikor találkoztunk. Négy évvel volt idősebb nálam, de mint Lakatos Péter Pál útközben mondotta, már világot látott, Párizsban is járt, franciául is írt verset francia lányhoz. Hát hozzám, a vidéki, szögletes, félénk fiúhoz képest… Nos, nagyon meg voltam illetődve. Attól, hogy mint régi ismerőssel, azon nyomban Marx Károly akkoriban felfedezett és Németországban megjelent fiatalkori műveiről kezdett beszélni s részleteket olvasni fel belőlük.
Hadd jegyezzem meg, hogy a költemény, amely úgy szíven ütött, 1929-ben jelent meg. Hatvany Lajos – aki már a századelő legnagyobb költőinek, főképp Ady Endrének is barátja, mecénása és prófétája volt –, amikor a Nyugat című folyóirat másik nagysága, a költő és kritikus Ignotus felhívta a figyelmét József Attilára, ugyancsak meg volt döbbenve, s tüstént azt írta róla, hogy ez a vers „az egész háború utáni nemzedék dokumentuma későbbi korok számára”. Valóban. Ady után, akinek műve a háború előtti magyar nemzedék forradalmi optimizmusát és heroikus harci készségét fejezte ki a francia szimbolisták és Baudelaire művészetén kicsiszolt költői nyelven, József Attila az első világkatasztrófát követő nemzedék reménytelenségének, kétségbeesett lázadásának adott hangot. Az előbb említett Ignotus Ady Endre A fekete zongora című verse olvasása után ezt írta: „akasszanak fel, ha értem, de szép.” Ugyanő azonnal megértette József Attilát is, s azzal ajánlotta olvasását, hogy „gyönyörű szép” verseket ír. Viszont a Nyugat akkori főszerkesztője, a liberális, de szigorúan erkölcsös Osvát Ernő visszaküldte a szabad szájú verset, amelyről előbb szóltam, mint közölhetetlent.
Visszatérve késő éjszakáig tartó első beszélgetésünkre, mondhatom, hogy az megpecsételte „coudre foudre” barátságunkat, amelyet a marxi evangéliumban való közös hitünk fűzött egyre szorosabbá. Akármilyen illúziónak tűnik is ez ma, hittünk a közeli világforradalomban, amit a Bartha Miklós Társaság egyik vezetője, a nálunk jóval idősebb és tudósabb közgazdász és társadalomtudós, Szatmári Sándor 1933 januárjára jósolt, a kapitalista államokat súlyos válsággal fenyegető munkanélküliség napról napra való növekedését számításba véve. Szatmári tudós számításait megerősítette egy Gereblyés László nevű, babaarcú pártköltő és zsurnaliszta elvtárs, aki németországi tanulmányútjáról visszatérve a német kommunista párt egyre nagyobb számbeli fölényéről számolt be riportkönyvében.
József Attila többször velünk tartott, amikor a bölcsészhallgatókból és az Eötvös-kollégium diákjaiból szervezett tanulmányi csoportunk vasárnaponként a Hűvösvölgybe kirándult. Egyik alkalommal egy tisztáson, számos kiránduló csatlakozásával megbővült tömeg előtt szavalta el a Munkások című versét, amellyel bebizonyította – mint egyik első tanulmányomban írtam róla –, hogy még a száraz, tudományos igényű marxista, leninista–sztálinista ideológia is tudott neki, akárcsak a német Bertolt Brechtnek, remek verset inspirálni: „De – Elvtársaim! – ez az a munkásság, / mely osztályharcban vasba öltözött. / Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! / És búvunk érte, mint az üldözött…”
Attila lelkesen szavalta a költeményt, vastapssal köszöntöttük, s jókedvűen énekelte aztán velünk az orosz forradalom dalait. Büszke volt arra, hogy éjjelenként Zuglóban, ahová elköltözött, sztrájkra hívó röpcédulákat osztogatott.
1932 áprilisában elhatároztuk Attilával, hogy megpróbálunk egy komoly társadalomtudományi, filozófiai és kritikai folyóiratot indítani. A címet már megtaláltuk: Valóság. Csak pénzt kellett szerezni hozzá. Ami ez utóbbit illeti, a Kommunista Ifjúsági Szövetség közvetítésével, amellyel már laza kapcsolatban álltunk, a féllegális, vagyis a rendőrség által eltűrt, de figyelemmel kísért Társadalmi Szemle vezérkarához fordultunk – Sándor Pál, Schönhertz doktor, Madzsar József, szociológus-író nevére emlékszem, akik megadták a támogatást, ám azzal a feltétellel, hogy a folyóiratot mindketten jegyezzük. Ma sem értem, hogyan történt, hogy bennem, kezdő íróinasban, még csak gyakorló irodalomtanárban, jobban megbíztak, mint József Attilában, akit én már akkor mesternek tekintettem. Úgy látszik, Attilában jó ösztönnel előre látták a pártketrecbe nem szorítható jövendő eretneket. A botrány már a folyóirat megjelenése előtt kitört, mikor elvittem Sándor Pálnak a lap anyagát József Attila Egyéniség és valóság című vezércikkével. Ő ugyanis egyszerűen érthetetlennek minősítette ezt a valóban kissé kihegyezett hegeli zsargonban készített írást. Megvallom, én sem értettem egészen, bár Attila jó néhány éjszakán át magyarázta, mit is akart mondani. Valójában azt hiszem, szándékosan akarta épatírozni a párt eminenciáit bölcseleti tudásával. Ami a legjobban zavarta a párt értelmiségi főellenőreit, az a mód volt, ahogy a hegeli dialektikát a Freud szerint értelmezett szexualitással összekeverte. Például azt írta, hogy: „a koitusz pedig, amint a pszichoanalízis helyesen tételezi, szociális aktus, társadalmi tevékenység. A neurotikus egyén orgazmus nélkül koitál…” Sándor Pálék, akik mint jó kommunisták „prűdök” is voltak, alighanem a saját tudálékos stílusuk karikatúráját látták a cikkben. Hosszú rábeszélésembe került, hogy megértessem velük, József Attila milyen nagy költő, és hogy amit ír, értik vagy nem értik, nem lehet cenzúrázni. Meg is jelent a cikk, de nem sokan olvashatták, mert a megjelenés napján engem illegális tevékenységem miatt letartóztattak, és a lakásomban talált néhány száz példányt elkobozták.
Börtönévem alatt 1932 és 1933 júniusa között József Attila minden vasárnap meglátogatott a Gyűjtőfogházban, és az egyik januári vizitje alkalmával felháborodva közölte velem a hírt, hogy a szociáldemokrata porosz kormány elkergetésében a német kommunista párt Berlinben együttműködött a nácikkal. Ebből a felháborodásból született az Új harcos című kommunista lapba írt, a Kommunista Internacionálé politikáját bíráló, a szociáldemokrata párttal szövetséges Népfrontot reklamáló cikke, amely heves vitákon át Attila kommunista pártból való kizárásához vezetett. József Attila voltaképp saját magát zárta ki a pártból, amikor Hitler hatalomra jutása után megírta a cikket, amelyben szigorú ítéletet mondott „az önnön marxizmusukba beletévedt hivatásos forradalmárok fölött”.
Nem sokkal ezután már József Attilát is „szociálfasisztának” bélyegezték, amint engem is, mikor a börtönből szabadulva Attilával szolidaritást vállaltam. Így és ekkor lett mindkettőnkből, forradalmár értelmiségiekből, meggyőződéses reformista szociáldemokrata.
Amikor 1933 decemberében házasságra léptem Hilmayer Rózsával, a vacsorát feleségem édesanyjának Pipa utcai lakásán négyesben fogyasztottuk el, igen jó hangulatban. Attila és Judit, késő lévén már villamoson Zuglóba visszatérni, a földre tett matracon mellettünk töltötték ezt a nevezetes éjszakát. 1934 közepén Zuglóba költöztünk mi is, így szomszédok lettünk. József Attila ismertetett meg a Népszava és a Szocializmus főszerkesztőjével,
Akkoriban szinte mindennap találkoztunk. 1934 decemberében jelent meg József Attila Medvetánca, összeállításánál valamelyest bábáskodtam. Ma is büszke vagyok arra, hogy a kötet egyik legszebb költeményéből (Eszmélet) az lett, ami lett. Attila először csak hat strófát írt meg belőle, amire azt mondtam neki: „Nagyon szép ez, de valahogy nem elég. Még néhány strófa kívánkozik ide, s akkor remek ciklus lehet belőle.” Tanácsomat megfogadta, még hat versszakot költött hozzá. Így lett teljes a ciklus. S mivel nem szégyellek ezzel a „történelmi” érdemmel hivalkodni, hadd mondjam el, hogy az utókor még két másik, ugyancsak jelentékeny József Attila-költemény keletkezését is nekem köszönheti. Ez már abban az időben történt, amikor Ignotus Pál barátunkkal együtt hármasban szerkesztettük az 1935-ben indult Szép Szó folyóiratot, amelynek, bár jelentékeny szerepet játszott a második világháború előtti magyar irodalmi életben, alig volt több mint ezer előfizetője. A folyóirat két, az 1935-ös és 1936-os tavaszi könyvnapra megjelenő dupla számának összeállítását és szerkesztését teljesen rám bízták, és ezt azzal a feltétellel fogadtam el, hogy mindkét – az 1935-ös „Mai magyarok régi magyarokról” és az 1936-os „Mi a magyar most” címet viselő – szám vezércikkét József Attila fogja megírni vers formájában. Az első számban jelent meg A Dunánál, a másodikban a Hazám című csodálatos költeménye. Hozzáteszem, hogy József Attila szeretett megrendelésre írni. Így egyik ugyancsak sokat szavalt, megdöbbentő politikai versét, a Levegőt! közös barátunk, Hevesi András kérésére írta a Nyolc órai Újságnak. A történet talán megérdemli, hogy elmondjam. Egy kora délután törzskávéházunkban, az Andrássy úti, ma már nem létező Japánban ültünk, amikor Hevesi András, az újság főmunkatársa, a Párizsi eső című híres regény írója, Simone de Beauvoir barátja lélekszakadva azzal rontott be, Attilát keresi, hogy segítse ki a bajból: vezércikket kellene írnia a másnapi számba arról, hogy milyen áldatlan rossz a közhangulat, fulladozik a nép a szabadság hiányától ebben az országban. Ő már többször nekikezdett a cikknek – magyarázta –, de valahogy nem jött meg hozzá az ihlete, s akkor támadt az a gondolata, hogy Attilához forduljon, segítse ki egy versben írt improvizált vezércikkel. A költő egyet hörpintett a csészéjéből, s azt kérdezte: „Mennyit fizettek?” Hevesi egy eléggé kielégítő ajánlatot tett: „Ötven pengőt – mondta –, de csak neked, azért, mert az vagy, aki vagy.” „Mikorra kell a vers?” – kérdezte Attila. – „Ha lehet, este nyolc óra felé.”
Néztük a faliórát, hármat mutatott. Így született meg, pontosan a kért időre az a kimondhatatlanul szép és megrázó költemény, talán az első verses vezércikk nemcsak a magyar, hanem a világsajtóban.
Egy másik eseményről is beszámolnék József Attila életéből, amely során oly szerepet játszottam, amelyre nem lehetek nagyon büszke. Határozottan nem szívleltem Attila élettársát, Judit asszonyt, túlságosan hidegnek, ridegnek találtam, holott véleményem szerint Attilának elsősorban gyengédségre lett volna szüksége, amelynek hiányát néha a költő maga is szóba hozta. A Korunk című kolozsvári folyóirat 1935. februári számában Fülöp Ernő álnéven egy nagyobb tanulmányt közöltem József Attila utolsó kötetéről, amelyben a költő szerelmi verseiről szólván azt írtam: „József szerelmes verseiben van valami befejezetlenség. Ám »Ódá«-jában más, új hangot pendít meg, férfihangot, de csak egyetlenegyszer, holott többször szeretném hallani mély búgását.”
Attiláék nálunk voltak vacsorán, amikor ehhez a passzushoz értem, Juditra tekintettem, s láttam, hogy arca megmerevedik. Gonosz megjegyzés volt, mert tudtam a válságról, amelyet éppen az Óda okozott Attila és Judit viszonyában. Az este után, ha jól emlékszem, többé már nem is találkoztunk, Attila elhagyta Juditot.
Hosszan beszélhetnék még a közösen, kivételes baráti összhangban szerkesztett folyóiratunkról, Ignotus Pálról, orientalista barátunkról, Hatvany Bertalanról, aki a lapot és Attilát pénzügyileg is támogatta, az alkotmányjogász Gáspár Zoltánról, a közgazdász-filozófus K. Havas Gézáról, Németh Andorról, akinek színes portréját jó barátja, Koestler Arthur rajzolta meg emlékirataiban.
Együtt vívtuk meg a harcot, amelyet az irodalomtörténetben a „népiesek és urbanisták” konfliktusának neveznek, amelynek egyik fő tárgya és megkülönböztető jele az volt, hogy a Szép Szó a kommunizmus és a nemzetiszocializmus határozott kritikáját egyidejűleg és ugyanolyan hevességgel folytatta, és egyértelműen balolda-linak és demokratának vallotta magát. Míg a nemzeti szolidaritást előtérbe helyező népiesek orgánuma, a Válasz nem használta ezeket a jelzőket.
Már abban az időben is, de főleg a háború után sokan úgy gondolták, hogy József Attilát a csoportunkban szinte domináló baloldali és a jobboldal által lezsidózott liberálisok választották el a népiesektől, akiknek utódait manapság populistáknak is nevezik. Aki József Attila költői és prózai munkáit figyelmesen olvassa, meggyőződhet arról, hogy mind a populizmus, amit Attila „Völ kisch”-nek csúfolt, mind a sztálinizmus elítélésében (ez utóbbit Attila egyik stancájában „fasiszta kommunizmusnak” minősítette) József Attila volt valamennyiünk közt a leghevesebb.
Amikor André Gide Visszatérés Oroszországból című könyvéről írtam tanulmányt – amelynek fordítóját, Déry Tibort, a törvényszék, amely félreolvasta a könyvet, kommunista propaganda jogcímén börtönre ítélte, holott Gide e könyvében szigorúan bírálta a szovjet rezsimet –, akkor József Attila volt az, aki a mérsékeltebben kommunistaellenes Ignotus ellenében szenvedélyes írásomat, egyetértése jeléül, vezércikként jelentette meg, holott én nem szántam annak. Ő maga pedig több cikkben fejezte ki ellenvetéseit a népi ideológiával szemben, amely közelebb állt az értelmiség elkötelezetten kommunista csoportjához, mint hogy kimondottan szolidaritást vállalt volna a demokratikus ellenzékkel, amelynek „lezsidózását” a harmincas években ők kezdeményezték.
„Aki dudás akar lenni, / pokolra kell annak menni” – ezt a folklórból vett verset választotta József Attila mottóul válogatott verseinek gyűjteményéhez, a Medvetánchoz. Attila megjárta a skizofrénia, az akkor gyógyíthatatlan betegség poklát, mégpedig tudatosan járta meg, és mondhatnám, élete utolsó pillanatáig költészetet formált gyötrelmeiből. Amikor már kitört rajta az őrület, egy délelőtt felhívott a lexikon szerkesztőségében, ahol dolgoztam: „Verset írtam – dünnyögte –, szeretném felolvasni neked.” „Attila – kértem –, tudod, hogy verset először olvasni szeretek, s csak aztán hallani, hozd be az irodába.” „Nem, nem, azonnal – mondta. – Tudni akarom, mit gondolsz róla.” S máris kezdte szavalni a telefonkagylójába a Nagyon fáj című verset. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy a világirodalom egyik talán leggyötrelmesebb s ugyanakkor legcsodálatosabb költeménye ez. Mikor befejezte, kértem, hogy olvassa be még egyszer. „Na, milyen? Tetszik?” – kérdezte. „Hogy kérdezhetsz ilyet, Attila? – feleseltem. – Borzalmas, amit írtál. Borzalmas, hogy ezt megélted, hogy túlélted. – És hozzátettem: – De mint vers, kápráztatóan gyönyörű.”
Erre volt ő képes az utolsó pillanatig. A legmegrázóbbak a pokoli szenvedéseiről és az annyira megtagadott Isten irgalmáért könyörgő versei.
Attila azt hitte, azt akarta hinni utolsó hónapjaiban, hogy egy orvosi pályára készülő fiatal ápolónő, Flóra szerelme, akibe szinte agonizálva beleszeretett, meggyógyíthatná. A történet tragikus iróniája az, hogy amikor megrendítő szerelmes verseit küldte Flórának, még nem tudta, hogy egyik legjobb barátjába, a költészetben is riválisába, Illyés Gyulába szerelmes. A klinikáról, ahol még néhányszor meglátogattam, egyik nővéréhez vitték, a Balaton partjára. Ott láttam utoljára, és álmatlan éjszakákon még manapság is visszajár képe, ahogy a ház előtt búcsúzva a néhány baráttól, akik a távozásra kész kis kocsiban ültek, amelybe Attila mindenáron be szeretett volna szállni, holott nem volt újabb utas számára hely, lehorgasztotta fejét, mint aki megadja magát sorsának. Egy hét múlva, egy decemberi éjszakán, Ignotus Pál keltett fel telefonon. „Öngyilkos lett, vonat elé vetette magát, meghalt” – mondta.
Gyorsan kabátot kaptam magamra, lefutottam a körútra, hogy levegőhöz jussak. Előre látható volt, és mégis úgy érintett, mint villámcsapás. Felnéztem a Nemzeti Színházzal szemben álló bérházra, amelynek tetején egy szemafor
Nagyon meleg hangú búcsúztató volt ez a nagy kortárs író szájából, aki előkelően magányos életében távol tartotta magát József Attilától, a mosónő anya és a proletár apa fiától.
Márai Sándor hódolatáról egy jelenet jutott eszembe. József Attila épp Bartók Bélától érkezett a szerkesztőségbe, ahová a nagy zeneszerző által írt cikkért ment. Ragyogott az arca, ahogy még sose láttam. „Mi van veled, Attila? – kérdeztem. – „Minek örülsz oly nagyon?” „Képzeld csak, mit mondott nekem Bartók. Azt, hogy én az vagyok a magyar irodalomban, mint ő a magyar zenében.” Úgy örült ennek a dicséretnek, mint egy gyermek a karácsonyi villanyvasútnak.
Hadd idézzek fel még egy képet, amely nem a szenvedő és a katarzis útján támolygó József Attiláé, hanem a gyermekded, jókedvű, életszerető emberé. Születésnapjára gyűltünk össze a Centrál Kávéházban. Nem sejtettük, hogy ez lesz az utolsó. Attila több mint egy órát késett, egyre türelmetlenebbül vártuk az ajándéknak szánt aranytollal. Hirtelen lihegve beszáguldott: „Meglepetést hoztam nektek” – mondta huncut pillantással, kihúzott a zsebéből egy fecnit, és olvasni kezdte egyik legkedvesebb, legvidámabb versét: „Harminckétéves lettem én – meglepetés e költemény…” Még csak árnyéka sem volt arcán a lélekpusztító betegségnek.
A harmincharmadik születésnapját már nem érte meg. Ám egy hatalmas és gazdag életművet hagyott örökségül, és post mortem beteljesült jóslata, hogy egész népét fogja taní-tani, s nem középiskolás fokon.