Szász János hetvenéves

Nem emlékszem olyan időszakra az életemből, amelyben Szász János ne lett volna jelen.

Gyermekkoromban, még az Utunk Szentegyház utcai szerkesztőségében, heves vitákban és meghitt beszélgetésekben Szászjancsiként emlegetve.

Apám halála után három atyai barát óvó kezét éreztem magam fölött: Bajor Andorét, Majtényi Erikét és Szász Jánosét. Nemcsak a nekem járó nyugdíjról gondoskodtak, hanem arról is, hogy ne kallódjam el.

Majtényi Erik válaszolt küldeményemre, és közölte első verseimet a Pionírújságban és az Ifjúmunkásban; Bajor Andor később, tizenhat éves koromban továbbította az újabbakat az Igaz Szónak, majd az anyagot ő szerkesztette kötetté 1968-ban; végül Szász János hívott föl, hogy akkor most kérjem fölvételem az Irodalmi Alapba...

Az én irodalmi létem bölcsőjénél három párka áll, három férfi (kár, hogy nincs a magyarban hímnemű alak a párkára). Nélkülük talán soha nem válok költővé, legalábbis több kerülőutat járok be, több megpróbáltatás vár.

Később a könyveit olvastam, és A Hétben remek naplójegyzeteit, amelyek a '89 előtti időben lélekmentőek voltak, szinte miattuk vettük a lapot. Egy európai hang, nyugodt és szenvedélyesen racionális; városokról és könyvekről írt, politikai eseményekről, nemzeti kultúrákról, írókról. Irodalomról. Egy férfi, aki a diktatúra kellős közepén írópolgárként szólal meg - ezt gondoltam -, az irodalommal és a szenvedéssel kíván foglalkozni, s ezzel a hangnemmel mintha kiiktatná, semmissé tenné azt a politikai szennyet, amely mindannyiunkat körülvett.

A bukaresti ház, ahol vele és feleségével, a finom humorú, szász költőasszonnyal, az azóta elhunyt Anemone Latzinával teáztunk, aztán a könyvekkel és folyóiratokkal zsúfolt gyönyörű lakás: számomra mindig a szellem és a szerető megértés szigete volt. Mindig otthonra találtam a Szász Jánossal folytatott beszélgetésekben; az ő közelében a régi európai irodalomba, vagyis hazaérkezett az ember.

Ezerkilencszázhetven nyarán a román tengerparton találkoztunk. Ő az írószövetségi villában lakott, ott látogattam meg. Néhányan lesétáltunk a partra, az esti, meleg tengerben fürdőzni. Mélyen beúsztam, egyedül akartam lenni, tele voltam kamaszos csalódottsággal és keserűséggel, észre sem vettem, hogy az égbolttal összeolvadó fekete, langyos magzatvízben milyen messzire sodródtam. Mire megfordultam, alig pislákoltak a parti lámpák; igen össze kellett szednem az erőm, hogy partra evickéljek... Úsztam-úsztam, pihentem, lassan, csak nagysokára derengett föl a fénysor. Tudtam, meg kell érkeznem, mert a lámpák alatt, a teraszon iszogatja kávéját János Anemonéval, beszélgetnek, és várnak.

Van pillanat, amikor az életünk jelentősége csupán annyi, hogy kiúszunk a partra, ahol várnak ránk.

A Moirák, más néven a párkák egyike, Lakheszisz kockán veti ki, mi lesz az ember sorsa. Klóthó megfonja az élete szálát. Atroposz elmetszi azt. Az én párkáim közül kettőnek az életfonala elszakadt. De Lakheszisz Jánosnak hosszú életet jósolt. Ma már a romániai magyar kultúra egyik legjelentősebb alakja ő, egyszemélyes intézmény.

Kívánom, hogy Klóthó fonja hosszúra Szász János életének fonalát. Hogy fehér körszakálla meg az, amit ír, sokáig világítsanak azon a földdarabon, ahová hazagondolok.

Budapest, 1997. július 14-én