Minden történelmi korszaknak megvan a maga - egyének és közösségek életére kiható - jellegzetessége. Nagyobb távlatban ilyen korszak lehet egy-két évszázad, de a személyes emlékezés tükrében akár egy évtized is. A kommunista hatalomátvétel (a negyvenes évek második fele) után egészen a “szocialista” rendszer bukásáig, közel ötven éven át igencsak váltakoztak a különböző politikai fuvallatok teremtette korszakocskák. Igencsak jellegzetes szakasz volt az ötvenes éveké is.

Remélni szeretném, nem tűnik hivalkodónak, amiért a magam életének alakulását - ezzel együtt gondolkodásomét is - a társadalom egészével vetem egybe. Mert az ötvenes évek (mondhatnám évszázadunk minden egyes átélt évtizede) sajátos korszakként él emlékezetemben a magam élete, de az országé, sőt a régió tekintetében is.

Nem tudom, mennyire tekinti különálló, jellegzetes történelmi időszaknak az ötvenes éveket “az emberiség”. Ám egyvalami bizonyos: a nyugat-európai (kiváltképpen a baloldalnak leginkább elkötelezett francia) értelmiség az évtized második felében ébredt rá arra, hogy rászedték: ekkor nyílt rá a szeme a 20. század legnagyobb hazugságára (amely a fasizmushoz hasonlóan szintén az emberéletek tízmillióit követelte), amelynek talán a nácizmus iránti indokolt gyűlöletükben igencsak sokan bedőltek.

Ugyanezt a felismerést hozta az ötvenes évek vége felé számomra is az évtized. És még valamit, amit tán “nem érthet, aki nem érte meg”: az ötvenes évek eleje rám ijesztett, a vége megtanított félni.

A háborúban, hadifogságban (előző évtized) legfennebb izgultam. Pillanatokra riasztott meg egy-egy közeli becsapódás, hajnali ködben rám pattogó géppisztolysorozat. Járőrözés közben halálos lövést kapott kedves bajtársam, Szatmári Lajos eleste megrendített ugyan, de a tizenévesek egészséges életösztöne és (akkor még) töretlen vallásos hitem megóvott a félelemtől.

Az ötvenes évek - számomra - egyetemi tanulmányaim befejezésével kezdődtek ('50 júliusában államvizsgáztam). Akkor már Romániában és nagyjából a szomszédos országokban is “diadalra jutott a munkásosztály” vagy a “szocializmus ügye”, magyarán átvette a hatalmat a Moszkva irányította kommunista párt. A gazdasági hatalom egyrészt már az állam kezében volt: államosították a nagyipart, a pénzintézeteket, a kisipart pedig lázas sietséggel “szövetkezetesítették”. A mezőgazdaságban - immár a nagybirtokok felszámolása után - megkezdődött a “szocialista átalakulás” előkészítése is. Bevallottan “meggyőzés”, valójában megfélemlítés útján. Nemcsak a földművesség, lehetőleg az egész lakosság megfélemlítésére törekedtek. Jómódú vagy csak szorgalmas gazdálkodók tízezreit tartóztatták le “kulák” címen és vitték - ezúttal nem a Baragánba, kényszerlakhelyre (mint néhány évvel előbb a földbirtokosokat), hanem kényszermunkára a Duna-Fekete-tenger csatornához. Ugyanez a megfélemlítési kampány indult egyházaink felé is. Részben (és bevallottan) “ideológiai”, részben (be nem vallottan) politikai okok miatt. Amiért nem fogadták kellő lelkesedéssel az iskolák és egyházi javak államosítását, sőt tiltakoztak is ellene. Meg aztán ott volt a katolikusok függősége - Rómától. Legkegyetlenebbül az egyetlen tollvonással “görögkeletivé” átkeresztelt görög katolikus egyház Róma hűségében megmaradt főpapjaival-papjaival bántak el, de a mi történelmi egyházainkat sem kímélték. Főpapjaink, papjaink nagy részét hosszabb-rövidebb időre bebörtönözték, kényszerlakhelyre küldték. Közülük sokan mártírhalált haltak. Talán a görög katolikus után a római katolikus egyházra nehezedett a legnagyobb nyomás, mert nehezebben volt manipulálható.

Egyes közéleti vezetőink, elsőül említem itt meg Márton Áron püspököt, de a rendszer híveként ismert Balogh Edgár, Demeter János, Jordáky Lajos, Kurkó Gyárfás, Méliusz József és nem utolsósorban a szociáldemokrata Lakatos István letartóztatása, elítélése a magyarországi Rajk-pert követően szinte megdöbbentést se váltott ki a közvéleményben.

Az életszínvonal egyébként - a háború végétől - lassan ugyan, de emelkedni látszott, mintegy '52 február elejéig. Ekkor a gazdasági válságot csak az ország népének - ezúttal munkásoknak és bányászoknak is - a kizsebelésével lehetett ideig-óráig elodázni egy “pénzbeváltás” útján. Ez eloszlatta a vélt gazdasági emelkedés illúzióját.

Csakhogy - megtanítottak hallgatni.

A pénzbeváltással egy időben újabb tömeges letartóztatási hullám indult. Nem csupán földműveseket hurcoltak okkal - ok nélkül kényszermunkára, más kisembereket is tömegével vittek a Duna-csatornához. Elég volt ehhez egy “reakciós vicc”, egy megjegyzés, egy legyintés, egy fintor, de megtette egy rágalmazó feljelentés is. Az egyes tartományok államvédelmi hatóságai versenyeztek: melyikük szállít több kényszermunkást a “szocializmus építéséhez”.

Megdöbbentem, amikor 1952 májusában édesapámat is letartóztatták (tizennyolc hónapig tartották fogva, bírósági ítélet nélkül, úgynevezett “adminisztratív” ítélettel). Megpróbáltam józanul gondolkodni, és úgy vélekedtem, hogy minden nagy társadalmi átalakulásnak vannak ártatlan áldozatai is. Lehet, jómagam is közéjük sodródom: felkészültem arra, hogy elbocsátanak az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadótól. (Erre Földes László főszerkesztőm és a kiadó nemzetiségi osztályának a vezetője, Bonyháti Jolán jóvoltából nem került sor.) A tervvel is kész voltam: ha kirúgnak, bányásznak megyek a Zsil-völgyébe, amíg rendeződnek a dolgok.

Megdöbbentem, megriadtam a megfélemlítési kampány során, de nem féltem. Nyugodtan vártam a legrosszabbat is - fiatal házas létemre.

Sztálin halálával, de kiváltképpen a Hruscsov-éra kezdetén úgy tűnt, enyhül a nyomás. Erre utalt Nagy Imre első (sajnos tiszavirág-életű) miniszterelnöksége is Magyarországon. Ekkoriban - 1953-ban - kezdtem el novellákat írni, amiben munkahelyem légköre, baráti hangulata is segített. Bár próbálkoztam vele, egyetlen - abban az időben sikeresnek tekintett - osztályharcos novellát sikerült írnom, a Keserűgomba címűt. Nem büszkélkedem vele, de meg se tagadhatom. Valójában azt hiszem, nem voltam eléggé tehetséges ahhoz, hogy kellő színvonalon és hitelességgel hazudjak, valljak belső meggyőződésem ellenére. Az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségének baráti légkörében egyébként elviselhetőbb volt az ideológiai, sőt a politikai nyomás, kivált hogy enyhülni is kezdett.

A pártba nem léptem be (egy volt politikai internált fia, aki még önkéntes katona is volt a háborúban a “másik” oldalon... brrr!), noha elfogadtam a marxistaleninista ideológiát. Harcos ateista, egyházellenség nem vált belőlem, de mintegy 1949-től úgy éreztem, a hit, a hitélet számomra fölösleges. (Így volt ez a hetvenes évek elejéig, amikor lassú eszmélés után egyszer csak - ahogy Csíkban mondanák - az “Istennel kezet fogtam”. Ettől kezdve tértem vissza egyértelműen a hitélethez, tudva, hogy a Gondviselés kétszer nem figyelmeztet.)

Bimbózó remények, lassú enyhülés idején 1954-ben született az első, majd sokkal rosszabb időkben, 1959-ben a második kislányom. Immár nem gondolhattam csak magamra, a feleségemre. Felelősséggel tartoztam családomnak is, mert gyermekkel válik egésszé a család. Közben szabadabb légkört ígért a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa is. (Hozzánk igencsak behúzott kézifékkel jutott el, hisz ugyanazok vezényelték az új korszakot, akik a legvadabb sztálinista diktatúrát dirigálták. Hogy a valós megújulás útját elvágják, gyorsan kivégeztették az “ellenzéki”-nek minősített, régebb letartóztatott kommunista pártvezért, Lucreţiu Pătrăşcanut. Ám ennek ellenére lassan-lassan nálunk is enyhülni kezdett a légkör.)

És jött '56.

Jött a magyar forradalom szívet melegítő reménységeivel, majd alig kéthetes eufóriás bizakodás után a szabadságharc vérbefojtásával. Mindazon szépen hangzó eszmék és elméletek nyílt megcsúfolásával, amelyek annyi (nyugati) értelmiségit állítottak a Szovjetunió oldalára. Aki már-már kezdtem volna bízni a kommunista pártban - ekkor egyszer s mindenkorra magamévá tettem József Attila verssorát: “Csirkefogók - nem játszom veletek!”

Ötvenhat vízválasztó volt. Akinek jóhiszeműen illúziói voltak a kommunizmussal kapcsolatban, magához térhetett. Vagy karrierizmusból “tartott ki”, vagy az enyémnél nagyobb félelem késztette rá.

Ötvenhét tavaszán jött a mi tájainkon a retorzió - a magyar ötvenhatért. Százával ítéltek el a magyar forradalom mellett kiálló román értelmiségieket és fiatalokat is, de kiváltképpen magyarokat. Olyanokat is, akiket valójában nem is lett volna miért. Szűkebb körünkből elítélték Páskándi Gézát, Dávid Gyulát és Páll Lajost, elítéltek több egyetemi és képzőművész hallgatót. Hiába próbáltunk talpalni, legalább a Páskándi és a Dávid Gyula ügyében, mert próbáltunk. Aztán egyre szaporodtak a letartóztatások.

Hároméves kislányom volt már. Jól éreztem magam a Napsugár menedéket nyújtó szerkesztőségében, ahová '56. október elsejétől “igazoltam át” a kiadótól Bajor Andorral, hogy az ott esedékes leépítési hullám következtében senkit se kelljen elbocsátani. Egyébként visszahúzódtam, csak igen szűk baráti körben szólaltam meg - féltem. Mi lesz a családommal, ha egy éjszaka értem is jönnek? Nem írtam, nem közöltem a Napsugárban lerótt “penzumokon” kívül. Egyre többet fordítottam, mintegy huszonöt éven át az ötvenes évek végétől. Bármennyire sikerült is félszet vernie belém a hatalomnak, a magyar '56 tanulságát nem felejtettem el: ha szembe nem is szállhatok vele, nem leszek a gyilkos rendszer propagátora. A letartóztatások a hatvanas évek elejéig tartottak.

Nemcsak én, a Román Kommunista Párt is levonta ötvenhat tanulságát: a végtelenségig nem lehet a népet nyúzni, nyújtani is kell neki valamit. A legolcsóbb módszerhez folyamodtak: feltámasztották a többségi románságban az addig elnyomott, megalázott nemzeti öntudatot - lehetőleg a mi rovásunkra, mert ellenségkép nélkül aligha elképzelhető a “szocialista hazafiság”, ugye. Jött az oktatási intézmények, a középiskolák, az egyetem elleni offenzíva, ezek felszámolása-”egyesítése”, természetesen újabb megfélemlítő akcióval, az úgynevezett diák- és tanárperekkel, valamint Szabédi László és három tanártársa sajátos és végleges tiltakozásával. Közben szinte észre sem vettük, hogy ezalatt az utolsó moldvai csángómagyar iskolát is felszámolták.

Senkit se vádolok. Elég, hogy én megalkudtam. Hallgatásommal. Amire nem tudott megtanítani a háború az ötvenes évek végén, megtanított “a proletariátus lesújtó ökle”. Félni.

Ezzel a nyomasztó életérzéssel - a félelemmel - léptem át a hatvanas évekbe.

Valamit még el kell mondanom.

Sok látványos pálfordulásnak voltam-voltunk tanúi az ötvenes évek végén (is). Kiváltképpen - hogy csak a magam köreiben maradjak - az előttünk járó írónemzedék soraiban, odáig jutva, hogy már jelentgetni is kezdték egymást. Egyik neves írónk például 1956 decemberének a végén még igen lelkesedett Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verséért. Egy évvel később (nem többel, egyetlen évvel!) azt írta jó és nagyrabecsült barátjáról, Szabédi Lászlóról, akiről éppen valamiféle kádervéleményezést kértek tőle, hogy kiváló tehetségű, nagy tudású költő, ideológiailag képzett kommunista, sajnos azonban nem ért egyet a második (november 4-i) budapesti szovjet beavatkozással. Nos, a mai olvasónak ez aligha mond valamit. Akkor azonban elegendő volt ahhoz, hogy valakit elhurcoljanak, és hosszú évekre, akár évtizedekre is elítéljenek. A véleményezés szövegét láttam. A titkárnő mutatta meg nekem, aki (véletlenül?) a szükségesnél egy indigóval-papírral többet tett volt be a gépbe. Miután elolvastam, eltépte a másolatot. Ő is félt.

Azt hiszem, az ötvenes évektől Romániában az egész társadalom rettegés közepette búcsúzott. Teljes évtized kellett ahhoz - a következő -, hogy magunkhoz térjünk az ötvenes évek végének félelem-okozta dermedtségéből. És újabb, további két esztendő, hogy egy személyes tragédia mindenfajta félelemtől megszabadítson. Erről azonban talán majd a hatvanas és hetvenes évekről készülő tomográffelvételek során. Vagy - soha, hiszen a lényegeset eddigi írásaimban elmondtam, a többi pedig talán nem is érdekes.