Kínai könyveket lapozgatok - Kínáról szóló könyveimet: felidézendő az ötvenes éveket.

Mint mindig, amikor európai ügyeinkből kitépve magam a távoli ország felé pillantok, különös érzés fog el, a méretek szédülete. Egy más világ, amelyben az is más, ami velünk is megesett. Minden végletesebb, felemelőbb vagy szörnyűbb, tömegesebb. A “kisebb” tartományokban él annyi ember, mint Európa nagyobb országaiban. És a legnagyobb kínai tartomány, Szecsuán, lélekszámban annyi, mint együtt Németország és Franciaország. Ismerheted Kína száz városát, még mindig nem ismersz belőle semmit. A kínai ötvenes évek sem hasonlíthatók más országokéihoz.

Azokban az években személyesen nem jártam ott, tudósítói megbízatásom Pekingben egy évtizeddel később, 1969 végén kezdődött. Hanem az ötvenes évek jelen voltak. A sokféle törés, amely mindmáig érezhető a kínai társadalom anyagában, mind akkor keletkezett.

Az ötvenes évek kezdete: a forradalom apotéózisa. A fokozásokkal és minősítésekkel óvatosan kell bánni, de talán nem túlzás: a történelem legnagyobb forradalma győzött (most tekintsünk el attól, ki rokonszenvez és ki nem a forradalommal mint gyakorlattal) a negyvenes évek végén, a világ legnépesebb országában. Méghozzá negyedszázados háborúskodás után, amelyben legyőzték a hazai ellentábort, a második világháború alakulásának eredményeként végső soron diadalmaskodtak a japánokkal szemben, odahaza leteperték a “komprádor burzsoáziát”, a Kuomintangot, amelyet az amerikaiak támogattak, mindenkit, aki ennek a viharnak az útjába állt.

1949-ben Mao a Tienanmen téren, a Mennyei Béke Kapujának emelvényén kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot: “A kínai nép talpra állt.”

Világpolitikai földrengés volt ez. Mao forradalmárait a Szovjetunió támogatta, létrejött “a 800 milliós béketábor”, a világtérképeket vörösre festették a Kolafélszigettől Tiencsinig, és megpróbálták még tovább terjeszteni ennek a színnek az uralmát: a koreai háború első heteiben ez szinte sikerült, aztán a kínai embertömegek hárították el Kim Ir Szen feje felől a katasztrófát. A határok megmerevedtek, a panmindzsoni fegyverszüneti vonal fölött felállított sátor, az asztalon végigvezető drót által jelölt választóvonal, a Hongkongot, Tajvant az anyaországtól elválasztó szárazföldi és tengeri határ, mögötte az amerikai flotta erejével, azóta is megvonta az “eddig és ne tovább” dominiumát. De a vonalon belül a Hosszú Menetelésből és a még hosszabb polgárháborúból kikovácsolódott hatalom azóta is meghatározza az emberiség egyötödének sorsát. A politikai földrengések, amelyek azóta megrázták ezt a külön kínai világot, a rendszer saját tektonikájából eredtek: a külvilág legfeljebb annyiban felelős, hogy a kínai mező mozgásának külső határát szilárdan megvonta.

Ez a mozgás különben hamar széttörte a látszólagos egységet a szovjet és a kínai “vörös” között. A kínai forradalom a szovjet hatalom támogatásával és ideológiájának bizonyos elemeire alapozva bontakozott ki, de igazában mélységesen eredeti volt: egy paraszti társadalom lázadása. Az Októberi Forradalom rövid pillanata, valójában puccsa, de még az azt követő véres polgárháború sem vehető egy kalap alá a kínai forradalom negyedszázadával, epikus csatáival. Az a kísérlet, hogy a Komintern jól bevált módszereivel a közös ideológia és az ott ugyancsak megvalósuló egypártrendszer segítségével kisajátítsák és Moszkvának alárendeljék, a kominternista szárny befolyása és jelenléte ellenére éppen az ötvenes években csúfos kudarcot vallott - még ha ez akkor nem is volt még könnyűszerrel látható. A törés csak a hatvanas években vált nyilvánvalóvá.

A hosszú polgárháborúban a Mao vezette párt és a Népi Felszabadító Hadsereg szorosan összefonódott, olyan egységes elitet formált, amely a “kulturális forradalomig” az ország gerincét alkotta, és annak véres megpróbáltatása után is lehetővé tette a túllépést a válságon. Egyelőre azonban a hatalomátvétel utáni első évtized kezdődik, amelyben az ópiumháborúkban elszenvedett múlt századi vereségektől fogva megaláztatásból megaláztatásba taszított feudalista félgyarmati országot a felszabadító harcosokból civillé átminősülő vezetés irányítja a gigantikus átalakulás útján. A polgárháborúban kialakult négy felszabadító hadtest, hadsereg maga válik civil közigazgatássá, az ország előbb négy nagy közigazgatási körzetre tagolódik eszerint, illetve az ötödik Mandzsúria, amelyet hamarosan szeparatizmussal vádolnak. (Kao Kang, az ottani vezető szovjet támogatást élvezett, hiszen ezt a területet alapvetően a Vörös Hadsereg tisztította meg a japánoktól: az ő hatalmának megtörése 1954-ben - Kao Kang az ellene emelt vádak nyomán nem volt hajlandó önkritikára, hanem öngyilkos lett - a szovjet-kínai viszály egyik előjele volt.)

Gyors ütemben kiépül az új államapparátus, szigorúan a párt vezető szerepének megőrzésével, ebben szovjet a modell, és Mao Ce-tung személyiségétől természetesen korántsem áll távol a sztálini személyi kultusz átvétele. Meg kell jegyezni, hogy tekintélyének forrása mégis más. Sztálin az októberi forradalom után kiépített szovjethatalom bürokráciájának képviselőjeként, a lenini gárda megsemmisítésével vette át a teljhatalmat, Mao a felszabadító háború tényleges vezetője volt, aki nemegyszer került ki győztesen a forradalom reménytelennek tűnő konfliktusaiból, egyszerre volt tényleges vezetője a pártnak és egyben ideológusa, a marxizmus kínai változatának megfogalmazója. Liu Sao-csi, aki az ötvenes években a második ember, és csak a “kulturális forradalomban” minősül majd “első számú burzsoá úton járó, hatalmon lévő személynek”, már 1945-ben Mao Ce-tung eszméit minősíti a párt ideológiájának.

A társadalmi átalakulás radikális. Agrárreform: 47 millió hektár föld került a parasztok birtokába, valóságos orkán söpör végig a falvakon, a régi földesurak - általában a bukott politikai hatalom támogatói - kezéből a hatalom erejével és a szegény- és “alsó-középparasztok” mozgósításával kiragadják a földet. Aztán szövetkezetesítés: 1956 szeptemberéig 120 millió kínai parasztgazdaság közül 110 millió lép be a termelőszövetkezetekbe. A városokban a kisiparosokat is szövetkezetekbe tömörítik, aztán megkezdődnek az államosítások, a megmaradó “nemzeti burzsoázia” irányában “a felhasználás és a korlátozás” (!) politikáját hirdetik meg. Szovjet módra és szakértőkkel kidolgozzák az első ötéves tervet, majd belefognak a másodikba. Külső szemmel mindez a szovjet modell pontos másolatának tűnik. Valójában a feszültségek nőnek, és hamarosan felszínre törnek - elsősorban az értelmiségi politikában.

Sajátos paradoxona a kínai forradalomnak, hogy bár értelmiségi csoportokból nőtt ki a kommunista mozgalom, és számos vezetője - maga Mao is - kifinomult ecsetű költő (a kínai költészet egyben kalligráfia is), ennek ellenére vagy inkább éppen ezért első áldozatai a szorosan vett ellenség után a szellem emberei, a független gondolat képviselői. Kezdetben egyfajta értelmiségi hullámvasút viszi fel és le a szellem embereit, az enyhülést a megszorítások követik, azokat újabb enyhülés, de az amplitudó egyre nagyobb, és végül az egész társadalom földrengésévé nő az így elindított mozgás.

Az első repedések: értelmiségi viták. 1950-et írnak, amikor egy kínai film először a mennybe megy, majd hirtelen a pokolba kerül. Vu Hszün, akinek életéről szólt, a múlt században koldus volt, majd pénzkölcsönző lett, gazdag földesúr, és jövedelméből iskolákat alapított a szegényeknek. Kritikák tucatjai dicsérték a filmet, majd a pártlap, a Zsenmin Zsipao elővette a bunkót: “Vu Hszün - írta Mao Ce-tung, a cikk akkor meg nem nevezett szerzője - a kisujját sem mozdította azért, hogy megváltoztassa a gazdasági alap vagy felépítmény bármely részletét, ellenkezőleg, megszállottan azon fáradozott, hogy a feudális kultúrát terjessze. Dicsérnünk kell-e az ilyen aljas magatartást?” - teszi fel a “kérdést” a pártvezér, és megállapítja: a film sikere azt mutatja, hogy a kínai írók nem tanulmányozzák a történelmet, “nem sikerült megállapítaniuk, mit kell dicsérni és méltatni, és mit nem kell dicsérni és méltatni”.

Visszatekintve persze nem a kínai pártvezetés volt az egyedüli, amely az értelmiségi szerepét abban látta, hogy dicsérje azt, amit a tévedhetetlen párt szerint dicsérni kell, s ostorozza azt, amit nem, de abban, hogy a művészetiideológiai vitáknak milyen fontosságot biztosít, alkalmasint talán élen járt. A Zsenmin Zsipao útmutatása nyomán cikkek százai bélyegezték meg nemcsak a Vu Hszün élete című filmet, a rendezőt, a forgatókönyvírót stb., de azokat is, akik kezdetben dicsérni merték. A következmények sem maradtak meg a művészeti vita szintjén: a filmet természetesen kivonták a forgalmazásból, a stúdiót államosították, a rendező heves önostorozásba fogott. Az ügy megrázta a kínai értelmiséget, de mindez semmi sem volt ahhoz képest, ami még következett.

Négy év telt el a következő, sokkal kiterjedtebb vitáig, amely mögött ismét Mao állott.- Megértéséhez tudni kell, hogy a 18. században született regény, A vörös szoba álma a kínai klasszikus irodalom egyik legszebb darabja, amely megtalálható volt minden kínai könyvespolcán (magyarra is átültették). A népi demokrácia kiépítése 1954-ig nem érintette A vörös szoba álmának státusát, ám akkor két fiatal diák egy santungi egyetemi lapban heves bírálatban részesítette mind a művet, mind Jü Ping-po irodalomtörténészt, aki egész életét a műelemzésének szentelte. Ez nem keltett volna különleges feltűnést, ha 1954-ben Mao nem intéz magához a Politikai Bizottsághoz levelet, támogatásáról biztosítva a két diák írását. A feljegyzés azzal végződött ugyan, hogy a Jü Ping-póhoz hasonló értelmiségiekkel össze kell fogni, és ezzel egy időben kell bírálni hibás nézeteiket, azokat kell megsemmisíteni, nem az egyént - a következmény mindenképpen országos vádaskodási kampány lett. A könyvespolcokról eltűnt A vörös szoba álma - és egyben az értelmiség is leszámolhatott korábbi álmaival.

De nem volt mindenki elég tanulékony. Hu Fenget, a kínai forradalom egyik veterán irodalmárát, költőt és esztétát már nem téves esztétikai nézetek hirdetéséért vonták felelősségre, hanem “ellenforradalmi összeesküvésért”. Hu a harmincas években csatlakozott a forradalmi mozgalomhoz, amellyel egyetértett, viszont nem értett egyet Mao irodalmi nézeteivel, amelyek szerint az irodalomnak közvetlenül kell szolgálnia a forradalmat, a mű értékét annak témája határozza meg, az élményekre pedig a munkások, parasztok, katonák között tehet csak szert az alkotó, s egy mű annál értékesebb, minél többek számára érthető stb. Nem arról volt szó, hogy Hu Mao politikai vonalát vitatta volna; mint annyian mások, versekben dicsőítette az elnököt. Csak- azt a “tévhitet” vallotta, hogy a politika véget ér az irodalom határainál. S mivel tudta, hogy ezt a hivatalos vezetés nem ismeri el, híveivel valóban konspirált: álnéven írtak novellákat, egymás írásait megvizsgálták, hogy közölhetővé tegyék őket a hivatalos pártlektorok - értsd: a cenzorok - szemében a mondanivaló megőrzésével, ha kellett, nyilvános önbírálatot gyakoroltak. Ugyanakkor fenntartották szorosan vett irodalmi elképzeléseiket, amelyekben a gondolat autonómiájának követelése rejtőzött - nyilvánvalóan elfogadhatatlan igény.

Mint a csoport egyik tagja megfogalmazta: “Azt hiszem, hogy a szenvedésről, a boldogságról, a kutatásról, a képzeletről kellene írnunk.” Mao nézeteit, amelyeket a párt elnöke a polgárháború idején fejtett ki az irodalomról és művészetről, vagyis “a proletárhősök” dicsőítését Hu Feng e követője “teljesen formalista, mechanikus” szemléletnek nevezte.

Bármennyire tudatában is volt azonban Hu annak, hogy ő és hívei voltaképpen a párt hivatalos vonalától eltérő célt hirdetnek, naiv forradalmi hitét nem adta fel; javaslatait 300 ezer írásjeles feljegyzésben (ez kisebb könyvnek felel meg) foglalta össze, és elküldte a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának. Hu képviselő volt, a Zsenmin Venhszüe című irodalmi lap szerkesztője, a kínai írószövetség egyik vezetője, azt hitte, javaslata, ha kellő számú Mao-idézettel támasztja alá (Mao-idézetet már akkor mindenre lehetett találni), támogatást kaphat. Nem így történt. Hu “ellenforradalmi összeesküvése” ellen országos, minden eddiginél hevesebb kampány indult. Közzétették “eretnek” nézeteit és levelezését körének tagjaival (a levéltitok megsértésének kérdése fel sem merült). Mivel Hu szerette a képes beszédet, ezekben a levelekben a csoport céljaival kapcsolatban “győzelemről”, “visszavonulásról” stb. beszélt, ami vádlói szemében nyilvánvaló bizonyíték volt a konspirációra.

Eltekintve attól, hogy Hu Feng olyan eretnek javaslatokkal állt elő, mint például amilyen több párhuzamos, versengő írószervezet létrehozása lett volna, a pergőtüzet nem annyira irodalompolitikai, mint inkább konkrét gazdasági problémák indokolták, nevezetesen Maónak az a törekvése, hogy felgyorsítsa a termelőszövetkezetek létrehozását, a földosztást követően a mezőgazdaság kollektivizálását. Ez komoly ellenállásba ütközött. Hu Feng “ellenforradalmi összeesküvése” tehát kapóra jött. Hamarosan már szó sem esett irodalmi kérdésekről, 1955 nyarára az egész ország Hu Feng nevétől volt hangos, a Zsenmin Zsipao pedig levonta a konklúziót: “fokozni kell a párttagok kölcsönös ellenőrzését”. A kampány csúcspontján az írók, tudósok, értelmiségiek kötelező bírálati és önbírálati ülései egymást érték, sok ember idegei felmondták a szolgálatot, egymást követték az öngyilkosságok.

1956-ban a kínai hatóságok maguk is elismerték, hogy a kampány túl jól sikerült. Lo Zsuj-csing közbiztonsági miniszter például egyik beszédében elismerte, hogy “egyes hivatalokban a harc kereteit túlságosan kibővítették, és ennek következtében olyan embereket is érintett, akiket nem kellett volna”. A Zsenmin Zsipao egy évvel később - amikor a Hu elleni kampány a jobboldal elleni kampánnyal fonódott össze - már büszkén jelentette, hogy a leleplezések során “81 ezer ellenforradalmi elem tevékenységére derült fény”, és “190 ezernél több ellenforradalmár jelentkezett önként”, több mint 300 millió ember számára tisztázódott egész sereg politikai kérdés.

A dolgok annyira tisztázódtak, hogy nemcsak az irodalmi-művészeti, de szinte minden értelmiségi tevékenység megbénult - ezért vált szükségessé az értelmiségiek megnyugtatása, megnyerése vagy visszanyerése. Innen a híres mozgalom, a “Virágozzék száz szál virág”. A jelszót 1956 elején említi először az Államtanács ülésén maga Mao Ce-tung, egyébként régi kínai történelemkönyvek lapjairól átemelve: “Virágozzék száz szál virág, versengjen száz gondolati iskola.” (Más kérdés, hogy ez egyben az SZKP XX. kongresszusára is reagálást jelent.)

1956. május 26-án Lu Ting-ji, a KKP KB propagandaosztályának akkori vezetője költői szavakkal fejti ki, hogy ha csak egy virág nyílik, legyen bármilyen szép is, nem virágozhat teljes pompájában az ország kultúrája, a tudományos életben sem lehetséges fejlődés viták nélkül. Mindez “a népen belüli szabadság” megnyilvánulása. A kínai értelmiség, miután megégette magát a Hu Feng elleni kampányban, nem nagyon hitt a biztatásnak, de ettől fogva egy éven át a pártlapok megnyitották hasábjaikat a bírálók, köztük a párt bírálói előtt is, a sajtó zengett a nyílt kritikára szólító felhívásoktól. Az írók, értelmiségiek elámulva láthatták, hogy az olyan nézetek, amelyekért nem sokkal korábban ellenforradalmárnak minősítették Hu Fenget, nyomdafestéket kapnak a Zsenmin Zsipaóban, sőt ennél élesebb, már Maót és a pártot közvetlenül ostorozó, illetve a Szovjetuniót bíráló írások is megjelennek.

A politikai háttér a Kínai Kommunista Párt 8. kongresszusának 1956 szeptemberében megtartott ülésszaka volt, amely a személyi kultusz Szovjetunió-beli elítélése nyomán Kínában is megbélyegzi ezt a jelenséget (ami, akár egyetértett ezzel Mao, akár nem, aligha erősítette pozícióját), egyébként pedig a maói voluntarista módszerek helyett sokkal inkább a párt- és társadalomépítés klasszikusabb szovjet gyakorlatát követi, a fokozatosság elvének tiszteletben tartásával a falusi és városi átalakításokban. (Mindezek persze relatív fogalmak a kétfajta egypártrendszer összehasonlításában - de eltérésük jelentősége az adott kontextusban nem vitatható.)

Így tartott a “száz virág” önbírálati kampánya 1957 júniusáig, amikor is kitűnt, hogy Mao már 1957 februárjában titkos beszédet mondott “a népen belüli ellentmondásokról”, és abban kijelentette, hogy a “száz virág virágzása” nem jelenti a “mérges gyomok” elburjánzásának engedélyezését, és hat kritériumot is megszabott a kétfajta “növény” megkülönböztetésére. Nevezetesen az illatos virág nem okoz a népben szakadást, nem hátráltatja a szocialista építést, erősíti a nép demokratikus diktatúráját, előmozdítja a demokratikus centralizmus és a kommunista párt irányítószerepének megszilárdítását és a nemzetközi kommunista szolidaritást, szemben a mérges gyommal, amely szakadást okoz a népben stb. A kritériumok lakmuszpapírjával aztán az újra sikeresen beugratott értelmiségiek minden írásáról be lehetett bizonyítani, hogy “mérges gyom”. Megkezdődött “a jobboldal elleni kampány”. Itt azonban már végképp nem az elitről volt szó. A világtörténelem egyik legnagyobb és legabszurdabb kalandjának előkészítése volt a cél. A “Nagy Ugrás” következett.

A jobboldal elleni kampány lényegében süllyesztőbe küldte a kínai értelmiség javát: voltak, akik rövidebb, de a legtöbben igen hosszú időre, évekre vagy évtizedekre falura kerültek, belső száműzetés lett osztályrészük egy-egy írás, vers miatt, s csak 1978-ban kerültek elő, ha még éltek - akkor, amikor Teng Hsziaoping került az ország kormányrúdjához. A jobboldal elleni kampányban Lo Zsujcsing belügyminiszter közlése szerint 1 millió 700 ezer esetet vizsgáltak meg, közülük 130 ezer bizonyult “súlyosnak”. Egy másik statisztika szerint 400 ezer értelmiségit minősítettek jobboldalinak - minden tizedik intellektuell erre a sorsra jutott.  

Mindamellett a társadalmi mozgás csak ezt követően válik kataklizmává. A jobboldal elleni kampányban mindenki vádlottá válhatott, és így alakult ki az a kritikátlan légkör, amely lehetővé tette a Nagy Ugrás abszurd voluntarizmusát.

A népi kommunák utópiája ekkor válik teljessé. A Mao-féle vezetés vakhite önmaga csodatevő képességeiben 1958 elején oda vezet, hogy a jó termés és a növekvő ipari termelés biztosította lehetőségeket felnagyítva az 1962. évi acéltermelési tervszámot például 10-12 millió tonnáról 100 millió tonnára (!) emeli, mert - véli - a “népi kohókban” kézműves módszerekkel biztosítani lehet ennek megvalósítását, a gabonatermés előirányzatát párthatározattal az előző évi 185 millió tonnáról 370 millió tonnára duplázzák. Mindenki elhiszi a parancsra gyártott hamis számokat, kiadják a jelszót: “Háromévi kemény munka, tízezer év boldogság!” Ami a módszereket illeti: bevezetik a “népi kommunákat”, amelyekben minden közös - közös hálótermek, étkezdék, ingyen koszt stb. -, és a termelés megsokszorozódik. Mao Ce-tung önbizalma korlátlan, tekintélye hatalmas, meggyőződése, hogy a forradalmi háború módszerei átültethetők a gazdaságba is, hogy annak törvényeit az emberi akarat módosíthatja, töretlen: “Huszonkét éven át tartott a fegyveres harc, és mi mindig győztünk. Miért ne lenne ez ugyanúgy a kommunizmus építése során?” - kérdezte a Nagy Ugrás csúcspontján egyik beszédében a pártvezető.

Valójában az anarchia, az összeomlás következett: bár a párt már 1958 végére kénytelen volt visszalépni, 1959-61-ben éhínség és példátlan gazdasági nehézségek következtek - ez csak fokozta a Nagy Ugrás voluntarizmusát ellenző szovjet szakértők visszarendelése és az egyre szélesebb körű szovjet-kínai konfliktus érlelődése, valamint az országra szakadó több egymást követő rossz esztendő, előbb az áradások, aztán a szárazság.

Mindenesetre Maónak csaknem a posztjába kerül a kudarc: a párt és az állam egyszemélyi vezetője elveszti az utóbbit. 1958 végén különválasztják a pártelnöki és köztársasági elnöki funkciót, az utóbbira Liu Sao-csit választják. A kínai hatalom egy időre “kétfejűvé” válik. Amikor a kérdés a túlélés, nem sokat számítanak a módszerek. A nagy közös étkezdék és a népi kommunák gigantikus egységeinek helyébe (ezek 30-40 ezer embert fogtak össze) háromszintű, hajlékony struktúra lépett, az egy-egy kínai falu néhány tucat családját tömörítő “munkacsapat”, ahol a jövedelmek legfőbb elosztása történt, tehát ahol az érdekeltség a legnagyobb volt, a “nagy brigád”, amely több ilyen munkacsapat több száz emberének, majd a népi kommuna, amely több ilyen brigádnak adott infrastruktúrát, adminisztratív irányítást.

Mi több, sok helyütt gyakorlatban részesművelésre adták a parasztoknak a földet. Megfogalmazódott az akkortájt a párt főtitkáraként, a hierarchia ötödikhatodik személyeként működő Teng Hsziao-ping híres jelszava: “Mindegy, hogy a macska fehér vagy fekete, ha megfogja az egeret!” Ez a “kiigazítás” azonban már a hatvanas évek elején bontakozik ki a maga teljességében. 1959 júliusában azonban még történik valami: Csianghszi tartományban, Lusan hegyi üdülőhelyen egy párttanácskozáson immár nem egy Hu Feng, nem egy irodalmár, hanem a kínai hierarchia egyik első embere, Peng Tö-huaj tábornok, a hadügyminiszter, a Koreába vezényelt kínai “önkéntesek” korábbi főparancsnoka követi el azt a hibát, hogy a párt elnökéhez címzett nyílt levélben kimondja: a Nagy Ugrás hiba volt, figyelmen kívül hagyták a gazdaság törvényeit, ami történt, “balos elhajlás”.

Hiába intézte a hű vezér magához Maóhoz a levelet: ez nyílt kihívás volt a párt tévedhetetlen elnökével szemben. Mao brilliánsan manőverezett: először kifejtette, elismeri felelősségét, aztán azzal folytatta, hogy mások is osztották a hibáit, az egész pártvezetés felelős, a hibák nyílt beismerése esetén tehát a nép fellázadna, az állam széthullana. Majd feltette az i-re a pontot: “Ha el kell pusztulnom, akkor én elmegyek a faluba, hogy fellázítsam a parasztokat, és megdöntsem a kormányt. Ha a Népi Felszabadító Hadsereg nem követ engem, akkor elmegyek, és megkeresem a Vörös Hadsereget.” Erre akkor nem volt szükség: a fenyegetéstől megriadt fegyvertársak nem vállalták, hogy igazat adjanak Peng Tö-huaj tábornoknak pusztán azért, mert igaza volt, és vállalják azt, hogy Mao, aki a tömegek előtt a párt legitimitását testesítette meg (ez még ma is érvényes bizonyos fokig), szembeforduljon velük.

A lusani plénum így Peng Tö-huaj kegyvesztésével végződött, leváltották védelmi miniszteri tisztségéből. Utóda az a Lin Piao lett, akivel oldalán Mao néhány évvel később kirobbantotta a “kulturális forradalmat”. 1966-ban ugyanis a pártelit nem hátrált meg úgy a párt elnöke előtt, mint hét évvel korábban, és Mao valóra váltotta fenyegetését: fellázította... nem a falut, de a fiatalságot és a Lin Piao vezette “vörös” hadsereget a párt- és állami struktúra ellen, tíz évig tartó zűrzavart, szenvedést zúdított saját országára és pártjára. Hogy aztán Lin Piao, a Mao-idézetek kis piros könyvének összeállítója, aki Mao istenítését világtörténelmileg is példátlan szintre emelte, 1969 nyarán összeesküvést szervezett Mao ellen, más lapra és egy évtizeddel későbbre tartozik.

Az ötvenes évek nagy hullámvasútja több millió áldozatot követelő éhínséggel, kiábrándulással, a párt meghasonlásával, a jogos bírálónak hivatalából való elbocsátásával, a kiigazítással végződött, és kiindulópontjává vált annak a hatalmi harcnak, amely a “kulturális forradalomra” vezetett. Mert Mao, aki Peng Tö-huajjal szemben nyert Lusanban, a továbbiakban egy időre kénytelen volt lemondani elképzeléseinek érvényesüléséről, a tábornok hívei pedig megpróbálták elérni Peng rehabilitálását. A vita visszatért az értelmiség szférájába: Vu Han kínai író, pekingi alpolgármester jelképesen Peng rehabilitálása mellett érvelt egy történelmi témájú, 1961-ben színre állított darabjában, amelynek címe ez volt: Haj Zsuj menesztése hivatalából - persze csak a vájtfülűek számára érthetően. De ezt ismerjük más kommunista égtájakról is. Az 1966-os “Nagy Proletár Kulturális Forradalom” nyitánya pedig a Vu Han darabja elleni sajtókampány volt, amely mögött Mao Ce-tung állt, amikor úgy érezte, eljött az idő az ellentámadásra. Ez a földrengés már tíz évig tartott, mérhetetlen új szenvedéseket zúdítva a kínai népre - és éppen ezek a keserű tapasztalatok biztosítottak szilárd alapot Teng Hsziao-ping 1978-ban felülkerekedett új, gyakorlatias kurzusának, a korszerűsítésnek és a reformnak, bár az egypártrendszer megőrzésével, a nyugati demokrácia kizárásával. A modellnek, amely ellentmondásai ellenére egyelőre működik.

De minden az ötvenes években kezdődött.