Valljuk be: Európa nincs valami jó színben. Még mielőtt minden vonását részleteznők, az általános benyomást így fejezném ki: úgy fest, mint elvesztett háború után.

Katonailag Hitler és bérencei vesztették el a háborút, ők pusztultak el, a küzdelem során azonban olyan nyomot hagytak ellenfeleiken, amely felér egy győzelemmel. Ez elkerülhetetlen volt. Képzeljünk magunk elé két embert, aki vitatkozik: az egyik vadállat, aki úgy véli, hogy az erőszaknak mindig győznie kell; a másik valódi úriember, aki hisz abban, hogy a jó modor mindig felülkerekedik. De ha a vadállat váratlanul ráveti magát, olyan kézitusa veszi kezdetét, amelyben immár nem két nézőpont küzdelmét láthatjuk, hanem a megdühödött testi erővel egymásnak feszülő birkózókat. Lám, a győztes épp talpra áll: nem más, mint az iménti úriember, de immár felismerhetetlen állapotban - az arca feldagadt, öltözéke zilált. A vadállat elvesztette az erőpróbát, de győzedelmeskedett a brutalitás. Mint nézőpont, ez kerekedett felül.

Ugyanez érvényes Hitlerre és Európára. A Führer útját ugyanis nem csupán romok és felfordult világok jelzik. A benne megtestesülő erőkkel folytatott harc miközöttünk is felébresztette ezeket az erőket.

A zsidó-keresztény hit, a görögöktől kapott egyénfogalom, a római jog, az objektív igazság kultusza - ezek alakították Európát, és Európa a nacionalizmus ellenére lett az, ami. Hitler pedig maga volt mindezen elemek pontról pontra való elutasítása és elpusztítása - Európa ellentéte. Mert mi volt ő azok szemében, akik vele szembeszálltak? Dühödt keresztény- és zsidóellenesség, tobzódó nacionalista és csendőrhatalom, a jog és a személyt megillető jogok tagadása, az embert mindenestül a pártnak alávető szemlélet, a hazugság és a besúgás technikája, a vezérről dicshimnuszokat zengő szolgai elit, a teljesen átpolitizált élet. Mi maradt hátra, miután ő vereséget szenvedett, benzinnel leöntött teste pedig hamuvá lett? Szinte minden - Hitlert magát leszámítva. Eddig azonban csak ők, a “nácik”, a gonoszok, a velünk szemben állók voltak ilyenek, most azonban mindez a mi köreinkben, a mi erkölcseinkben támad fel, talán kevésbé hevesen, azaz kevésbé bevallottan, de nem kevésbé veszedelmesen.

A háború távolról sem állította meg a keresztény hit európai visszaszorulását. Az alsó lépést az elit tette meg, amikor a racionalisták támadásba lendültek, folytatódott a Feuerbach, Engels, majd Nietzsche nevéhez fűződő polémiával, amelyet egyidejűleg, a szélesebb tömegek körében gyakorlatilag alátámasztott a kapitalizmus megannyi hatása, valamint a polgári szellem, jóllehet az említett filozófusok e szellemmel szembefordultak, századunkban pedig, az orosz forradalmat követően, majd a hitleri uralom ideje alatt, immár a politikai cselekvés mezején végre a maga valódi méreteiben tárulkozik fel szemünk előtt. A fogalom legfrissebb értelmezése szerint úgy kell tekintenünk, hogy megtörtént az Európa eszméjével azonosítható kereszténység illúziójának felszámolása, ahogyan az Novalis híres esszéje, a Die Christenheit oder Europa (A kereszténység vagy Európa) címében áll. Sem a tömeg, sem az elit nem érzi immár az Egyházak gyeplőjét. Nem hisznek egyébben, mint e földi világban, e földi életben, a mozivásznon látott boldogságban, illetőleg a rendőrinkvizíció gyakorolta igazságszolgáltatásban, a népi címkével ellátott diktatúrában, az állami statisztikák alapján kiszámított, tömegméretű leszámolásban.

Mégis, alighogy megszabadultak a vallás dogmáitól, ezen tömegek és ezen elitek első dolga, hogy alávessék magukat valamely párt dogmáinak. Mindaz, amit a vallás elveszített, a politika nyeresége. Bámulatos felszabadulás! Emeljük ki nyomatékosan ezt a vonást: manapság a fanatizmus nem vallási, hanem politikai. Az elv, mely szerint “a cél szentesíti az eszközt”, immár nem jezsuita, hanem lenini vagy fasiszta nézet. A képmutatás is tábort cserélt. Tartuffe immár nem az az ájtatos személy, aki egykor volt, de még csak nem is jobboldalt áll, mint tegnap, hanem a baloldalhoz húz, vagy “követi a vonalat”, és igazodik az újdon konformizmushoz.

(1946)

Mindenkor viszolyogtam attól, hogy a szellemi értékeket különválasszam attól, ahogyan saját, emberi világunkban testet öltenek. Ezért megkísérlem a föderalizmus szellemét is közvetett úton, a maga összefüggésében meghatározni, és - amennyire csak lehet - konkrét megjelenési formáira szorítkozni, azokra, amelyeket egy jól ismert kísérleten módunkban áll megfigyelni és közelről nyomon követni: a Svájci Államszövetségre gondolok.

Nem kerülhetem azonban el, hogy elsőként néhány meghatározással éljek. Úgy vélem, hiábavaló politikai kérdésekről beszélni, ha előzőleg nem állapodunk meg az ember fogalmát illetően. Minden politikával ugyanis vele jár az ember egy bizonyos fogalma, és minden politika akarva-akaratlan, felismerhetően vagy sem, a humanizmus bizonyos típusát juttatja érvényre. Melyik tehát az embernek az a meghatározása, amelyet el tudunk fogadni, pontosabban amelyet hallgatólagosan vallunk, hiszen azért gyűltünk itt össze, hogy a föderalizmusról beszéljünk?

Nem lennénk itt, ha azt gondolnók, hogy az ember legkívánatosabb típusa az elszigetelt egyén, a közösség iránti minden felelősségtől mentes egyén. Ha így volna, nem jöttünk volna ide. Ám akkor sem lennénk itt, ha Hitlerhez hasonlóan úgy vélnénk, hogy az ember nem más, mint a politika sorkatonája, akit mindenestül lefoglal a közösség szolgálata. Ha így volna, akkor most a Vasfüggöny túloldalán állanánk, legalábbis lélekben. Mi azért vagyunk itt, mert tudjuk, hogy az ember kettős felelősségben él: egyfelől saját, egyszeri hivatása iránt, másfelől a közösség iránt, amelyben hivatását gyakorolja. Az individualizmus szószólóit emlékeztetjük tehát arra, hogy az ember csakis úgy tud teljes egészében kibontakozni, ha közben a társadalom együttesébe is beletartozik. A kollektivizmus szószólóit pedig arra emlékeztetjük, hogy a társadalom előrehaladása mit sem ér, ha nem oda vezet, hogy minden egyén szabadabb saját hivatása gyakorlásában. Vagyis az ember egyidejűleg szabad és elkötelezett, egyszerre autonóm és szolidáris lény. Feszültségben él két pólus, a sajátos és az általános között, két felelősség, saját hivatása és az állam között, két szerelem: az önszeretet és a felebaráti szeretet között, amelyek mind szétválaszthatatlanok.[...]

A tavaly mondta Karl Jaspers német filozófus, hogy Európa mindössze két út között választhat: az egyik a balkanizáció, a másik a helvétizáció.

Feltételezem, hogy Jaspers, amikor balkanizációt mondott, arra gondolt: Európa széttagolódhat úgy, hogy nacionalizmusok versengenek egymással, a helvetizációt pedig, épp ellenkezőleg, úgy értette, hogy a nemzetek föderációba tömörülnek, azaz lemondanak a teljes szuverenitás dogmájáról és ilyen vagy olyan formában közös alkotmányt fogadnak el.

Ebből a nézőpontból szemlélve a modern Svájc amolyan “jó példa”.

A Svájcra való utalás szinte közhelyszerű, mihelyt az Európai Egyesült Államokról vagy nemzetek fölötti kormányról esik szó. De ugyanilyen közhelyszerűen szólalnak meg az ellenérvek is: “Ez így csakugyan szép és jó, ha kisméretű országról van szó, a nagyokra azonban nem alkalmazható. Amellett a svájciaknak századokra volt szükségük, hogy szövetségre lépjenek, nekünk viszont gyorsan kivitelezhető megoldások kellenek”.

A második ellenvetésre az a válaszom, hogy a svájci kantonok csak 1848ban fogadták el a közös alkotmányt, rövid ideig tartó válság lezárultával, a lakosság igen határozott ellenkezése és a hatalom képviselőinek meglehetősen általános kétkedése mellett. Államszövetségünk valamennyi történésze épp azon lepődik meg, milyen hallatlan gyorsasággal ment végbe az 1848-as Alkotmány kezdeményezése, megszerkesztése, elfogadása és alkalmazása. Csupán utópia volt 1846-ban. Három évvel később már annyira jól működött, mintha egészen magától értetődő lett volna.

Ami azt illeti, hogy Svájc kis méretű állam, ezért nem lehet intézményeit az egész földrészre kiterjeszteni, azt válaszolom, hogy az ellenvetés csupán akkor áll, ha a föderalizmus svájci gyakorlatának részleteit tekintjük, de akkor már nem, ha a föderalizmus eszméjét próbáljuk kihámozni belőle. A laboratóriumi kísérlet szükségképpen kisebb méretű, mint az alkalmazása, ez utóbbi mégis feltételezi az előbbit.[...]

Fölöttébb valószínűnek tartom, hogy európai szinten is kirajzolódik majd két, ahhoz hasonló tendencia, mint amelyet Svájccal kapcsolatosan jeleztem. Lesznek egyfelől azok a föderalisták, akik csak az egyesülésre és annak megszilárdítására gondolnak, miközben a föderalisták másik csoportjának mindenekelőtt az lesz a gondja, hogyan lehet megvédelmezni minden egyes nemzet jogait a központi hatalom terjeszkedésével szemben. Nekünk pedig az lesz a dolgunk, hogy mindkét tábort szüntelenül emlékeztessük: az igazi föderalizmus nem a két tendencia egyike vagy másika, hanem annak elfogadása, hogy a kettő együtt létezik, párbeszédet folytat és termékeny feszültségben él egymással.[...]

A dolgok természetéből fakad, hogy két vallás, négy nyelv, huszonkét köztársaság és magam sem tudom, hány “faj” egyazon, őket tiszteletben tartó állam kebelében való békés egyesülése egyidejűleg a kinyilvánított fajellenesség és a nacionalizmus-ellenesség formáját ölti magára.[...]

A történelem olyan pillanatát éljük, amikor a svájci föderalizmus, ha fenn akar maradni, maga is missziós feladatra kell hogy vállalkozzék.

Ebben áll a válság: vagy önmagunk tagadása, vagy győzelem, de a teljes Európa szintjén.[...]

Álljon itt néhány, azon vezérlő elvek közül, amelyek teljesen empirikus módon alakították Államszövetségünket. Azokat válogatom ki közülük, amelyeket Európa jelen állapotában azonnal alkalmazni lehet.

Első elv. Államszövetség nem jöhet létre, csakis a szervezési hegemónia eszméjéről való lemondás árán, vagyis anélkül, hogy valamely nemzet hasonló hegemóniát gyakorolna.

Ezen elvet Svájc egész történelme példázza. Valahányszor a kantonok egyike, például Zürich vagy a gazdagabb és népesebb, városokat tömörítő kantonok csoportja úgy vélte, hogy elsőbbséget vívhat ki magának, a többiek szövetségre léptek ellene, megfegyelmezték, s ezzel a szövetség egysége lépett egyet előre. Az utolsó súlyos válság, a katolikusok és protestánsok között 1847-ben kirobbant polgárháború során a győztesek első dolga volt visszaállítani a legyőzöttek teljes jogegyenlőségét. Az 1848-as Alkotmány, a modern föderatív állam valódi alapja, a kivívott hegemóniáról való ezen lemondás aktusából származott. Ezért van az, hogy Svájc mindenkor némi bizalmatlansággal szemléli, ha a “Nagyok” valamelyike igényli magának az európai vagy a globális föderáció kezdeményezését. Hasznos figyelmeztetésül szolgál Napóleon, majd Hitler kísérletének kudarca, hogy Európát egységbe vonja. Megerősíti azt a nézetünket, hogy imperialista eszközökkel nem lehet elérni a célt, vagyis az egységet. Hasonló eszközök ugyanis csak erőszakos egyesítéshez vezethetnek, amely a valódi egység karikatúrája.

Második elv. A föderalizmus csakis a rendszer szelleméről való lemondásból születhet. Amit fentebb valamely nemzet imperializmusáról vagy hegemóniájáról mondottam, az valamely ideológia imperializmusára is érvényes. A föderalista magatartást úgy határozhatnók meg, mint állandó és ösztönös elutasítását azon rendszeres megoldások, egyszerű tervrajzok alkalmazásának, amelyek a logika nézőpontjából világosak és kielégítőek, csakhogy épp ezáltal hűtlenek a valósághoz, ingerlőek a kisebbségekre nézve és rombolják mindama különbözőséget, amely alapfeltétele bárminő szerves létnek. Idézzük szüntelenül emlékezetünkbe, hogy a szövetkezés nem rendbe tétel olyan mértani rajz alapján, amelyet középponthoz vagy tengelyhez igazodva szerkesztettek, hanem egyszerűen összerendezése, egybeszerkesztése ama konkrét és sokszínű valóságnak, amelynek neve nemzet, gazdasági régió, politikai hagyomány, és éppen a sajátos karakterüknek megfelelő elrendezés az, amit egyidejűleg kell tudni tisztelni és összefogni.

Harmadik elv. A föderalizmus nem ismeri a kisebbségek kérdését.

Azt mondhatják: a totalitarizmus is megszünteti ezt a kérdést. Igaz, de a problémát okozó kisebbségekkel együtt szünteti meg.

Totalitarizmus van (legalább csírájában) mindenütt, ahol a rendszer a mennyiséget tartja szem előtt. Mindenütt föderalizmus van, ahol a minőség a döntő. Például a totalitárius módon gondolkodó igazságtalanságot vagy tévedést lát abban, ha a kisebbség ugyanolyan jogokat élvez, mint a többség. Az ő szemében ugyanis a kisebbség nem egyéb, mint szám, számbelileg pedig kevesebb. A federalista számára magától értetődik, hogy a kisebbség ugyanannyit, sőt esetenként többet is számíthat, mint a többség, mivelhogy az ő szemében pótolhatatlan minőséget képvisel. (Úgy is mondhatnók: funkciót.)

Ez a minőség iránti tisztelet Svájcban nem csupán abban fejeződik ki, ahogyan a kantonok Államtanácsát választják, hanem főképpen, sokkalta hatékonyabban a politikai és a kulturális élet szokásaiban, abban, ahogyan a francia vagy az olasz ajkú svájci közösség sokkal nagyobb szerepet játszik, mint amekkora tagjai száma vagy négyzetkilométerben mért területe.

Negyedik elv. A föderalizmusnak nem az a célja, hogy eltörölje a különbségeket és egyetlen tömbbe olvassza össze a nemzeteket, hanem épp ellenkezőleg, hogy saját tulajdonságaik megőrzéséről gondoskodjék. Svájcot például az a sokszínűség teszi gazdaggá, amelyet oly féltékenyen őriz és ápol.[...]

Ötödik elv. A föderalizmus alapja az összetettség kedvelése, szemben a totalitárius szellemmel, amelyre a brutális szimplicizmus jellemző. Igen, nem egyszerűen tisztelni vagy eltűrni, hanem szeretni kell az összetettséget. A kulturális, lelki, sőt akár a gazdasági összetettség szeretete - ez adja a föderalista rendszer egészségét. Legnagyobb ellenségei pedig azok, akiknek a jövetelét egy látnoki levélben a mi nagy Jakob Burkhardtunk már 1880-ban megjósolta, amikor a “félelmetes leegyszerűsítőkről” beszélt.

Amikor egy külföldi meglepetéssel veszi tudomásul, mily végtelenül összetett a svájci intézmények rendszere, mennyire az óramű pontosságával illeszkednek egymásba a községek, a kantonok, végül a szövetség különbözőképpen összeszerelt fogaskerekei, helyénvaló előtte rámutatni arra, hogy szabadságjogainknak éppen ez az összetettség a feltétele. Ennek köszönhető, hogy köztisztviselőink szüntelenül a konkrét valósággal kerülnek szembe, törvényhozóink pedig kénytelenek megőrizni az odafigyelő kapcsolatot az ország emberi és természetes valóságával. Svájc politikai, közigazgatási, kulturális, nyelvi, vallási csoportok és szervezetek sokaságából áll, amelyek határai nem esnek egybe, és amelyek százféleképpen metszik egymást. Világos, hogy olyan törvények vagy intézmények, amelyek egységes, jakobinus vagy totalitárius szellemben fogannak, szükségképpen ingerelnék ezen csoportok egyikét vagy másikát, csökkenteni próbálnák sokszínűségüket, ezáltal pedig a hozzájuk tartozókat személyes létükben csonkítanák.(...)

Hatodik elv. Valamely föderáció lépésről-lépésre, személyek és csoportok útján alakul ki, nem pedig valamely központ kezdeményezésére vagy kormányok intézkedései nyomán.

Így látom létrejönni az európai államszövetséget is: lassan, itt is, ott is, a legkülönfélébb módon alakul majd. Emitt gazdasági egyezmény születik, amott kulturális együttműködés. Emitt két közeli felekezet lép egymással kapcsolatra, amott több kisebb tájegység alkot vámuniót. Főképpen pedig az emberek azok, akik létrehozzák az európai kapcsolatok különféle hálózatait. Semmi hasonló nem marad haszon nélkül. És mindaz, ami szétszórtnak, gyakran kevéssé hatékonynak látszik, lassanként összetett struktúrákká áll össze, kirajzolja a csontozat vonalait és a véredények rendszerét - egy szép napon ezek kezdik majd működtetni az Európai Egyesült Államok testét.

(1947)

Száz év óta az európai népek igény tartanak arra, hogy hiteles és különálló kultúra birtokosai. Nemcsak francia kultúráról szokás beszélni, hanem dán, ír vagy horvát kultúráról is. Ama tudatlanság hatása ez, amelyet a nacionalista szenvedély, az elemi iskolás tankönyv és a romantika irodalma tart életben. Az európai kultúra eredete valójában három közös összetevőre nyúlik vissza, ezek pedig Athén, Róma és Jeruzsálem, amelyek időszámításunk első századaiban összefonódtak. Hozzáadódott ezekhez a reneszánsz kritikai szelleme és tudománya, a 18. századi ráció, a 19. századi ipar és demokrácia, majd a 20. század technikája.

A nyelvi és faji sokszínűségen innen és túl azonnal nyilvánvaló előttünk az európai civilizáció egysége, mihelyt kifejezési formáinkat vesszük szemügyre a legkülönfélébb területeken. Ilyen a szonett, a regény, a táblakép, az ellenpont és az összhangzat minden művészetben és minden országban. Ilyenek az egymással hasonlóságot mutató liturgiák. Ilyen a többségi szavazás, a többpártrendszer, az írásos jogrend. A súlyok és a mértékegységek. A falusi, a városi és az egyházi építészet. A kísérleti tudomány és a kritikai szellem. Az öltözet és a közlekedési eszközök. Sőt még a divat is, amely évenként változik ugyan, de néhány hét alatt minden európai nép elsajátítja. De a formákon túl ott vannak azok az alapvető fogalmak, amelyeket sajátosan európaiaknak mondhatunk: a törzsi és közösségi szakralitás valamennyi törvényével szembeni módszeres, kritikai lázadás, az egyén, a személy és a személyes hivatás fogalma, ellentétben az irracionális rítusokkal és szokásokkal, végül és főképpen az a gondolat, hogy a hagyományok, nyelvek, pártok, sőt vallások sokfélesége alapvető feltétele az alkotókészségnek és a felfedező szellemnek. Ellenzék és nonkonformizmus híján civilizációnk megrekedt volna Róma korában. Félresöpörte volna a görög szellemet és a prófétikus kereszténységet - vagy elbukott volna a keletről jövő inváziók hatására.

Az alapvető ellentmondások és szellemi antagonizmusok ezen együtteséről az egymást követő korok során bebizonyosodott, hogy a legalkotóbb a civilizáció egész történetében. Egyedül ezzel magyarázható, hogy csekély földrajzi kiterjedése, nyersanyagokban való viszonylagos szegénysége, a földgolyó egészét tekintve kisebbségi, bár sűrű lakossága ellenére Európa hét évszázadon át az emberi haladás legfertőzőbb fészke tudott lenni. Minden vétkével, a dekadencia mindazon nyomaival, amelyek eltüntetésére még nem szánta rá magát, a mai Európa továbbra is kiváltképpen embernek való föld. Ezt úgy értem, hogy a világnak az a sarka, ahol az emberek - erényesek és kevésbé erényesek - a legváltozatosabbak, a legelszántabban kutatják az emberi szellem határait, próbálnak a dolgok mélyére hatolni, az öntudat útját járni, akár az önmagukkal való megbékélés, akár a lázadás kedvéért. Az európai egység egyik legszembeötlőbb tulajdonságának én éppen a különbözésre való hajlamot, ennek szenvedélyét látom, amely valamennyi elit csoportunk közös vonása, de magasabb fokon megvan, semmint hinnők, azon egyénekben is, akik valójában a tömeget alkotják.

(1951)

Gauguin egyik leghíresebb festményének címe: Honnan jövünk? Hol állunk? Merre tartunk? Alkalmasabb jelmondatot keresve sem találnék, amikor az elmúlt ősszel Rómában megtartott Európai Kerekasztalról beszélek.

Hogy e vállalkozást gyorsan betájoljuk, induljunk ki a második kérdésből: hol állunk, mi, európaiak, most, a húszadik század közepén?

Erre a kérdésre drámai választ ad az a mondat, amely tavaly hangzott el a Strasbourg-i Közgyűlés első elnöke, Paul-Henri Spaak szájából: “A világháború befejezése óta mi, európaiak az oroszoktól való félelemben és az amerikaiak könyörületességéből élünk.” Ha e szavakat most számadatokra fordítom, akkor az alábbi érdekes eredményt kapjuk: “A Vasfüggönytől nyugatra 325 millióan félnek 190 milliótól, és részesülnek könyöradományban 155 milliótól.”

E paradoxon magyarázata fölöttébb egyszerű. Valójában mi nem 325 milliónyi európainak érezzük magunkat, hanem 42 millió franciának, nyolc millió belgának, három millió norvégnak... Magukba zárkózó nemzetekben gondolkodunk és érzünk, jóllehet korunk a kontinentális méretű birodalmak, a kiterjedt piacok, a világméretű stratégia korszaka. Következésképp úgy érezzük, nem vagyunk elég nagyok ehhez a századhoz, és arra ítéltettünk, hogy a világban elfoglalt utolsó pozícióink után elveszítsük politikai, gazdasági, sőt talán még erkölcsi függetlenségünket is.

És bizonyára el is veszítjük, mindent elveszítünk, ami értelmet ad életünknek, ha továbbra is húsz-egynéhány széthúzó nemzet, megannyi kanton maradunk. Ellenkezőleg, mindent megmenthetünk az egyesülés útján, amely Európát az eleven valóságban is azzá teszi, aminek egyelőre csupán az aritmetika mutatja.

Mi hiányzik Európának ahhoz, hogy megmeneküljön, hogy elnyerje a szinte kéznyújtásnyira található üdvösséget? Talán csak egyvalami: a rá leselkedő, az országaink mindegyikére leselkedő veszélyek tudatosítása, továbbá azon hatalmas erőforrások tudatosítása is, amelyek itt vannak, felhasználhatók, csak éppen össze kell gyűjteni, össze kell adni őket.

Tudatosodás. Ébredés. Ez hát a jelek szerint minden konkrét és ésszerű cselekvés első feltétele az egyesülés, a mi közös menekvésünk érdekében.[...]

Való igaz, a Kerekasztal nem találta meg sem a könnyen hozzáférhető megoldásokat, sem a csodatevő recepteket, amelyek segítségével leküzdhetjük a bajt, és biztos határidőre szavatolni tudjuk a kívánt jót. Világosan meghatározta azonban az európaiakként ránk háruló felelősséget a megváltozott világban, és megfogalmazta a közös célokat, amelyek alkalmasak ana, hogy egyesítsenek bennünket. Az emberek testvéri közössége ugyanis nem csupán eredetükön, hanem a közösen felfogott célokon is múlik.

A látszólag feloldhatatlan ellentét kapcsán, amely a vallásos hit, illetőleg a tudományra alapozott viszonylagos bizonyosságok között áll fenn, a Kerekasztal kinyilvánította a termékeny dialógus, az egymásra való rákérdezés szükségességét a kölcsönös tolerancia jegyében, valamint az európaiság olyan állampolgári moráljának igényét, amelyet a szellem e két családja egyformán elfogad.

Ama látszólagos ellentéttel kapcsolatosan, hogy követelmény egyfelől országaink egyesítése, másfelől ama sokszínűség védelmezése, amely Európa gazdagságának forrása, a Kerekasztal szükségesnek látta olyan, nemzetek fölötti struktúrák létrejöttét, amelyek lehetővé teszik, hogy közössé váljék mindaz, ami természetes módon azzá válhat, azért, hogy ezáltal garantálhassuk mindannak az életképességét, ami természetes módon autonóm, különálló, privát és eredeti kell hogy maradjon.

Végül ama kettős kihívással szemben, amely több országot is érint - a gyarmati rendszerről áttérni az egyenlők közötti társulásra, illetőleg ellensúlyozni gazdasági pozícióink elvesztését -, a Kerekasztal arra a következtetésre jutott, hogy szükségesnek mutatkozik “radikális változást végrehajtani az Európán kívüli világgal, valamint az egymás között fenntartott kapcsolatokban egyaránt” (Toynbee), vagyis erkölcsi tekintélyben visszanyerni azt, amit politikai hatalomban vesztünk, illetőleg saját javaink közös kiaknázásával kárpótolni a kívülről származó nyereség elmaradását.

A Kerekasztal nem készítette el a modellként elképzelt civilizáció tervét. Azt azonban kinyilatkoztatta, hogy ma Európa népeinek kötelessége és menekvése új társadalmi modellek kidolgozása, olyan modelleké, amelyek először is számukra jók, de a világban másutt is érvényesek. Egyetlen példa: a nacionalizmus a mi közösségi találmányunk. Mi ismertettük meg másokkal, mi “adtuk” a világnak, ez a kezdetben részegítő ital pedig rövidesen méreggé változott. A mi dolgunk tehát feltalálni e méreg ellenszerét és a Szövetségi Államközösség új típusát létrehozni.(...)

Ahogy országaink közös sorsát kezdjük emlegetni, rögtön akad, aki lerántja a leplet ama bizonyos “európai nacionalizmusról”, amely azzal jár, hogy “elszigetel minket a világtól”.

Megjegyzem, hogy ez az ellenállás a még pusztán képzeletbeli európai nacionalizmussal szemben nagyon gyakran azok részéről tapasztalható, akik egész egyszerűen nacionalisták, vagyis a nemzetek korlátlan szuverenitásának megkésett, ám szégyenlős élharcosai. Ők voltaképpen az Államszövetségtől félnek, mivel azt egyszerűen nem tudják másvalaminek elképzelni, mint szörnyűséges nemzetnek, és sietnek rávetíteni az önzés, a gőg és a szűklátókörűség azon bűneit, amelyek velejárói ama nacionalizmusnak, amelyet szívük mélyén nem tudtak leküzdeni. Látható, honnan fúj a szél.

Mások alázatról beszélnek, és a föderalisták mellét verik a gyarmatosító Európa bűneiért “Önök Európa dicséretét zengik, holott nem nagyon szolgált rá erre. Amerika, Ázsia, Afrika földjén Európa rabságba vetett, olykor lemészárolt egész népeket. Az ő terméke Hitler, a gázkamra és a fajgyűlölet. A történelem legvéresebb háborúit robbantotta ki” - és így tovább. A válasz erre: mindezt nem Európa idézte elő, hanem néhány nemzet, illetőleg a nacionalizmus őrülete. És nézzék csak: ma a kommunisták által is támogatott ugyanazon nacionalizmus nevében támadják azokat, akik e bajok okának véget akarnak vetni és államszövetség útján megmenteni azt, ami kultúránk legjava, nem a közönyös toleranciát, hanem a termékeny feszültségek és a sokszínűségben való egység értelmét. Ez a szövetségi szellem pedig nem zár ki semmit, leszámítva éppen az imperializmust, amely elválaszthatatlan az önök nacionalizmusától.

Akadnak végül olyanok is, akik Európa és az egységes európai kultúra fogalmát az egyetemesség eszménye nevében tagadják. Alighanem megfeledkeznek arról, hogy a saját vallás vagy a ráció, a magunk erkölcsi szokásai, technikánk és politikai képződményeink egyetemes értékébe vetett hit tipikusan az európai emberre jellemző vonás, aki a görögök, a rómaiak, a katolikus egyház és a jakobinus klubok örököse. Ez a voltaképpen illuzórikus hit az, amelyből a legsötétebb imperializmus kisarjadt: az egykor magukat hittérítésnek álcázó keresztes hadjáratok, később a kolonializmus, manapság a kommunizmus. Való igaz, hogy az univerzalizmus tiszteletet érdemlő elgondolás a tiszta eszmék birodalmában (ha ugyan vannak ilyenek, és azok is maradnak). Csakhogy túl sok kétértelműséget takar. Ami jó benne, az öntudat és a megismerés kitárulkozásának vágya, azt a föderalista magatartás mentheti meg, mivelhogy annak alapja az egymástól különbözők, de egymással egyenlők párbeszédének szükségessége.

Számunkra, a 20. század közepén élő európaiak számára sem gőgről, sem alázatról nincs szó. Amiről szó van, az a felelősség egy igen sajátos kultúra iránt, amelynek alapeszméit századok óta közösen valljuk. E kultúra szabja meg azon civilizáció irányát, amely csakugyan egyetemessé vált, ami benne jó, azzal éppúgy, mint ami benne rossz. Azért, hogy a belőle kinőtt és utóbb megfontolás nélkül exportált civilizáció visszahatásaitól megmentsük ezt a fenyegetett kultúrát, és csakis ezért, eleven Európát kell újjáteremtenünk a halandó nemzetek fölött.

(1953)

Az európai kolonializmus immár csupán az oroszok és ázsiai csatlósaik leleplezéseiben létezik. Hanem a szovjet kolonializmus fenyegetése karnyújtásnyira van tőlünk. Hat nemzetet már meghódított Kelet-Európában, négyet pedig Ázsiában. Ezt az erőszakos hódítást “béke” névvel illeti, és “háborús provokációnak” titulálja a hatalmával szembeni ellenállás minden kísérletét. Ha a kommunista birodalom bekebelezi Indokínát, az nem más, mint a “béke” helyreállítása Délkelet-Ázsiában, az ugyanis ily módon megnyílik az orosz és a kínai terjeszkedés előtt. De végleges békét teremteni Franciaország és Németország között kettejük Államszövetsége útján - ez amolyan “háborús” szándék, minthogy elzárná az utat az orosz csapatok előtt.

Vajon most, Dien Bien Phu elestét és a Genfben elszenvedett megaláztatást követően Európa emlékezetébe tudja-e idézni Nikápolyt, Mohácsot, a töröktől ostromlott Bécset? Mert ahol most tartunk, az rosszabb. A körülmények képtelen állása folytán ugyanis abban az országban, amelyen az egész európai egyesülés múlik, az életbevágó döntések meghozatala attól a harminc képviselőtől függ, akit a maga helyi viszálykodásai túlontúl lázban tartanak, hogysem felmérné a mai világ erőviszonyait.

Ázsia lázadása és a szovjet gyarmatosítás kettős nyomása alatt a tovább is széthúzó Európára fizikai és morális fulladás vár. Elvesztett piacok, elvesztett atlanti pozíciók, elvesztett tekintély, ebből következőleg csökkenő szellemi és lelki dinamizmus, visszahúzódás a növekvő nyomorba és gyűlölködésbe, majd a totalitárius propaganda ellenállhatatlan inváziója és végül a teljes ráhagyatkozás a Benestől ismert formula szerinti “békéltetők” kis csoportjára - a többit tudjuk.

Az egyetlen lehetséges riposzt: az egyesült Európa, amely tiszteletet parancsoló hatalmat tud szembeszegezni az oroszokkal. (És Délkelet-Ázsiának is meg kellene értenie, hogy a nemzeti függetlenség elnyerését célzó, megállíthatatlan törekvésének Európa többé nem vet gátat, ellenben azt Oroszország igenis eltérítheti valódi céljától. Az egyesült Európát tehát Ázsiának ugyanúgy akarnia kell, mint nekünk és mint Amerikának.)

De az európai egyesülés nem történik meg idejében, ha a Hatok mostani föderációs erőfeszítései elbuknak. [... ]

(1954)

Goethe, aki ott volt a valmyi csatatéren, megjegyezte: “ A mai nappal, ezen a helyen új korszak kezdődik.” A francia csapatok teljes frontvonalán ugyanis az “Éljen a nemzet!” csatakiáltás harsant - és a franciák győztek. De ez a kiáltás akkor nem azt jelenti: “Éljen Franciaország!”, mint ahogy Lenin idejében a “Mindent a Szovjeteknek!” jelszó sem azt jelentette: “Éljen Oroszország!” Új mítosz születését hirdeti. Olyan mint egy újonnan felfedezett isten megszólítása, amolyan “Gott mit uns!” (“Isten velünk!”) mint azonnal meghallgatásra találó kérés, e kiáltással ugyanis eldől az ütközet sorsa.

Vagyis a születőfélben levő nemzet, ahogyan Valmynál látjuk: eszmény, ideológia, nem a születés, hanem a jövő és az akarat teremtette új közösség alapelve. Mindazonáltal emögött az ideológia mögött nem az egész nép áll, hanem egy párt, ez a párt pedig az állam felhasználásával cselekszik.

Magában az országban az állam első számú feladata az ellene szegülők eltiprása, a nemzet ugyanis vallás, a vallások pedig nem alkusznak. Az állam tehát arra kényszerül, hogy erősítse a csendőrséget, az ideológia eszközévé tegye az igazságszolgáltatást - mindezt a nemzet nevében. Egymással összemossa és ugyanúgy elnyomja a reakciót, amely megdöntésére tör, illetőleg a vidéki és a szellemi életnek azt a sokszínűségét, amely egész egyszerűen rugalmasabb törvényeket igényelne. Válasza mindenre az uniformizáció. Ne akarjon különböző lenni senki, mert aki különbözik, az előbb-utóbb ítélkezik - gondolja az ideológiai állam, amely véres forradalomban született, és amely tudja, mennyire nem törvényes alapokon nyugszik az az igénye, hogy mindenki nevében uralkodik, a fele lakosság ellen.

De ha a határokon belül a nemzeteszme az állam kezében az elnyomás és a lappangó polgárháború eszköze, a határokon kívül a nyílt háború eszközévé válik. Miért van az, hogy a nemzetnek háborúznia kell? Először is azért, mert az “önmagukban is megosztott nemzetek a háború útján a határokon kívül vívják ki a belső stabilitást “, amint azt majd Hegel leszögezi. Továbbá azért, mert a centralizált állam és a küldetéses nemzet összejátszásának eredménye szükségképpen imperializmus - és ezzel előttünk áll Napoleon Franciaországa. A nemzet ideológiája lényege szerint hódító: fel akarja szabadítani a népeket, ha kell, erővel is. Továbbá e háborúknak köszönhetően, amelyeket az állam mindenkor úgy állít be, mint “otthonaink védelmét”, fel lehet ébreszteni a hazafiság érzését, amelyet rövidesen az állam sajátít ki és mozgat, ezzel pedig megtörténik az első “államosítás”, a hazafiság helyi változatainak államosítása. Jegyezzük itt még meg, hogy a háború - akár polgárháború, akár külső ellenséggel vívják, akár hidegháború, akár tényleges - mindenkor igazolja bizonyos szabadságjogok “átmeneti” feláldozását. Az államnak ezeket a sürgősségi intézkedéseit azután szinte soha nem vonják vissza, miután helyreáll a béke. A nemzetállam gépezete ilyenformán nemcsak háborúhoz vezet, hanem a háborúban egyúttal hatalma szüntelen növelésének feltételeit is megtalálja.

Csakhogy az történik, hogy a Forradalom és a Császárság “felszabadító” katonái által folytatott nemzeti háború nemhogy egész Európában győzelemre vinné a jakobinusok egységesítő ideológiáját, hanem ehelyett felébreszti az egymással versengő nacionalizmusokat. A nacionalizmus filozófiája éppen abban az országban születik meg, amely a napoleoni agressziótól a legtöbbet szenvedett: Poroszországban. Hegel a gondolkodás síkján Napóleon megfelelője.[...]

Ha objektíve nézzük, Hegel helyesen látta a dolgokat. Napoleonnal kezdődően Európa nemzetei úgy viselkednek, mint olyan “egyének”, amelyeket sem hit, sem törvény nem tart vissza, és szembefordulnak ama nagy civilizációs közösséggel, amelyet Európának hívunk. Mindegyik “szuverénnek” nevezi magát, az abszolút uralkodók mintájára, akik egyedül Istennek tartoztak elszámolással, ámde a nemzetek fölött többé nincs Isten. Az isteni jog helyét átveszi az erősebb állam joga. Ez pedig kötelességként nem ismer el mást, mint a versenytársaival kötött szerződéseket, olyan szövetségeket vagy kereskedelmi egyezményeket, amelyeket azonnal felmondanak, mihelyt nem fizetődnek ki. Mintegy fél tucat, rendkívül sértődékeny, minden közösségi gátlástól mentes “gengszterállam” megpróbál zsebre dugott kézzel, lövésre készen diktálni Európának. Sok szó esik a “nemzetek közös akaratáról”, “nemzetközi jogról”, világos azonban, hogy e Nemzet-Egyén-Államok elvből és per definitionem lehetetlenné tesznek bármiféle nemzetközi jogot, mivel nem ismernek el semmiféle, saját “jogaik” fölött álló, “abszolút szuverénitásukat” korlátozó fórumot. A magát ésszerűnek tartó Európa száz éven át élt ebben az alapvető abszurditásban. 1914-ben belehalt.

De hogyan tudott ez az abszurditás több mint száz évig diadalmaskodni? Azáltal, hogy utánozta a vallást és annak tanítását, és ő maga is a “szakralitás” egyik forrása lett. Eleinte a Sas, a Trikolor, a Kétsarkú kalap a labarum, a kereszt és a püspöksüveg szerepét játszotta. A szertartások később kezdődnek, a halottak emlékműveivel és az Ismeretlen Katona kultuszával. Ami pedig az új hitbuzgalmat és erkölcsöt illeti, annak himnuszait és katekizmusát előállítják majd a versfaragók és a kötelező közoktatás. Ez a nemzetvallás, amelyet okkal hasonlított valaki a sintoizmushoz, nem intéz támadást a kereszténység ellen, hanem beéri azzal, hogy fontos események alkalmával magához csatolja. Amikor Maurice Barrés a nemzet “szent” egységét dicsőíti, amely arra késztet katolikusokat, protestánsokat és vallástalanokat, hogy “feledjék azt, ami elválasztja őket”, és “érezzék magukat elsőbben franciának”, egyetlen egyház sem tiltakozik amiatt, hogy a hitet ily megvetően alávetik a nemzeti szellemnek. Amolyan szónoki fogásnak tekintik... Holott ez a nemzeti szellem valóságos isten, és hisznek is benne, minthogy az állampolgártól élete feláldozását is követelheti. De mi az, amit életünk fejében kínál? Bizonyos fajta homályos, ám erőteljes összetartozást, amely lehetővé teszi az egyén számára, hogy a maga szűk látóhatárán túllépjen, hogy (háború idején) levetkőzze magánjellegű gondjait, és szinte átlendüljön valamiféle transzcendenciába. Valójában ezúttal is önzésről van szó, de az most annyira átfogó, hogy így erénynek számít. Az iskolában “hazafiasság” néven tanítják. Úgy tekintik, hogy a gőg, a hiúság, sőt még a legostobább dicsekvés is megengedett és tiszteletet érdemlő, ha azon nemzet nevében történik, amelyben vettük azt a fáradságot, hogy megszülessünk. Amit nem volna bátorsága senkinek a maga énjéről mondani, azt szent kötelessége mondani magunkról, mirólunk.

Mindazonáltal a nemzetvallás nem tud az emberek egész létezésébe életet lehelni. “A nemzeti gőg messze van a hétköznapi élettől “ - írta Simone Weil. E rövid mondatban minden benne van. A nemzet távoli isten, amely sokat kér, ad absurdum végtelenül sokat. Inkább a gyűlölet, semmint a szeretet kútfeje, és olyan abszolútumok birtokosának mondja magát, amelyekre szellemileg méltatlan, a tárgyi világban pedig alkalmatlan, mint például a korlátok nélküli szuverenitás, amely Isten egyik attribútuma, vagy az örökkévalóság, amely teljesen eltekint a valószínűségtől.

“Örök Franciaország”, “Halhatatlan Németország” - háborús időkben ezek sokat hangoztatott kifejezések. Ezzel a retorikával emberek millióit lehet meghatni, akik egyből elfelejtik azt a kevés történelmet is, amit tanultak.

1914-ben ezek a lényegbevágó ellentétek - az abszolút szuverénitás és az európai rend, a nemzetállam és a szabadság, a nemzetvallás és a keresztény hit, a nemzet és a háború közötti ellentét - okozták a robbanást. Azóta Európa választás előtt áll, és nekünk tudatosítanunk kell ezt a választást: vagy a szövetségi rendszer felé tart, amely egyedül felel meg a magunk egy és mégis sokszínű valóságának, ez viszont feltételezi a nemzetállam nyakvasának szétfeszítését, a hatalom helyi formáinak felélesztését, a határok leértékelését, vagy, ha nem, akkor végig kell vinni a jakobinusoktól származó logikát és Európát egyetlen, totalitárius nemzet uralmának alávetni, amely mit sem törődik az emberrel mint személlyel, és Isten nélküli egyházként lép fel, s nem csupán tömeges halált követel az emberektől, hanem életük totalitását. Ez korunk nagy dilemmája.[...]

A politikai gondolkodás és érzékenység két típusa található meg a mi 20. századi Európánkban: a nacionalisták (a legkövetkezetesebbeket közülük totalitáriusoknak nevezzük), és a föderalisták. Melyek a Nyugat közelmúltbeli történelmében azok a megnyilvánulások, amelyeket minden kétséget kizáróan egyik vagy másik gondolkodásformához lehet kapcsolni?

A 19. században a nacionalizmus az egyetlen olyan állampolgári összetartó elv, amely túlélte a racionalista és jakobinus tengerárt, egyben pedig az európai terjeszkedés legfőbb mozgatója volt. Anyagi és szellemi termékeink számára ugyanis a gyarmatosítás útján Ázsiában és Afrikában felvevő piacokat a nemzetállamok hódítottak meg, nem pedig Európa, mint olyan. Ám a nacionalizmus, miközben az európaiak világhatalmát a tetőpontra emelte, egyidejűleg kitermelte hanyatlásunk csíráit is.

Egyrészt a távoli, gyarmatosított és megalázott népek körében kiváltotta a lázadásnak és a “nemzeti függetlenségnek” azt a szellemét, amely saját elvei nevében fordult rövidesen szembe vele, ugyanúgy, ahogy Poroszország is szembefordult az imperialista Franciaországgal.

Másrészt egyre totálisabb háborúkat idézett elő, és ezáltal mind jobban kimerítette Európát, amely maga is egyre inkább belesüllyedt a totalitarizmusba. Az a gyors hanyatlás, erejének megcsappanása, a világban játszott szerepének megrendülése, amelyen, mint tudjuk, Európa 1914 és 1954 között átment, kétszeresen is a nacionalizmusnak tulajdonítható: annak, amelyet határain túl a saját fejére zúdított, és annak, amelyet idehaza maga is gyakorolt.

A föderalizmus viszont két példás tanúbizonyságát adta életképességének: az Egyesült Államok az egyik, Svájc pedig a másik. A modern kor legvirágzóbb és egyben legbékésebb országai: egyikük sem idézett elő háborút. A legújabb háborúk mindegyike kivétel nélkül olyan országból indult, ahol a nemzetvallás és annak egyöntetű dogmái uralkodtak, magába olvasztva és eltorzítva a hazafias érzést. A történelem színe előtt e kérdésben a jelek szerint megszületett az ítélet. Hát, ami a jövőt illeti?

A nacionalizmus teljes ellentétben áll a 20. század műszaki fejlődésével, valamint Európa legfontosabb - akár szellemi, akár anyagi - érdekeivel. Szembeszáll az egész földrészre kiterjedő piac létrejöttével, holott ez nélkülözhetetlen, s ezáltal olyan, egészségtelen gazdaság fennmaradását szolgálja a protekcionizmus országaiban, amely egyre alkalmatlanabb, hogy versenyre keljen a szomszédos országokkal és más földrészekkel.

A század technikai sikerei: a villamos, majd az atomenergia felhasználása, a repülőgép, a rádió, az új fegyverek minden tekintetben túlnőnek a nemzeti kereteken, mert ez következik természetükből, hatósugarukból, előállítási költségeikből vagy azokból a kapcsolatokból, amelyeket e technikák végtelen számban hoznak létre az emberek között, a nemzetállami határokra való tekintet nélkül.

A nacionalizmus tehát nem csupán az ellenállás utolsó formája, amelyet a torz hazafias érzés, valamint a rosszul értelmezett politikai önzés szembeszegez Európa egyesítésével, hanem ráadásul reakciós gondolkodásmód, idejétmúlt, visszahúzó viszonyítási rendszer, jóllehet mindössze százötven év telt el Történelmünkben való forradalmas megjelenése óta.

A föderalizmus, éppen fordítva, teljes összhangban áll a műszaki fejlődéssel és a tudományos gondolkodás új alakváltozataival. Úgy látja az európai társadalmat, mint alkotó műhelyek konstellációját, nem pedig mint elsőként a maguk körvonalától meghatározott, merev részelemekből álló egyveleget. Úgy fogja fel az emberi és a politikai viszonyokat, mint ellentétes, de indokolt pólusok közötti természetes feszültségek alakzatát, s nem mint olyan monádok vagy autarchiák együttlétét, amelyek nem vesznek egymásról tudomást csak olyankor, amikor durván összecsapnak. A szokások és életstílusok ellentéte, az egymással versengő felekezetek és a szüntelenül vitázó filozófiai rendszerek nem úgy jelennek meg előtte, mint megannyi elviselhetetlen ellentmondás, amelyet lehetőleg uniformizálni kell, ha már nem sikerül őket elszigetelni egymástól, hanem mint “komplementáris” értékek, amelyek egymással folytatott párbeszéde teszi a Nyugat gazdagságát. Azt látjuk, hogy napjaink tudománya is egymással kölcsönhatásban lévő erőterekben, nem pedig statikus entitásokban gondolkodik, az ellentmondás-mentesség elvét pedig, amely akadályozta a természettudományok haladását, helyettesítette a komplementaritás elvével. Akár a játékelméletről beszélünk, amelyet von Neumann a politikára és a gazdasági életre alkalmazott, akár pedig a vállalatok műszaki megszervezéséről, a mai tudomány meghaladja az összeférhetetlenség logikáját, és az elérhető optimum felkutatására vállalkozik. Márpedig ez a módszer jellegzetesen föderalista, minthogy két különböző csoport között a “feszültség” állapotában keresi a lehetséges legjobb egyensúlyt, egyszerre védelmezve ezáltal egyéniségüket és a köztük fennálló alkotó viszonyt. [...]

És még valami. A föderalizmus nemcsak korunkkal van egy hullámhosszon, hanem egyben a Nyugat legtermékenyebb hagyományainak is egyenes folytatója.

Köztudott, hogy a Kelet és a Nyugat között ugyanaz az ellentét áll fenn, mint a monizmus és a pluralizmus között. A politikai és szellemi hovatartozás sokfélesége mindenkor a személyi szabadság feltétele volt Európában. Ez egyben a föderalizmus eleven alapelve is. Amikor egyazon személy valamely tájegységhez tartozónak vallja magát, minthogy ott született, de közben valamelyik egyetemes vallásnak is híve, amikor anyanyelve folytán nagyobb közösséghez tartozik, mint az ország, amelynek állampolgára, s amikor mindezek mellett, hajlamainak és hivatásának megfelelően valamely szellemi vagy művészeti iskolához avagy politikai tanításhoz is csatlakozik, akár közelebbi, akár távolabbi az térben és időben - mindez a föderalista etika és szabadság gyakorlása. A nacionalista mindebben egyebet sem lát, mint olyan szóródást, amely aggodalommal tölti el, és amelytől identitását félti. A föderalista, épp ellenkezőleg, úgy tekinti, mint a személyiség gazdagodásának lehetőségét. (Gyakran úgy határoztam meg a szabadságot, mint az egyszerre több klubhoz való tartozás jogát!) E pluralizmus, amelytől a nacionalista fél, a totalitarista pedig tilalommal sújt, a Nyugat alkotó erejének és szellemi egészségének titka.

Végül emlékeztetni kívánok arra, hogy a föderalizmus a keresztény gondolkodás vonalán helyezkedik el, míg a nacionalizmus eredendően pogány, bálványimádó és keresztényellenes. Maga a nemzet eszméje idegen a keresztény hit dogmájától. Krisztus az egyes ember üdvözüléséért halt meg, nem pedig nemzetekért vagy közösségekért. A katolicizmus és a kálvinizmus legnagyobb politikai gondolkodói saját hitük nevében egyöntetűen elítélik a nacionalizmust, és helyette a társadalom és a népek közössége perszonalista és föderalista szerveződését szorgalmazzák.

Az ítélet ebben a tekintetben is elhangzott. A történelem, a tudomány és a teológia, a haladás és a hagyomány a föderalista gondolkodás oldalán állanak, és visszavonhatatlan ítéletet mondanak a nacionalista mítosz felett, amely tönkretette Európát és földrészünk békéjét.

(1954)

Ma bárki beláthatja, hogy Európát azért kell megteremtenünk, mert az itt élő nemzetek szuverenitása puszta mítosz, ennélfogva a földrész szuverenitását a Szövetség szintjén kell visszanyerni. Ami az első pontot illeti, bizonyságát adta a francia-angol kaland Egyiptomban, a második viszont logikusan következik ebből. Ily módon nyilvánvalóvá lett az európai szövetséges hatalom szükségessége, mert egyedül ennek van kellő súlya a nemzetközi erők játékában.[...]

Bizonyosra vehető, hogy Európa ügye óriási haladást tett meg az elmúlt hónapokban. Szuez és Budapest a politikai kérdésekben legközönyösebbeket is felrázta. Az ifjúság ébredezik azokban a városokban, amelyek “Az európai nép kongresszusá”-ra készülődnek. Nagy példányszámú francia magazinok, amilyen a Match és a Réalités, az egyesülésre buzdító felhívásokat közölnek a sürgető tények és az alapos dokumentáltság ékesszólásával. Több parlament vitatja - és némelyik már el is fogadta - a Közös Piacra vonatkozó tervezetet. Maguk az angolok is rákapcsolnak, minisztereik pedig kezdik őket óvatosan felkészíteni arra a forradalmi gondolatra, hogy a mai világban már nincsenek fontos szigetek, NagyBritannia pedig Európa része. Adenauer kijelenti, hogy a szövetséges Európa immár nem utópia, a közvetlen tennivaló pedig Európa alkotmányozó gyűlésének megválasztása. A kommunizmus mindenütt visszaszorul. Kezd testet ölteni egy Európa-párt gondolata.

Mi hiányzik még ahhoz, hogy Európa megszülessék? Hogy ne mint szép álomról beszéljenek róla, holott keményen szükség van rá? Hogy félresöpörje valahány ostoba “előzetes feltételt”, amelyet azok gördítenek útjába, akik még nem látják a veszélyt, amely valamennyiünket fenyeget?

Nem lehet Európát létrehozni, megteremteni politikai intézményét és az európai Közös Piacot anélkül, hogy ne hárítanék el az azonnali egyesülés akadályait, amelyek mindenekelőtt az agyakban székelnek: a rosszul elsajátított történelmi ismeretek hagyományozta előítéletekben, a tévesen értelmezett érdekekben, a rövidlátó számításokban, a hencegő és utópikus nacionalizmusban (lásd a “magában álló Franciaország” kifejezést), főképpen pedig a szellemi defetizmusban és a nyugati eszmény hitének hiányában.

Meg kell tehát győznünk az elit csoportokat és a lakosság tömegeit, hogy Európa továbbra is a modern ember alapvető szabadságjogainak hazája és olyan civilizáció bölcsője, amelyre irigykedve tekint az egész világ - támadják, dekadensnek mondják, halottnak, végső pusztulásra ítéltnek kiáltják ki a gyarmatbirodalom összeomlása miatt, de mindenütt utánozzák.

Akik pedig a Jövő és a sorsszerű Történelem nevében biztosra vették, hogy földi maradványai rájuk szállnak, azoknak látniuk kellett, hogy épp ellenük és éppen Európa nevében lázad fel az ifjúság és a munkásság, vagyis Karl Marx szerint a jövő és a haladás zászlóvivői.

Budapest az egész világnak megmutatta, hogy a megosztott Európa tehetetlen, de egyúttal azt is, hogy az európai eszmény erősebb és elevenebb az emberek szívében, mint minden olyan doktrína, amelyet vele szembeállítanak, még akkor is, ha a meggyőzés legalattomosabb és legbrutálisabb eszközeit vetik be.

Mára nyilvánvalóvá lett, hogy meg kell teremteni a közös Európát. De az, hogy meg is tudjuk, meg is akarjuk teremteni, óriási erőfeszítést igényel a tájékoztatásban, a nevelésben és - mindent egybevetve - az állampolgári higiéniában.!...]

Szuez és Budapest nem volt elég? További katasztrófákra várunk?[...]

(1957)