Manapság „nem divat” folyóiratot olvasni Kelet-Közép-Európában. Ha pedig a folyóirat neve alatt az olvasó az „irodalom”, „művészet” és „társadalomtudomány” szavakat látja, szinte menekül. Szükség van irodalomra? A tömegnek elég az értéktelen ponyva. Kinek kell a művészet az MTV és Hollywood korában? Társadalomtudomány?! Ugyan! — legyint a kelet-európai.

Ha a folyóirat kapocsszerepet szeretne betölteni, ha többnyelvű, többkultúrájú térségben jelenik meg, ha az egyetemes emberi értékek mellett sajátos helyi, nemzeti/kisebbségi értékek bemutatására vállalkozik, a közöny magas, hosszú falába ütközik, vagy ellenséges fogadtatásban részesül.

Szükség van tehát hidakra? Azok cselekedtek helyesen, akik felrobbantották Mostar híres hídját? Romboljunk vagy építsünk? Az újvidéki Híd olvasója akarva-akaratlan beleütközik ezekbe a kérdésekbe. A folyóirat kérdezésre kényszerít, és aki kérdezni mer, köteles felelni.

1997 tavaszán a Híd a kép és az írás kapcsolatát elemezte.

Jellegzetes kor. Silling István nem az egyedüli, aki Kelet-Közép-Európában kénytelen lemondani festmények vásárlásáról: „Jómagam lassan már lemondok nagy álmomról, hogy minden zombori festőtől szeretnék műalkotást. Mostanában más idők járnak.” Ezt a keserű panaszkodást Bela Duranci gondolatával folytathatjuk: „A gazdasági, anyagi nehézségek miatt megszaporodtak a világosabb foltok a megöregedett művészetkedvelők lakásának falain.” Vajon csak a kor tipikus? Nem. A hely, a térség is. Petrik Pál életrajzában a következőket olvassuk: „A háború és a csehszlovák események kavarták föl bennem a mondanivalót: mi mindent lehet az emberrel csinálni és csináltatni.” „A német származású tulajdonos szerint az ő édesanyja van a képen, és talán apja hozta a festményt valahonnan, netán az I. világháborúból” — írja Silling István. Ez Kelet-Európa. „... három nem zombori, ám mégis e városhoz kötődő ember társalgott a horvát fővárosban. A Londonba szóló meghívással sajnos nem tudtam élni.” Különös helyzet: Silling István egy magyar festővel és annak nem magyar feleségével Zágrábban találkozott. (A hölgy ráadásul Londonban él.) Aki került már hasonló helyzetbe, az tudja, hogy mindez életérzést is jelent, nem csupán egyszerű találkozást. Kelet-Európában az ilyen hidak, kapcsok nem ritkák. És mi történik, ha a kelet-európai életérzés Ottawában tör rá a költőre? Legyinthetünk? „A, ez csak egy vers! Verset akárki tud írni!” Csakhogy ez a vers földrészeket köt össze, a híd átível az óceán fölött: „Összefut / három atyafi // Ez is az is / mondja a magáét // emléke-táj / emléked-táj / emlékem-táj // Aztán elválnak // A három atyafi / a három tájjal / vonszolja magát // Vonszolják a tája.” (Pap József: Találkozás)

A Híd érdekes világirodalmi kitekintést nyújt az olvasónak. Bányai János írása egy különös levélről szól. Ki írta? F. Kafka. Ki a címzett? Az átváltozás kiadója. Kafka tudomására jutott, hogy a kiadó megbízott egy illusztrátort, készítsen Az átváltozáshoz rajzot. F.K. figyelmezteti a kiadót, hogy „Maga a bogár megrajzolhatatlan.” (1915. október 25.) G. Samsa átváltozás utáni leírása részletes, nagyon pontos, tehát (elvileg) a bogarat le lehetne rajzolni, ábrázolni. „Miért nem engedi be Kafka a rajzolót, az illusztrátort az átváltozást elszenvedő Gregor Samsa kereskedelmi utazó szobájába?” — kérdi Bányai János. Válasz:

„Amit olvasunk és olvashatunk, maga a felszín [...]A felületen jár, aki leáll Kafka leírásainál. A szószerintiség jól előkészített csapdájába zuhan.”

A Híd másféle kitekintést is közöl. Bela Duranci írása a romániai olvasó számára különös jelentőségű. A szerző a vajdasági művészek és a nagybányai festőiskola kapcsolatairól ír: „Nagybánya továbbította hozzánk az akkori alkotói kezdeményezéseket, újításokat [...] Nagybánya [...] nemcsak München közvetítője volt a századfordulón, hanem Párizst is közel hozta az új után vágyakozókhoz. A művészeknek ez a gyülekezőhelye nemzetközi volt, lendületes, kutató szellemű [...] A mai Vajdaságnak, mint sajátságosan felismerhető jellegű képzőművészeti régiónak egész bizonyosan köze van Nagybányához [...]” Szomorú, hogy a nagybányai festőiskoláról éppen a mai nagybányaiak tudnak a legkevesebbet mondani. Egy riporter arra volt kíváncsi, hogyan él a festőiskola a mai nagybányaiak emlékezetében. Az öregek meghaltak. Nagyon kevés fiatal „hallott” a festőiskoláról. A betelepítettek zöme nem is sejtette, hogy a jelenlegi betonváros száz éve a festők kedvenc kisvárosa, gyülekezőhelye, „mágnese” volt. Jellemző, hogy a tavalyi évfordulóról egy vajdasági ír, nem egy nagybányai. „Ünnepe van idén a magyar képzőművészetnek. Százéves a nagybányai művésztelep [, ..] Ott, abban a Szatmár megyei kisvárosban, a Zazar-patak tág völgyében, az Avas-hegység tövében született meg a magyar plein-air” (Silling István)

Mit ír Bela Duranci a vajdaságiak és a nagybányaiak kapcsolatáról? Kik voltak azok a vajdaságiak, akik Münchenben a magyar Hollósynál és a szlovén Anton Azbennél tanultak? „A festészeti tanulmányokat végző, vidékeinkről való fiatalok Münchenben három nyelven tudtak kommunikálni. Ez rendkívül értékes szülőföldi hozományuk volt. [...] nem voltak nyelvi nehézségeik vagy nemzeti előítéleteik. [...] néhányan közülük első ízben hallottak itt a nagybányai művésztelepről.”

Bizonyos politikusok azt próbálják elhitetni a kelet-európaiakkal, hogy ilyen többkultúrájú, több nyelvet beszélő, toleráns emberek nem éltek ebben a térségben. Azt hirdetik, hogy a „toleráns béke” korában élünk; a különböző nemzetiségűek csak elviselik, nem értik meg egymás másságát. Tisztelt politikusok! Szerencsére léteznek olyanok, akiket nem lehet manipulálni. S kötelességünk remélni, hogy a hidak építése nem felesleges! (Híd, 1997, február—április)