élt és alkotott Heinrich von Kleist (1777—1811), akinek apróbb írásait magyarra fordítva most jelentette meg a Jelenkor Kiadó.*

Az új olvasmány összekeveredik (mint patak vize a tóéval) azzal az emlékkel, amelyet Kleistről őriztem mindeddig.

A szépségben van valami riasztó. Az angyal menekül az égből. Az angyal villám: helyesbíti az írástudók megalkuvásait. Igen, angyal: büntetés a földiekre. Büntetés önmagára, miért akart mulatni gondtalanul. Kleist hószín ruhában, szárnnyal. Heinrich von Kkeist. Tengerparton, nővel, pisztollyal.

A kötet a kisműfajok, apróságok szövegtípusába sorolható írásokat tartalmaz a következő csoportosításban: Mesék, anekdoták, rövid történetek (1); Ajánlások és albumlapok (2); Költemények (3); Politikai írások (4); Filozófiai és művészetelméleti írások (5); A Berliner Abendblätterben megjelent rövidebb írások (6); Szerkesztőségi értesítések és nyilatkozatok (7). Azt is mondhatnók (ha maga szerkesztette volna egybe a sokféleséget): ez itt nem más, mint Kleist holmije (Pálóczi Horváth szavával), holmija (Bessenyeiével). A halálvőlegény holmija ez, nemcsak Bürger Lenoréjának földi esete, hanem az olvasás és titokfejtés sokkoló kísérlete. Egyszerre gondolok a magyarul most publikált szerkesztményre és arra, amit Kleist-jelenségnek nevezhetünk.

Mellesleg a szerzőt is a kételkedés szent borzongásaival tekinthetjük azonosnak vagy sem Henrich von Kleist
gárdistával, matematikussal, filozófussal, újságíróval és szerkesztővel; a filológiai episztemé útvesztőiben otthonos szerkesztő a szövegekkel együtt külön jegyzetolvasmány-élménnyel is megajándékozott: így aztán ki-ki maga döntheti el, hogy elfogadja-e vagy sem a Kleist-kutatók valamelyikének véleményét (és így a szövegek idevonhatóságát): íme, néhány szignó (az aláírás nélkül megjelent szövegeket nem számoltam), Kleist feltételezett álnevei: HvK, hk, mz, rm, rs, rzm, vx, x, xp, xy, xyz, y. Kleist tréfája, hogy ma sem teljesen tisztázott néhány szövegről, ki írta valójában (az itt is olvashatók közül például a Berliner Abendblätterben megjelent három anekdota szerzősége is vitatott: Rettegett Ivánról, a tűzmester újévi köszöntőjéről, a szellemjárásról).

1. Valószerűtlen, de való

A titok a különösség tartalma A meglepődés az újsztoicizmus végét jelenti, Kleist a modernek oldalán vehetett volna részt az egy évszázaddal korábbi francia querelle-ben, hiszen a formák tekintélye nem hatott rá, Plótinosz bizakodása annál inkább: nem a lemondás derűje, hanem az idegen ragyogásé. Életidegen ragyogásé?

Lessing a mese poétikájával küszködve az Aiszóposzi magyarázó Breitinger állítását fogadja el: a csodálatos az új legmagasabb foka; a csodálatost, amely az emberek mindennapi ügyleteiben és cselekedeteiben előfordul, legfőképp a nem várt események alkotják: a vállalkozásban megmutatkozó vakmerő szándék, a végrehajtás gonoszsága vagy együgyűsége, avagy akár olykor egy-egy dolog teljesen váratlan kimenetele. Így azután ugyanazzal az ámulattal fogadhatja az olvasó az újsághírt, mint a mesés történetet. Lessing emlékeztet az ókoriak mesekezdő formulájára: mesélik, ami a hihetőség látszatát próbálja megőrizni. Kleist mintha csak Lessing 1759-es tanulmányának elveit valósította volna meg kisprózájában, vagyis hogy — mivel belátásunkat semmi sem homályosítja el jobban, mint a szenvedélyek — a meseírónak mindenáron kerülnie kell a szenvedélyek felkorbácsolását. Az újsághír úgy jelenik meg itt, mint a (ki nem fejtett, de elképzelhető) dráma summája.

Az eset (a véletlen, a kuriózum, az igaz történet, az anekdota) irodalmiasítása vezet el, mintha csak az irodalmi formák megszületését figyelnők, először a mese révjébe, aztán a klasszikus novellához. Itt például a középkori francia krónikás története is újraéledhet mint festői és fűszeres kuriózum, aztán cinizmusnak és babonának egyaránt forrásul szolgálhat (Egy különös párbaj története). Éppen ez a viszonylagosság a kihívó Kleist történeteiben (melyeket, mi tagadás, a szerzői jogra és a forráskritikára fittyet hányva gyűjtött az utcai mendemondák közül és újságlevelek oldalairól). „A világ úgy szerepel, amilyen” — utasítja el az arisztotelészi valószerűségelvet Kleist, mintegy megsejtve, hogy az esztétikai szabályok menthetetlenül elriasztják a lehetséges olvasótábor tetemesebbik részét. Történetírás és fikció között.

2. Ne félj senkitől. Ahol

a búskomorság köde szürkéll

Az emléksorok divatja az érzékenység korára volt igen jellemző: amikor már nem a professzor jegyzett a vándordiák könyvébe szorgalomtanúsító okosságokat, hanem társasjátéknak számított a nyomhagyás, az idő kijátszása. A könyv szerkesztője nem tartott az emlékkönyv-rombolók dühétől, Kleist esztétikájának, sokféleségének szövegadatait keresve bocsátott
meg az elhagyott kedves és egyéb nőismerősök emlékkönyvébe jegyzett melankolikus vagy fennkölt soroknak. ..

A fordítók humorát és nyelvi kompetenciáját dicséri, hogy ebben a hálátlan műfajban is élvezhetőt nyújtottak.

3. Költészet a barlangban

„Legjobb erőimmel arra törekszem, hogy a kifejezésnek világosságot, a vers szerkezetének jelentést, a szavak csengésének bájt és életet kölcsönözzek” —olvasható Egyik költő levele a másikhoz című írásában. Az érték tehát a szubjektumból ideiglenesen átilleszthető, átsugározható abba a világba, amely rajtunk kívül áll: például a kötött szövegbe. Bár Kleist alig írt verset (Thomas Mann szerint lelki gátlások kényszeríthették az objektivitásba). Irónia és fenségesség: ezek költészetének végletei.

„Nem neked írták ezt a regényt, lányom” — veti oda az 0. márkiné pikáns históriáján felzúdult közönség tiltakozó tagjának; szétrombolja a művészet lélekpolírozó jellegéhez, az író és olvasó jólneveltségéhez fűzött illúziókat. Weöres Psychéje kísért a magyar olvasóban.

De nemcsak az. Nemcsak ő. A sötéttiszta fogalmával (álomszínével) viaskodó Kölcsey is.

Uram, egy arasznyi időre

Hadd ereszkedjem a földre a meny-

nyből,

Hogy rossz kedvemről felejtkezni

tudjak,

És egyszer mulatni gondtalanul.

Az az angyal, aki Krisztus mennybemenetelét kijelentette a csodalátóknak, örökös jelenlét Kleist szövegeiben. Néha változtatja alakját; szerepe ugyanaz marad. „A fickó — írja Kleist egy levelében, anekdotája hősét mentegetve, de mintha az eredetiség mibenlétét fogalmazná meg, akár saját magáról is vallva — olyan pompás és isteni jelenség, hogy, nekem úgy tetszik, a tettében rejlő illetlenséget teljes egészében feledteti...” Az utolsó vers:

„Én Jettchenem, kicsi szívem, kedvesem, gerlicém, életem, én édes, drága életem, életem fénye, mindenem, javaim és birtokom, kastélyaim, szántóföldjeim, mezőim, szőlődombjaim, életem napja, nap, hold és csillagok, ég és föld, multam és jövendőm, jegyesem, kisasszonyom, drága barátnőm, legbensőbb valóm, szívem vére, zsigereim, szemeim csillaga, ó, te legkedvesebb, miként szólítsalak? Aranygyermekem, gyöngyöm, ékkövem, koronám, királynőm és császárnőm, Te szívem dédelgetett kedvence, leghőbb és legdrágább, mindenem, egyetlenem, asszonyom, menyegzőm, gyermekeim keresztelője, szomorújátékom, hírnevem. Ah, te az én második, jobbik énem vagy, erényeim, érdemeim, reményem, bűneim bocsánata, jövőm és üdvözülésem, ó, égi leányka, isteni gyermek, szószólóm és értem könyörgő, védangyalom, kerubom és szeráfom, hogy mennyire szeretlek Téged! —”

Kire zuhognak ezek a szavak; földi lényre-e vajon? Földi lény elbírhatja-e egyáltalán a lelkesültségnek ezt a valószerűtlen erejű sodrását?

Kleist, nem Ewald, hanem Henrich, a fiatal, az Örök-fiatal, az aggastyánkamasz! Heinrich von Kleist. Kleist, a vallomástevő, a kérlelhetetlen, a halálkereső. Ha Keresztes Szent János Énekek éneke misztikus rajongás hordozója — Kleist szövege sem marad el ettől, bár félő, hogy nem a Mária-himnuszok indíttatása, hanem teremtő-pusztító erők forrása sejlik az ihlető pillanatban.

Francia analogonja (folytatása?): a szadista 19. század végi költő, Lautréamont (1846—1893), A Les chants de Maldoror szerzője. Magyar rokonának talán Kalmár György, Kármán, Ungvárnémeti Tóth, Kisfaludy Sándor volna nevezhető.

4. A boldogság az erény jutalma

Maga sem hitte, de leírta. Politikai írásait figyelemmel kísérve a nyilvános tett súlyát, a csoportos viselkedés esélyeit és történeti meghatározottságát, a politikai józanság és a végzethit megjelenési módjait firtathatjuk ennél a kalandoréletet is próbált értelmiséginél.

Az erény nem a társadalmi berendezkedés függvénye, hanem az egyes ember életviteléé, erkölcsiségéé; az erény nem eredmény, hanem gyakorlat, fárasztó és folyamatosan tudatos tevékenység.

5. Nem tud szenvelegni

Mármint a bábu, Kleist marionettszínésze szerint. Jó a bábunak, ő használhatja a földet az elrugaszkodás puszta felületének, különben sem kell a gravitációval (a közfelfogással, a kialakult életrendekkel) törődnie. Kleist sem tud szenvelegni az érzékenység és a politikai szövetségek Európájában. Félti az emberben lakó teljességet, különösséget, jó értelemben vett csodát.

„Mert a feladat, ég és pokol! nem az, hogy mások, hanem hogy önmagunk legyünk.” Ki tudja, hogy is lehet ennek a feladatnak eleget tenni? A levés folyamata elképzelhető ilyen elvont cél felé való törekvésben. Oda törekszünk-e, vagy csak el valahonnan? Az ismeretek, sőt a ráció mértékével fordítottan arányos a grácia mértéke; vagy bábu lehetek, vagy isten, ha a grácia misztériuma vonz, nem pedig a ráció, sőt a tudat sivár hatalma. A tudattalan megsejtése ez, a titok mítosza, felmagasztalása, a grácia mint az emberi lét abszolút telítettségi foka, tökéletes állapota.

„A beszélőnek a vele szemben álló ember arca az ihletettség különös forrása lehet” — vallja a dialógus gondolatteremtő lehetőségeiről Kleist, és a