Makkai Sándor transzszilvanizmusáról

I

Az erdélyi magyar esszéirodalom és politikai publicisztika századunk húszas és harmincas éveiben eltökélt rendszerességgel fejtegette az „erdélyi öntudat” témáját. A részben különböző világnézeti háttérben keletkezett írások feltűnően gyakran folyamodtak történeti érvekhez, azt bizonygatván, hogy a régió népcsoportjai a köztük feszülő ellentétek régmúlt időktől megkísérelt és ismételten sikeres enyhítésével létrehozták volna az „erdélyi szellem”-et.³ E hármas osztatú, magyar, román és szász alkotóelemből összetevődő jelenség időszerűsítésekor elsősorban a konzervatív szerzők siettek tisztázni, hogy benne az összmagyar nemzettudat csak színeződik, hatásának sugarát és erejét megtartva az első világháborút követő államjogi átalakulások ellenére.⁴

Makkai Sándor is ezt az álláspontot képviselte. Idevágó legkorábbi megnyilatkozásai 1922-ben láttak napvilágot, amikor Erdély magyar nyilvánossága az eredetileg Gyulafehérvárott létesült, 1662-ben Nagyenyedre költözött Collegium Academicum fennállásának háromszázadik évfordulóját ünnepelte fényes jelzők özönében.⁵ A kolozsvári református teológia tanára s egyben igazgatója, az erdélyi református egyházkerület püspökhelyettes főjegyzője⁶ a Bethlen Gábor alapította művelődési intézményt — többedmagával⁷ — a magyar királyság egykori feldarabolódását áthidaló öntevékenység kiemelkedően értékes példájaként méltatta. A fejedelem, szólt történeti tényekkel dúsított ideologikus gondolatmenete, korántsem az önkéntes elkülönülés, hanem a szükségszerű „önálló szellemi élet” és „sajátos kultúra” megteremtésének hagyományát hozta létre, egy olyan cselekvésmintáét, amelyet Nagy-Romániában a politikai-jogi okokból igen korlátolt mozgásterű magyar kisebbségnek követnie illene.

Hiszen egyedül az iskola és az irodalom kínál olyan pályát, amelyen lehetséges a román államkeretbe jutott „magyar társadalom (...) lelki megszervezése.”⁸

A Makkai-szemléletű korai erdélyiség társformálói között élen járt a Reményik Sándor irányította Pásztortűz. A kolozsvári hetilap dicsérte „Erdély lelkének” szépirodalmi megfogalmazásait, ⁹ ugyanakkor a nyugati határon túlra is tekintett: összefoglalta az anyaország kulturális eseményeit, ismertette budapesti művészek kolozsvári vendégszereplését, kinyomtatta munkatársainak magyarországi úti beszámolóit.¹⁰ Reményik 1920-ban Erdélybe visszatérve értelmiségi hivatását — egyik magánlevelében — „az egyetemes magyar művelődésbe bekapcsolódva” határozta meg, ezért arra törekedett, hogy „teljes erővel a magyar érzést, a magyar gondolatot” ápolja^.11 A helyi sajtóban pedig ebből a nemzeti töltetből igyekezett gyengíteni a regionális célkitűzést, tompítani a transzszilvanizmus számára öncélúságot, a kismagyar út örök elfogadását sejtető élét.¹² Ugyanakkor folyóiratában rendszeresen szóhoz juttatott anyaországbeli személyiségeket is, akik az erdélyi magyar irodalmat legfeljebb intézményi értelemben engedték külön útra, az alkotókat pedig a „nemzet szolgálatára” kötelezték.¹³ Ez az 1922—1923 folyamán megjelent beszélgetéssorozat az erdélyi magyar önállóság értelmezése körüli mérvadó belső-magyar befolyást tükrözte. Különösen beszédesre sikerült a Ravasz Lászlóval készített anyag, hiszen a kolozsvári teológia tanára Makkait és Reményiket közvetlenül a világháború után a kisebbségből építkező erdélyiség protestánstörténeri, illetve irodalomesztétikai megalapozására ösztökélte, ¹⁴ 1921-es repatriálása és a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökévé való kinevezése után¹⁵ azonban a Pásztortűz kínálta alkalmat arra használta fel, hogy az államhatáron átnyúló összmagyar integrációban jelölje meg az erdélyi magyar kulturális tevékenységek legfőbb célját.¹⁶

1926-ban egy új, formailag is jellemző fejlődési szintre jutott a Budapestről, mások mellett Ravasz László révén erőteljesen táplált kolozsvári konzervatív transzsálvanizmus. Ezúttal a magyar fővárosban kiadott Protestáns Szemle közölte Makkai Sándor egyik programcikkét, Az erdélyi szellem címűt.¹⁷ Ennek minden fő megállapítása egybecsengett az áttelepült kortárs példakép egy évfolyammal korábban ugyanott kinyomtatott eszmefuttatásával Az erdélyi lélekről, amely a „magyar nemzeti szellem” őrzésében jeleskedő Bethlen Gábor-i fejedelemség mintájára, a „magyar történelmi folytonosság” ereje révén arra hivatott, hogy „mint magyar lélek” megteremtse azt a „csodát, amit ezelőtt ezer esztendővel: az örök magyar lélek új honfoglalását”.¹⁸ Bárhogyan is járjuk körül, bólintott rá az Erdélyi Egyházkerület román királyi megerősítéssel azon év tavaszán kinevezett új püspöke, ¹⁹ az „erdélyi tudat” az összmagyar képletből ágazik le, következőleg mindig két szinten hat: a regionálison és a nemzetin. A 17. században a protestantizmus mutatta Konstantinápoly és Bécs között a „teljes lelki függetlenség” útját, aminek folytán „lehetővé vált egy szellemi, kulturális nemzetpolitikai koncepció”. Bethlen Gábor helyesebben cselekedett Martinuzzi Györgynél, Erdély fél évszázaddal korábbi helytartójánál, minthogy — az utóbbival ellentétben — nem erősködött megtörni az oszmán főhatalmat. Önmagát a magas porta alá rendelve — csengett ki Makkai a maga jelenébe átvezetett tanulsága — biztosította fejedelemségének viszonylagos autonómiáját, és „megmenthette nemzeti és kulturális javainak egészét”. Ezáltal egy időtlen üzenetet hagyott hátra: azt, hogy az „ellentétes külső hatalmak nyomása alatt” az erdélyi magyarság a Kelettel egyezkedve is képes lehet a „lelki ellenállás''-ra, amennyiben eközben „az erdélyi sajátosság nem más, mint az ellentétek között kiegyensúlyozott magyar lélek manifesztációja'', maga a „tiszta magyar szellem”.²⁰

Volt, hogy Makkai személyes egyensúlykeresésében Nagy-Romániát, a maga idejének keleti hatalmát „szeretett hazájá”-nak nevezte, kiváltva a bukaresti magyar követ rosszallását.²¹ Újdonsült erdélyi püspökként és bukaresti szenátorként pedig többrendbeli állampolgári hűségnyilatkozattal igyekezett a maga és egyházának politikai helyzetéhez igazítani egyetemes magyar vonzalmait.²² Programjának fő vonala mindemellett abba a stratégiába illet, amelyet az Országos Magyar Párt a magyar kormány ajánlásainak értelmében oly módon alakított és terjesztett — egyéb eszközök mellett — éppen az erdélyi fejedelemség történelmének magyar szempontú értelmeztetésével, hogy arra hivatkozva egyszerre két taktikai fogással lehessen élni: egyfelől visszautasítani az irredentizmus vádját, másfelől egy nemzetpolitikailag vállalható erdélyi autonómiát követelni, egy olyant, amely a területi kérdés külföldi fórumon lehetséges fölvetéséig pusztán átmeneti jellegű. Az összmagyar kulturális egység tételének pedig azon vélt veszélyt kellett kivédenie, hogy az önkormányzati szerkezetek, kiváltképpen az egész régióra kiterjedők értelmének minduntalan hangoztatása megmerevíti Erdély Magyarországon kívüli állapotát, és ezáltal megrendíti Budapest revíziós terveinek az alapjait. E kisvárosi stratégia pedig természetszerűen feltételezte, hogy az erdélyi magyar lakosság minél számosabban helyben marad, és már csak puszta létével is társadalmi, gazdasági, kulturális és — nem utolsósorban — demográfiai érveket tartogat Erdély államjogi helyzetének újravizsgálásához.²³

II

Főszereplőnk a, húszas évek elejétől egy évtizeden át többször hangoztatta a „problémáiban, irányításában, íróiban és közönségében” ugyan „erdélyi”, ám „szellemében, tradícióiban, eszményeiben magyar irodalom” létjogosultságát, ²⁴ az 1928-as „skizma-pör” alkalmából újólag Ravasz László magyar kulturális egységőrzésre vonatkozó elvárását megszívlelve, alátámasztva.²⁵ Ekképp súlypontozott eszmei területisége meg kellett volna akadályozza abban, hogy 1936-ban lemondjon püspöki tisztéről, és áttelepüljön Magyarországra? Aligha. A debreceni tudományegyetem református hittudományi karának teológiatanárává kinevezett²⁶ író tartalmilag nem mondott ellent transzszilvanizmusának, midőn Hősiesség című, a Budapesti Hírlap 1935. január 20-i számában megjelent hírlapi cikkében ezzel a tétellel hozakodott elő: „Nincs négy vagy öt magyarság a földön, hanem csak egy. Szó sem lehet az erdélyi vagy felvidéki magyarság elszakított, külön fejlődéséről, öncélúságáról, külön jövőjéről, hanem csakis arról lehet szó, hogy maga a magyar nemzet él-e vagy hal Európában?”²⁷ Ezek a szavak a repatriálást előkészítő lépések időszakában legfeljebb azt jelezték, hogy Makkai kiélezte addig is nyíltan vallott nézetét az erdélyiség magyar nemzetpolitikai rendeltetéséről. Az, hogy a Nem lehet — Lehet, mert kell gyűjtőcímű korabeli vitában mégis megrökönyödtetett, elbizonytalanított, felháborított, elszomorított, és mindezt meglepetésszerűen tette, elsősorban azzal függött össze, hogy egy lényeges ponton — erdélyi eszmetársaival való egyeztetés nélkül — valóban megváltoztatta korábbi véleményét: mégpedig a maga módján értelmezett transzszilvanizmus megvalósítási módozatait illetően. Reményik Sándor és övéinek értetlensége pedig végső soron abból eredt, hogy ezt az eszközváltást nem tudták vagy nem akarták észrevenni.

A vita a nyilvánosság előtt arról szólt, hogy a kisebbségi lét „erkölcsi lehetetlenség” -e, amint Makkai állította, ²⁸ vagy ahogy Reményik hitte, olyan, mint maga az élet, amely „nem puszta valóság, hanem megvalósítandó minőség, nemcsak lehetőség, hanem követelmény, nemcsak adottság, hanem kategorikus imperatívusz”.²⁹ Am mihelyt a vitafelek magánlevelezését forgatjuk, megbizonyosodhatunk afelől, hogy ideológiai pengeváltásuk mélyebb rétegében ott kellett rejlenie a területi problémának is, pontosabban annak a kérdésnek, hogy az erdélyiség hathat-e integráló tényezőként kisebbségi és többségi magyarok között, ha nem törekszik egyben a nagymagyar államiság visszaállítására is. És ha nem hathat, akkor megelégedhet-e a revízió békés változatával? Makkai imént idézett budapesti cikkében kidomborította állítólagos apolitikusságát, ³⁰ mindazáltal távlatnyitó zárómondataiból sorstársak és ellenfelek egyaránt megérthették: a nemzeti egyetemesség hangsúlyozásának „hátterében nem lehet más célkitűzés [...], mint az, hogy bármiféle jövendőbeli történelmi alakulás esetén is a magyarságot mint egyazon szellem értékes és nélkülözhetetlen hordozóját mérlegelje és méltányolja a világ”.³¹

A Nem lehet-ügy körüli állásfoglalások jelenleg legteljesebb és nyomtatásban hozzáférhető gyűjteményében Jancsó Béla Makkainak küldött egyik levele „az öncélú erdélyi magyar gondolat” védelmében, ezzel mindenféle revízió ellenében íródott, megtartva a címzettel a legkisebb közös nevezőt: az „egyetemes magyar érdek” szolgálatát, amelyet azonban az Erdélyi Fiatalok vezéregyénisége továbbra is az „erdélyi magyar különcélúság” révén kívánt ellátni.³²

Másik mai példánkat a kulcskérdés megválaszolására Reményiknél találjuk, aki — szintén magánlevélben—így kísérelte megfejteni addig egyívású küzdőtársnak hitt barátja valódi indokait: „Bizonyos, hogy a mai, valóban emberhez és magyarhoz egyformán méltatlan helyzet megváltoztatására kell törekednie békés úton mindenkinek. De ha Te nem ismersz el kisebbségi kategóriát — viszont nem akarod a kétségtelenül háborúra vezető revíziót sem —, akkor mit kívánsz? Becsületes, emberhez, magyarhoz méltó rendezését az itteni magyarság életének a mai államkeretek között? Gondolom, erre célzol, s ebben egyek voltunk és vagyunk”.³⁵ A „transsylván csillagok” alatt maradást hirdető költő³⁴ tehát elméletileg csak a fegyveres revíziót utasította el, de a békéset is csak az egyik megoldási lehetőségnek vélte. Minthogy nem látott olyan tényezőt a nemzetközi politika porondján, amelynek támogatásával Magyarország háború nélkül válthatta volna valóra revíziós igényeinek bármelyikét, változatlanul a kivárás stratégiájának keretében mozgott. Ezért keserítette el a kivándorolt püspök esetleg tömeges követést előidéző példája, hajtogatta megújult daccal a helyben maradás szükségét.³⁵ Útja elméletileg is elvált Makkaiétól, mivel emez Nem lehet című programcikkében — helyes értelmezése szerint³⁶ — „nemzeti életet” már „csak saját szuverén nemzeti államban” vázolt elképzelhetőnek, túlhaladva a transzszilvariizmus azon általa továbbra is vállalt sarktételén, miszerint „állam és nemzet nem szükségképpen egy”.³⁷ Reményik — itt idézett szavaiból kitetszően — abban sem lehetett egészen biztos, hogy levelének címzettje valóban elveti a tárgyalásos határmódosítást. Nézeteltérésük megmerevedéséhez következőleg még erősebben járulhatott hozzá az a valószínű, ám forráshűen jelenleg nem bizonyítható fejlemény, hogy Makkai ekkor már egy olyan ideológia bűvköréből szemlélte elhagyott szűkebb hazáját, amelynek eszköztárából nem hiányoztak az erőszak módszerei.

III

Tény, hogy az áttelepülő főtiszteletű atyafi döntését egy világméretű és egy regionális eszmerendszer javíthatatlannak ítélt állapota érlelte: egyrészt az első világháború befejeztével a „faji és nemzeti elfogultság” eltörlésére jelentkező liberalizmusé, ³⁸ másrészt a magyar—román—szász érdekközösséget megidéző transzszilvanizmusé.³⁹ Makkai e két ideológia hanyatlását észlelve fokozatosan megnyílt szélsőséges nézetek előtt. A Felvidék 1938-as katonai-diplomáciai visszacsatolásán felbuzdulva már félreérthetetlenül szögezte le Nemzet és kisebbség című, 1939 legelején írott és Budapesten füzetként közzétett tanulmányában, „hogy amit a szellem követel, az az életben meg is valósítható”, minekután „a kisebbségi kategória megsemmisítésére nézve szükséges és szabad” kimondani „az új korszakot nyitó szót: lehet, mert kell!”⁴⁰ Erdélyre vonatkozó politikai felfogásából mindenesetre legkésőbb 1935-től kiszorította a regionális öntudatosság elvét, és helyére fokozatosan a nemzeti öncélúság követelményét illesztette.

Újabb szakirodalmi munkák elég pontosan rajzolják meg e gondolati folyamat főbb vonalait, ⁴¹ kimutatván, hogy Makkai Nem lehetjével előlegezte, a már magyar többségi helyzetben megalkotott első nemzetpedagógiai művével⁴² kiteljesítette saját stratégiáját az autoritárius állam- és társadalomformáról, a „katonai életforma” felsőbbrendűségét parancsoló rendszerről.⁴⁴ Emiatt indokolatlan túlméretezni kivándorlásának — már a kezdetektől újra meg újra megpedzett⁴⁵ — hivatalos meg rejtélyes okát, vagyis megromlott egészségét és a sziguranca általa veszélyeztetett személyes biztonságát. Hogy ezenkívül az „anyaországi szerepvállalás esélyeivel kacérkodik”-e, ⁴⁶ amikor elhagyni készül Kolozsvárt, szintúgy érdektelen a döntés lényegi mondanivalójának szempontjából, ráadásul hamis kérdésfelvetés, hiszen egy olyan hírű és hatású közéleti személyiségnél, mint amilyen Makkai volt, az tűnne fel, ha földönfutóvá akart volna áttelepülni. Az e kérdéscsoportra vonatkozó sejtetések, feltételezések és következtetések másod- és harmadkézből származó vélekedésekre, híresztelésekre épülnek, ⁴⁷ amelyeket csak elsőrangú írásos források alapján lehetne megerősíteni. De megerősítve sem vonhatják kétségbe, hogy a szóban forgó három személyes körülmény, a betegség, a személyes biztonság és az érvényesülési vágy csak járulékosan, nem meghatározóan mondatta ki a „nem lehet”-et. Makkait ugyanis elsődlegesen ideológiai elképzelések hajtották. Nyilvános és magántermészetű közlései — minden beleolvasható vagy ténylegesen meglévő önigazoló szerepükön⁴⁸ túl — egyrészt azt bizonyították, hogy már nem érezte magát képesnek „a király, az ország alkotmánya és törvényei iránti hűség”⁴⁹ hiteles kinyilvánítására és e lojalitás elfogadtatására hívei körében, ⁵⁰ ebből a teljesíthetetlen elkötelezettségből bontotta ki elhatározásának erkölcsi vonzatát. Magyarázatai másrészt általánosabban azt tanúsították, hogy nem látta többé értelmét ama egyensúlykereső „erdélyi szellem” alapjában magyar érdekű, a román állammal valójában csak átmenetileg megkötendő kompromisszumának. A lemondó püspök egy ilyen egyezséget eredendő képletével az összmagyar integráció legalábbis kulturális érvényű feltételéhez kötötte. Márpedig ennek a kitételnek magát a képletet kellett megbuktatnia egy olyan korban, amelyben „a nemzeti öntudat soha nem ismert új értelmű kivirágzása és megteljesedése”⁵¹ Makkai szeme láttára távolította el a „hitlerizmus öntudatába[n]”, illetve a maga nemzetállamiságába bezárkózó erdélyi szászságot meg románságot a „magyarság erdélyi koncepciójától”, így magától az interetnikus érdekegyesítésre is törekvő transzszilvanizmustól, ⁵ egy olyan időszakban, amelyben „ábrándnak” bizonyult ana várni, hogy azok, akik tehetik, „nyomtalanul elmossák” a „népeket elválasztó politikai határokat” , ⁵³ tehát előbb-utóbb gyümölcsöztetik a kisebbségi kivárás stratégiáját. Ez a látlelet két következtetést kínált: azt, hogy a Népszövetség csődbe jutott békerendjét fel kell váltani egy új, változatlanul békés, de igazságosabban szabadelvű, a nemzeti kisebbségeket végre önrendelkezési eszközökkel ellátó európai kapcsolatrendszerrel, vagy azt, hogy be kell kapcsolódni az államok már javában folyó hatalmi versenyébe, kizárva minden olyan tényezőt, amely a saját nemzetet gátolhatná abban, hogy az elsők között fusson célba. És Makkai a második bécsi döntés kihirdetésekor mély megelégedéssel ért célba, ⁵⁴ miután három évvel azelőtt az általa „hazugság”-ként megbélyegzett „ábrándnak a szétfoszlását”⁵⁵ üdvözölve a második tanulságot választotta: a politikai és nemzeti radikalizmus útját.

Transzszilvanista története itt azonban még nem fejeződött be.

IV

Az egyébként is inkább esszészerű Makkai-irodalom eddig jószerével átsiklott hősének második világháborús és azutáni évein. Jelen dolgozat megfelelő előmunkálatok híján pusztán az idevágó kutatás beindításának a szükségét kívánja megfogalmazni, mégpedig egy — szerzője tudomása szerint — ismeretlen dokumentum tartalmi összefoglalásával.

Gyér, de lényegbevágó utalásokból⁵⁶ tudvalevő, hogy Makkai a magyar birodalom részlegesen visszanyert területi egységének az idején a Zelea Codreanu-féle legionárius mozgalmat sem átallótta erősítő érvként beépíteni a magyar nemzetállami öncélúság koncepciójába. Egyúttal az olasz fasizmus, nevén nevezve: Mussolini híveként a Bethlen Gábor-i hagyományból már főleg a fejedelem címerének a jelmondatát — Arte et marte dimicandum — tartotta időszerűsítésre méltónak.⁵⁷ Saját nemzete iránt táplált mértéktelen elfogultságában az újra Budapest fennhatósága alatt élő nemzetiségeket 1942-ben „a magyarságba való önkéntes beolvadás”-ra unszolta, megtagadva tőlük a korábban erdélyi magyarok számára követelt kisebbségi csoportjogokat. Ha például a románok asszimilálódásuk okán „lelkiismereti kétségbe esnek”, fenyegetőzött a debreceni teológia dékánja⁵⁸ egy rendőrállami főhivatalnok modorában, akkor „nincs más hátra, mint hogy elváljanak és eltávozzanak Magyarországról. “⁵⁹

„Néhány akkori írása súlyos ideológiai talajvesztettséget mutat, szerencsére ma már a nagyközönség által nem is ismert, hozzáférhetetlen kiadványokban; a felszabadulás után rövid ideig vizsgálati fogságban is ül, majd a sajtóban ideológiai eltévelyedéseiért önbírálatot gyakorol [...].”⁶⁰ Ez a mégoly homályos, ám Molnár Gusztáv a Nem lehet forrásgyűjteményében olvasható utóiratáig egyedüli utalás Makkai „mélységesen keresztényietlen”⁶¹ megnyilvánulásaira két továbbvezető részadatot tartalmaz. A népbírósági eljárásra való célzást ehelyütt annyival egészíthetjük ki, hogy azt a magyar hatóságok nem más, mint a budapesti belügyminisztérium közigazgatási és törvényelőkészítő osztályát miniszteri osztályfőnökként vezető Bibó István⁶² közvetítésével, valamint Erdei Ferenc belügy- és Ries István igazságügyminiszter beleegyezésével állították le 1945 őszén.⁶³ Feltételezve, hogy Bibó ismerte és elítélte Makkai autoritárius ideológusi tevékenységét, méltán kérdezhetjük: mi késztette e baráti segítségre? Talán az is, hogy hitt védencének demokrata tisztulásában? Itt kerül terítékre a fennebbi utalás második részadata, az önbírálat. Makkai ugyanis önmaga fölött kimondott ítéletét, amelynek mind publicisztikai, mind bírósági iratanyaga feltárásra és feldolgozásra vár, ⁶⁴ bizonyos fokig egy — a jelek szerint — nem a nyilvánosságnak készített írásában is megfogalmazta. Nem áll rendelkezésünkre adat arról, hogy erre valaki felkérte volna, és hogy Bibó olvasta-é ezt a munkáját. Ezért éppenséggel azt sem zárhatjuk ki, hogy minisztériumi támogatójának is elküldte Erdély mint önálló állam című, négy sűrűn gépelt szabványívet kitevő, keltezetlen és aláíratlan, másolatban fennmaradt emlékiratát, ⁶⁵ amely a hagyatékőrző intézmény, a sárospataki Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei Nagykönyvtárának alapcímtára szerint 1945-ben keletkezett, népbírósági védőbeszédével egyazon évben.⁶⁶

Függetlenül attól, hogy meggyőződésből-e vagy kényszerből, Makkai erdélyi ideológiáját már 1944 június—augusztusában papírra vetett önéletrajzával sem a nagymagyar tekintélyuralmi változatban rögzítette, hanem a harmincas évek közepéig terjedő érvényében, vagyis lényegét tekintve így: „Az 1926—35 között írt [...] tanulmányaimban” az „örök magyarsághoz való erdélyi hűséget hirdettem, ez volt az én «tanszszilvánizmusom» értelme. [...] Olyan politikai értelmű transzszilvanizmusban, mely a három erdélyi népnek, a románnak, magyarnak és szásznak erdélyi akaratból létesülő külön állammá egyesülését remélte s próbálta előkészíteni, [...], sohasem hittem.”⁶⁷ A most bemutatandó emlékirat gondolatát szerzője tehát 1944 őszétől, kezdődő népbírósági ügyével párhuzamosan⁶⁸ fejleszthette ki, vélhetően egyszerre okulva a háború — magyar szempontból — kedvezőtlen alakulásán, valamint az egyidejűleg Észak-Erdélyben jelentkező önrendelkezési törekvéseken.⁶⁹ Több részleténél fogva kétségtelen, hogy a szöveg az 1947-es párizsi békeszerződés előtt született, és így a magyar diplomáiciai lépések alátámasztására szép számmal elkészült memorandumok, tervezetek, anyaggyűjtések sorában helyezhető el.⁷⁰

„Hogy Erdély birtokáért a Magyarország és Románia között régi idő óta folyó pert és feszültséget megszüntessük”, kezdődik a tanulmány, „valamint hogy az Erdélyt lakó népek között a békesség és kiegyensúlyozott gazdasági és kulturális élet maradandó lehetőségét megteremtsük, a kölcsönös érdekek más kielégítő érvényesítési módjának meg nem találása esetén javasoljuk az önálló erdélyi állam létesítését.”⁷¹ A terv tehát a viszályoldás nem egyedüli és nem tökéletes módjával foglalkozott; a továbbiakban sem ejtvén szót esetleges alternatívákról, tehát maximális változatokról, alapvetően kompromisszumos jelleget öltött. A három tartalmi egységre tagolható dokumentum itt csak a datálás szempontjából fontos, folyamatos lapszámmal ellátott, “A debreceni tudományegyetem református hittudományi karának előterjesztése a vallásszabadság biztosítása ügyében a Magyarországgal kötendő békeszerződésben” című mellékletét Makkai a főszövegben „külön” memorandumként említette.⁷²

A tehát világos külügyi célzattal kiötlött terv első, legterjedelmesebb egysége az „önálló Erdély létesítésének” földrajzi, gazdasági, ipari és kereskedelmi, történelmi, néprajzi és etnikai, társadalmi, kulturális, valamint vallási indokairól szól.⁷³

A mai tárgyunk tekintetében legérdekesebb érv, a történelmi az értelmezett múlt tartalmát tekintve azon a hullámhosszon jelent meg, amelyen a húszas évek erdélyi magyar transzszilvanistái világnézeti hovatartozáson felül egymást ismételve, kiegészítve vetették hitüket a magyar—román—szász érdeközösség megteremthetőségébe: „Bár Erdély 1918 előtt ezer éven át magyar vezetés alatt élt, népei között szükségképpen életés sorsközösség fejlődött ki, mely még az időnkénti ellentétek s egyes szomorú fordulatok ellenére is bizonyos értelemben sajátos erdélyi magyar, szász és román népiséghez vezetett, s ezt éppen a mindenikben közös erdélyi hazaszeretet, egymásrautaltság és a sajátos életkörülmények alakították ki. Az erdélyi ember történelmének ősi idejétől fogva magyarnak, románnak, szásznak érezte magát, s benső kapcsolatot tartott fenn Erdélyen kívül élő néptöbbségének kultúrájával, azonban ezen túl és felül mindenik erdélyinek érezte, tudta és vallotta magát, s külön erdélyi hagyományaihoz, életformájához, kultúrájához törhetetlenül ragaszkodott. “⁷⁴ Makkai ebből az egylapnyi részből azonban kihagyta a nála korábban döntő utalást az erdélyi különállás magyar nemzetpolitikai funkciójára, vagyis átmenetiségére. Jóllehet említetlenül is kitartott legjobban kedvelt történeti példaképe, Bethlen Gábor mellett, a fejedelem művét már csak belső hatásainak fényében láttatta, elhallgatva azt a szerepét, amelyet jómaga két évtizeddel azelőtt kiemelt jelentőségűvé magasztalt: a magyar államiság és szellemiség átmentését a Habsburg- és az oszmán uralom szorításában. „Ismételten hangsúlyozzuk — írta most, jelen dolgozat második mottójában idézett gondolatát lekerekítve —, hogy Erdély nern egy nép hazája, s ezt maguk, Erdély népei is így vallják. A leghatározottabban állíthatjuk, hogy Erdély népeinek tömegei, a mindeniknek nagy többségét alkotó földmívelő nép ebben a közös erdélyiségben békességben és megbecsülésben él egymással. A népeknek ez a túlnyomó rétege saját érzülete szerint nem kívánt és nem kíván most sem ellenségeskedést egymás között. Sőt bizonyosnak vehető, hogy egy nem befolyásolt népakarat, a múltak tapasztalatai alapján, az önálló Erdély mellett nyilatkozna meg, mint ami a legjobban szolgálhatja az egymással örökre összekötött és keverten élő népiségek békéjét, igazságos érvényesülését és közös boldogulását.”⁷⁵ Makkai az erdélyiség legújabb kori, a maga tevékenységén is felmérhető alakulását ábrázolva még nagyvonalúbban szűrte meg emlékezetét: „A feszültségeket, ellentéteket és szakadásokat nem a népi érdek, hanem más, bel- és külpolitikai tényezők szították és hozták létre. De mindannak ellenére, ami történt, meg keli említenünk, hogy az erdélyi magyarság intelligens rétege sem volt kritika nélkül mindenben megelégedve a magyarországi kormányzatokkal, s külön erdélyi sajátosságait mindig hangsúlyozta és védelmezte az elszíntelenítő és eltüntetni akaró törekvésekkel szemben. [...]”⁷⁶ Önmaga nagymagyar alapfelfogásának átvitt értelmű helyesbítése volt ez, amely a következő mondatok egyikében a harmincas évek végétől tekintélyuralmi mederbe sodródó erdélyiségének a lehető legközvetettebb, ám mégis kiérthető elítélésébe torkollott: „[...] köztudomású, hogy az erdélyi szászság idősebb és higgadtabb elemei ellene állottak a nemzeti- szocializmus propagandájának, mely féltve őrzött erdélyi hagyományaikat és kultúrájukat elmosással fenyegette.”⁷⁷ E történelmi érvrendszer fő tanulsága pedig az, „hogy ha Erdély felett csak az egyik erdélyi nép, illetve annak néptöbbségi állama uralkodik, Erdélyben nincs béke, s ez az állapot kihívja a másik nép hasonló törekvését, míg a közös uralom és kölcsönös érvényesülni engedés feltétlenül megteremtené a békességet. Ez pedig legjobban az önálló Erdély által volna biztosítható.”⁷⁸

Makkai új kulcsfogalmát, az erdélyi közös uralmat, amely „az egyik vagy másik állami imperializmus egyoldalú politikájában” rejlő veszélyekkel dacol, ⁷⁹ emlékiratának második egységében szemléltette, tömören rámutatva „az önálló Erdély létesítésének néhány fontos feltételére. Az első ezek közül az, hogy az erdélyi állam területének ki kell terjednie a Trianonban Magyarországtól Romániához csatolt egész területére [...].”

Homályban maradt, hogy milyen „esetleges szükséges kisebb határkiigazításokkal” lett volna biztosítandó a leendő kisállam méltányos nagysága és ezzel „gazdasági életképessége”.⁸⁰ Kiderült viszont ebből az alig féllapnyi részből, hogy a szerző 1) „úgy a Romániával, mint a Magyarországgal való legteljesebb közlekedési szabadságot, a gazdasági, kereskedelmi, kulturális kapcsolatok teljes akadálytalanságát” óhajtotta, 2) az „erdélyi állam nemzetközi védelem alá” helyezését kérte, 3) a jövő Erdélyt olyan köztársaságként képzelte el, amelynek „élén az évenként választandó elnök áll, éspedig sorrend szerint a román, magyar, német népből választva. Az elnök mellett két alelnök lenne, a másik két népből választva. Az elnökség a köztársasági tanácsai együtt kormányozza az államot. A köztársasági tanács tagjai arányszám szerint az egyes népek közül azoknak autonóm szerve által választatnak, háromévi időtartamra. A köztársasági tanács tagjai, mint resszortminiszterek működnek. Az államon belül az egyes népek számára területi autonómiák alakíttatnak.”⁸¹

Az emlékirat utolsó „Erdély megosztása” külön fejezetcímű egysége a hatalmi viszonyok bizonytalan felmérését, valamint a belső igények és külső elvárások egyenetlenségét nyilvánítja meg. Makkai ugyanis megelőzően, a feltételek taglalásakor az egész, a Partiummal együtt egységes Erdélyt önállósította, leszögezve, hogy „Semlegessége és sértetlensége mindenféle nemzetek közötti viszály esetén és minden támadás ellen biztosítandó. Az állam létesülésének kimondásától kezdve ötven évig az önálló állami létforma sem belső, sem külső kezdeményezésből nem változtatható meg. Ha ötven év múlva Erdély népei, szavazás útján az állam létét illető változást kívánnának, afelett nemzetközi ítélőszék (népszövetség vagy bíróság) dönt. “⁸² A szerző az utolsó fél lapon, mintha tervébe vetett bizalmában megrendült volna, mégis számolt azzal, hogy „a többi módok egyikén” sem lehet „kielégítő eredményt elemi”, minekután “jobbnak tartaná „a semminél”, ha a két érdekelt szomszédos állam osztozkodna Erdélyen: „Feltéve, hogy a demokratikus elvek mindkét államban ténylegesen és széles körű értelemben érvényesülnek, s hogy úgy Románia, mint Magyarország a neki jutó erdélyi területen az ott élő románságnak, illetve magyarságnak az általuk körvonalazott jogokkal területi, esetleg az összes lakosságnak tartományi autonómiát ad, a megosztásból származható feszültségek és ellentétek talán kiküszöbölhetők lennének, viszont mindkét állam értékes területet és lakosságot nyerne. “⁸³ A részleges román állami fennhatóság lehetőségét mérlegelő Makkai újfent közvetett önbírálatot gyakorolhatott, hiszen így elárulhatta, hogy a második bécsi döntésről mind tartalmi, mind gyakorlati szempontból megváltozott a véleménye: „Sem Erdélynek 1940-ben történt megosztását, sem általában a megosztás útján való megoldást nem tartjuk célravezetőnek. Erdély keverten lakó népei, a különböző népi kultúráknak egymás területein szétszórt intézményei, történelmi emlékei és gazdasági javai lehetetlenné tesznek olyan területi megosztást, mellyel minden tekintetben meg lehetnének elégedve az erdélyi népek.”⁸⁴ Ami pedig a megosztás egyik várható következményét illette, Makkai a lehető legnagyobb mértékben távolodott el azon —fennebb idézett — 1942-es, magyar nemzetállami felsőbbrendűség fűtötte felvetésétől, amellyel a beolvadásra nem hajlandó román lakosságot elköltözésre szólította fel.⁸⁵ Az esetleges demográfiai mozgásokat ezúttal így fontolgatta: „Lehetne szó arról is, hogy a megosztott területekre önkény[!]tes, a szükséghez képest azonban szervezett és a vagyoni károsodást elimináló átköltözés történjék, s ezáltal a népiségek saját területükön tömörülnének, ami a jövőre sok nehézséget eloszlatna, s a népek békés szomszédságát biztosítaná. Az önkény[!]t visszamaradók számára ez esetben is biztosítandók lennének az összes személyi jogok.”⁸⁶ Az, hogy a békerendezés fogadatlan szakértője ezt a változatot tervének keretében a legmesszebbmenő és ezért ellenszolgáltatást érdemlő engedménynek érezte, az emlékirat legutolsó javallatából világlik ki: “ A megosztás esetén azonban szükségesnek látjuk az 1940-ben vont határ megváltoztatását, főképpen közlekedési s némely pontokon népiségi okokból. Szerintünk a helyes határ Aradtól kezdve az egyesült Küküllők torkolatáig, vagyis a Tövisnél levő vasútelágazásig a Maros vonala lenne, onnan pedig a Kis-Küküllő vonala, majd délkeleti irányban Maros-Torda, Udvarhely és Háromszék megyék délnyugati, illetve nyugati határvonala. “⁸⁷ Makkai tehát az 1941-es vonaltól délebbre-délkeletebbre húzta volna meg a magyar és a román fennhatóságú Erdély közötti államhatárt.⁸⁸

V

A hetvenes évek elejétől megjelenő, előbb marxista, ⁸⁹ majd egyre tágulóbb szemléletű Makkai-irodalom mostanáig szinte kötelességszerűen összpontosult a Nem lehet-ügyre. Már ennek gondosan válogatott és magyarázott forrásgyűjteményéből kitűnik, hogy az eszme- és politikatörténeti elemzés kiterjesztendő volna Makkai debreceni, illetve háborús éveire. Az előző fejezetben válogatva közzétett dokumentum pedig arra inti a kutatókat, hogy a református egyházvezető tekintélyuralmi korszakával se állítsák le vizsgálódásaikat. A legújabb magyar diplomáciatörténeti munkákból hiányzik Makkai neve, jóllehet mindahányan kiemelt helyen foglalkoznak azon korabeli magyar szerzőségű tervezetekkel, amelyek a békecsinálók figyelmébe ajánlották az erdélyi vagy részerdélyi autonómia valamelyik válfaját.⁹⁰ Az Erdély mint önálló állam című emlékiratot nemcsak az elsősorban érintett háborús vesztes egyéb érdekképviseleti erőfeszítéseivel kellene még összevetni, hanem — tágabb összefüggésben — a győztesek Erdély-koncepcióival is, azon belül a nyugati és a román, illetve szovjet eredetűekkel.⁹¹

Bármennyire is bővíthető a témakör, belsejében egy a közéleti eseményeket szorosan kísérő és egyénien alakító, téveszmékbe bonyolódó erdélyi ideológus munkássága húzódik meg. Ebben is fehérlenek még jócskán a tisztábban látást zavaró foltok, amelyeket történeti alakunk néhány évvel ezelőtt kiadott, bevezetővel ellátott és jegyzetelt önéletrajza sem a fasizálódás, sem a népbírósági ügy, sem a kisállamalapítás viszonylatában nem tüntetett el.⁹² A történész pedig, ha nem elítélni, hanem megérteni, nem mai viszonyokba átültetni, hanem egykori összefüggéseiben megmagyarázni kívánja cselekedeteit, egyelőre egy összetett szempontot ajánl a személyes életút továbbkutatásához. A fentiek alapján arra következtethetünk, hogy Makkai Sándor a negyvenes évek közepén lekerekedő esete az erdélyiséggel a húszas években felfejlődő transzszilvanizmus kompromisszumképességének változó távlatait és korlátait példázza: azt, hogy az egyezség a román állammal nem szükségképpen visszavonhatatlanul köttetett meg, de azt is, hogy az egyezség visszavonásának sem kellett örökérvényűnek lennie. Az áttekintett pálya első és utolsó szakasza lényegében nem magának az ideológiaéltető elvnek a meghatározásában, hanem annak elképzelt felhasználásában különbözött egymástól: Makkai az erdélyi öntudatot a kezdetekben kimondatlanul is a békés revízió egyik feltételének, mi több, eszközének tekintette, 1945-ben azonban akár végső célként is elfogadta volna az önálló, független és semleges erdélyi államot, legalábbis ötven évre szólóan. Második kompromisszumával, amelynek mérete a közbülső szakasz tükrében különösen élesen rajzolódik ki, döntően csökkentett egy saját nemzeti igényt: lemondott a régión innen s túl magyarlakta területek újraegyesítéséről, ellenszolgáltatásként hasonló jellegű román engedményt elvárva. Erdély megosztását a legkedvezőtlenebb, ráadásul a lakosságcsere mellékintézkedésével megtámogatandó változatként írta le, feltételezhetően attól félve, hogy Magyarország ily módon részlegesen visszaállított integritása nem egyenlítheti ki azt a kárt, amely a dél-erdélyi magyar politikai befolyás elvesztéséből származott volna. Mindenesetre emlékiratának tartalma, felépítése és hangvétele arról tanúskodik, hogy az elvesztett háború után a trianoni Erdély egészét átfogó közös erdélyi uralmat tartotta a leginkább vállalható és követendő célnak. Azzal, hogy megkísérelte kismagyar keretben összehangolni a regionális és nemzeti érdeket, túlszárnyalta első, húszas évekbeli kompromisszumát. Hiszen most ügy élesztgette a Bethlen Gábor-i fejedelemség hagyományát, hogy kivonta belőle a korábban burkoltan, majd nyíltan magyar birodalmi indítékból legértékesebbnek minősített elemét: a viszonylagos erdélyi önállóság átmeneti szerepét.