Nem könnyű feladat Fábry Zoltánt — születése századik évfordulóján — hitelesen felidézni. Hagyatékának őrzését és továbbéltetését nem sokan vállalják. Számosan úgy vélik, hogy eszmei öröksége fölött eljárt az idő, s utóéletét (ha van ilyen) viták, ellene irányuló támadások kísérik. Életművek újragondolása, sőt revíziója azonban a szellemi élet normális rendjéhez tartozik. Egy-egy gondolkodó alapkönyvei, valamint a bennük kifejeződő erkölcsi modell kapcsán kibontakozó nézeteltérések a vitalitás megnyilvánulásai is lehetnek. Mindezek a fejlemények felfokozottan jelentkeznek korszakos változások, társadalmi kataklizmák idején s olyan alkotók esetében, akik gyakran jelképes funkciót töltöttek -be. Márpedig a „stószi remete” ilyen személyiség volt. Ne feledjük, a hatvanas évek vége felé egyesek már arról írtak, hogy Fábryt „műemlékké stilizálták”, és tényleg voltak időszakok, amelyekben magatartását, véleményeit és ítéleteit valami kultikus tisztelet övezte.

Az 1991-ben megtartott kassai Fábry-napokon fültanúja lehettem mind az őt radikálisan elutasító felszólalásoknak, mind ezzel az „újnihilizmussal” szembeforduló, valós értékek védelmére szólító állásfoglalásoknak. Az utóbbiak megfogalmazói arra is emlékeztettek, hogy Fábryt már életében számos — és tegyük hozzá, gyakran jogos — bírálat érte. És ő vállalta a felelősséget a téves (főként irodalmi) verdiktumokért, amelyeknek emlékét „szégyenfoltként” hordozta magában. Képes volt az önkiigazításra. Tudott a hibáiból tanulni.

A centenáriumi visszaemlékezésen nyilván az utókoré a döntő szó. A mérleg megvonásában viszont megkülönböztetett fontosságú szerephez juthatnak a posztumusz művek. Az idők változásai is új, erőteljesebb visszhanghoz juttathatnak olyan felfogásokat, olyan megközelítéseket, amelyek azelőtt kevesebb figyelmet és elismerést váltottak ki. Az életmű értelmezői szintén haladhatnak a korral, s az eddig ismeretlen művek alapján, a korszerűség igényei szerint viszonyulhatnak régebbi elemzéseikhez. Ez történt például Fonód Zoltán esetében, aki Perben a történelemmel című könyvében (1993) részben módosította, illetve árnyalta Megmozdult a föld című Fábry-monográfiájának (1987) a megállapításait.

Magam is többször írtam (nem átfogó igénnyel) Fábryról. A mostani évforduló összefüggései és impulzusai arra késztetnek, hogy a Korunk egykori szlovenszkói szerkesztőjének ébresztését elsősorban a küszöbön álló század- és ezredvég követelményei szerint kíséreljem meg. Alapvetően eligazítónak tekintem a „jogfosztottság éveiben” írt naplóját (Üresjárat, 1945—1948. Budapest—Pozsony, 1991), mert az oldalain kifejtett — évtizedeken át lappangó — felismerések és következtetések különös relevanciát nyertek éppen a fordulat éveiben. Ezek a naplójegyzetek megkerülhetetlenné váltak az egész Fábry nevével fémjelzett gondolatvilág minősítésében, s a fasizmus-antifasizmus kérdéskörét szintén új megvilágításba helyezik.

Mindig vonzott Fábry Zoltán (talán túlfűtött) erkölcsi aktivizmusa. Noha fenntartásaim voltak és vannak a profetikus fellépések korszerűségével kapcsolatban, a magányos strázsa példaképét morális erőforrásnak érzem. A humanizmus viszontagságait nyomon követve a kisebbségi emberség — Ady szellemében is — kifejtett hitvallását irányadónak tekintettem. Magával ragadott a „szellemerkölcs” sugallta felelősség parancsa. Mindmáig mélyen fájlalom, frusztrációként élem meg, hogy az 1957-es Korunk újraindítása után vele munkatársi viszonyba is kerülve nem kerestem a személyes találkozás lehetőségét azzal az írástudóval, aki — párbeszédre állandóan készen — „felelő emberként”, tehát „a nyelvében népéért is felelősként” fogta fel magát.

A sokszor bénító hiányérzet mint felfokozott élmény munkál bennem, amióta rá kellett döbbennem, hogy a felelősség nyomatékosított hirdetésével Fábry a századvég, illetve a jövő század etikájának egyik sarktételét előlegezte meg. Noha nem volt az erkölcstan hivatásos művelője, két világháború, a fasizmus és—tegyük hozzá — a sztálinizmus tapasztalata felismertette vele, hogy többek között mélyenszántó erkölcsi megújhodásra van szükség. Napjainkban, az erkölcsi légüres tér szüntelen tágulásának, az értékvesztés szinte feltartóztathatatlan folyamatának idején, a „muszájemberség” hatványozott felelősségvállalást sürget.

Ezt követelik a globalizáció — feltartóztathatatlannak mutatkozó—menetét, a világuralom felé tartó piacgazdaságot, az újabb és újabb technikai forradalmakat kísérő veszélyek, e folyamatokban rejlő romboló erők. Erre kellene ösztökélniük minket az olyan aggasztó jelenségeknek, mint a fék nélkül garázdálkodó egoizmus és kapzsiság, a félelmet nem ismerő önteltség. Értékrend és magatartásnormák nélkül nincs életképes társadalom, s valamely erkölcsi minimum elfogadásában/alkalmazásában a civilizáció fennmaradásának egyik fő biztosítékát jelölhetjük meg. A moralitás e nélkülözhetetlen legalacsonyabb foka viszont elképzelhetetlen a felelősségetika érvényesítése nélkül. Igaza van Heller Ágnesnek, aki a felelősséget ígéretnek is tekintve hangsúlyozta, hogy nem csupán a magunk múltban elkövetett tetteiért kell — visszatekintő módon — felelősséget vállalnunk, hanem másokért, a jövő felé fordulva is, meg kell ezt tennünk. „Felelősséget viselni néhány idegenért [...] — írja — hozzátartozik a conditio humanához. Felelősséget viselni minden idegenért üres ígéret lenne. A modernitás alapelvében foglalt ígéret azonban nem abszurd, és nem is üres; gyakorlatilag csak azokra az idegenekre nézve következik belőle felelősség, akik hozzánk fordulnak. Hozzánk fordulnak, azaz megszólítanak bennünket. A felelősség pedig annyit jelent, mint felelni. Az ember akkor rendelkezik az ígérni tudás képességével, ha egy ilyen — közvetlen — felszólításra mindig kész felelni.” (Heller Ágnes: Identitás, hatalmi terek, ismeretlen belvilágok. Kritika. 1996. augusztus)

Meggondolkoztató ez a találkozás Heller Ágnes és Fábry Zoltán nézetei között. Mert Fábry a kollektív magányt cselekvésre ösztönző, a kisebbségi helyzetből is származó alapállásként felfogva, mint már utaltam rá, egyenlőségjelet tett a felelős s a felelő ember közé. Ez az ember nem monologizál, hanem nyitottan a világ felé, mindig kész a dialógusra. Állandó késztetést érez arra, hogy — Heller szavaival — kezet nyújtson az idegennek, és elfogadja másságát.

Fábry felfogásában a felelősség egyben beszámolás, számadás is. Ez a számvetés nem a percnek, a történelmi pillanatnak, hanem — a mából — a jövőnek szól. A holnapok igazolását célozza meg. És végül: a „felelősség vonzata a szabadság, a szabad akarat, a szabad elhatározás”. (Üresjárat. 88.) A felelős típus fedi a szabadságtípust, s mindketten a humánum emberének a családjába tartoznak. Ők azok, akik — Fábry tolmácsolásában — kimondták a „non possumus”-t a fasizmussal kapcsolatban, s ebben az elutasításban — kockázatot, szenvedést vállalva — mindvégig következetesen kitartottak. Konok konzekvenciájukat erkölcsi szempontból az is igazolta, hogy a fasizmus — Fábry szerint — lehetetlenné tette „az egymásnak felelősségei tartozó egymásrautaltságot”.

Persze Fábry Zoltán „korparancsként” felfogott és teljesített szembeszegülését a fasizmussal nem kizárólag a felelősségtudat motiváltaTanulmányok, esszék, pamfletek és könyvek sorozatában sokoldalúan elemezte és bírálta. A „vox humana” megszólaltatójaként mindenekfölött az új barbarizmust utasította el benne. Társadalmi kortünetként kezelte, mint „gyilkos és gyilkoló ámokfutást” bélyegezte meg. Viaskodása vele mondhatni évtizedekig tartott, s azután sem szűnt meg, hogy a III. Birodalmat katonailag legyőzték, Hitler és Goebbels öngyilkos lett, s a nürnbergi bíróság ítélete alapján a legfőbb háborús bűnösöket kivégezték.

Fábry tudatában volt annak, hogy hadakozását valaminő monotónia hatja át, ám ő nem restellte ezt a „rögeszmét”. Tisztában volt azzal, hogy nem kényszerképzetek foglyaként ágál, hanem az emberiség sorsát, jövőjét félti. Ebből a felismerésből merítette a csatározáshoz szükséges pátoszt és energiát.

Mindmáig nagy elégtétel számomra, hogy éppen a Korunk 1960. 8. számában közöltük azt az írását, amelyben — vallomásosan — mintegy azonosul az antifasizmus ügyével. Már a cím (A műfaj neve: antifasizmus) is jelzi, hogy a szerző — sajátosan értelmezve a műfaj fogalmát — tulajdonképpen az életét és szellemi-erkölcsi magatartását meghatározó hitvallást fejt ki. „Vannak korok, sorsfordulók — írja —, amikor maga az írói magatartás lényegül műfajjá.” Régiónkban Fábry az első riasztók közé tartozott. Korán felvette a küzdelmet a germán revánsszellem ellen, s a német művelődés alapos ismeretére, majd az 1933 utáni emigráns irodalom tanúságtételére is támaszkodva kimutatta a vilmosi birodalom háborús terjeszkedése s a nemzetiszocializmus hódító politikája közötti folytonosságot. Optikája azonban tágabb térségeket, világfolyamatokat fogott be. „Az antifasizmus világigényű műfaj” — szögezte le, majd hozzátette: „Az emberiség és emberség közös nevezőre hozott korműfaja a világháborúk századában.”

Közben Fábry nem rejti véka alá, hogy tisztában van az „ominózus anti szócska” tehertételével. Világosan látja, hogy pusztán valami ellen fellépni nehézséget, kockázatot is rejt magában. A negativizmus veszélyét hordozza, a védekezésre szorultság hátrányát hozza magával. Éppen ezért nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a fasizmussal, az emberség tagadásával szembeni fellépés pozitív jelentésű ellenállás. Nem csupán tiltakozás valami ellen, hanem egyben határozott kiállás az emberiség, a civilizáció alapvető értékeinek védelmében.

Amikor 1960 nyarán nyomdába küldtük Fábry Zoltán kéziratát, emlékezetem szerint nem okozott nekünk különösebb gondot az a megállapítása, hogy 1945 után, a heveny fasizmus letűnésével az antifasizmus mostohagyerek, „csődtömeg” lett. Egyrészt a jelenséget—bizonyos vonatkozásokban — magunk is megéltük, másrészt a tények eme regisztrálásában érvet kerestünk és találtunk ama mozgósító felhíváshoz, hogy a neofasizmus megjelenése ismét szükségessé, nélkülözhetetlenné teszi a régi tiltakozás és ellenállás életre galvanizálását. Egyetértettünk Fábryval, hogy újra „a riasztás és toborzás” ideje jött el, hisz például az akkori bonni politika egyes köreiben a náci bűntettek elévülését hangoztatták és szorgalmazták. A szövegben semmi sem utalt arra, s a mai újraolvasás során sem találtam jelét annak, hogy az a bizonyos „csődtömeg” más üzenetet is közvetített volna. A sorok között sem bukkantam egyetlen olyan célzásra, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy a csődleletben egyéni tapasztalatok, keserű csalódások és kínkeserves konklúziók jutottak kifejezésre. Semmi sem mutatott arra, hogy Fábry Zoltán másfél évtizeddel e credo megfogalmazása előtt megírta A vádlott megszólal című memorandumát (1946), és papírra vetette titkosított naplójegyzeteit. Az utóbbiak — mint ismeretes — csak halála után kaptak nyilvánosságot.

A vádlott megszólalban Fábry traumatizált tudattal és sebzett lélekkel tiltakozik az ellen, hogy a szlovákiai magyarságra a kollektív bűnösség Káin-bélyegét süssék, nyelvétől eltiltsák, és szülőföldjéről elűzzék. Stószi magányából — de profundis — segélyért kiált, a szabad emberekhez, a béklyótól megszabadult szellem képviselőihez apellál. Védőbeszédében — a felemelt fővel való, félelem nélküli járás jogát is követelve — a szlovenszkói magyarság és írástudói, köztük az ő műveiben oly erőteljesen megnyilvánuló fasizmusellenességre hivatkozik. A felvidéki vox humanát idézi, s emlékeztet arra, hogy 1938-ban, a „német csizma árnyékában” ő Adyt mutatta fel, s arra szólított, hogy az embertelenségben is embernek kell maradni. Nem tudja, nem akarja a kollektív bűnhődés elvét és gyakorlatát elfogadni, s az antifasizmust megjelenítő szlovenszkói küldetés nevében nem vádlott, hanem tanú kíván lenni. „A fasizmus perében — írta — csak az antifasizmus lehet perdöntő mérték.”

Szenvedélyes protestálástól áthatott védőbeszédét, amely egy népcsoport totális elítélésével annak egyöntetű antifasizmusát szembeállítva apológiává változott, 1947-ben (Peéry Rezső és Szalatnai Rezső segítségével) szlovák nyelvre fordították, majd számos cseh és szlovák értelmiségihez eljuttatták. Néhány kivételtől eltekintve (Laco Novomesky például tiltakozott a magyarságot sújtó egyetemleges diszkrimináció ellen) a visszhang elmaradt. Az írástudói felelőtlenség e baljós megnyilvánulásával szemben viszont Fábry, noha akciója eredeti rendeltetését tekintve kudarcot vallott, a nemzetrészért érzett felelősség megszemélyesítőjeként lépett porondra. A megszólaló „vádlott” a nemzettudatnak, a sértett nemzeti önérzetnek adott hangot.

A felelő embernek — A vádlott megszólal bevezető sorainak tanúsága szerint — 1945 után elméleti síkon is szembesülnie kellett a felelősség és bűn kérdésével. Ez — a szerző szerint — a fasizmus vereségével egyértelműen tisztázódott. A bűn s a felelősség Hitlert és cinkosait terheli. Éppen ezért a szlovenszkói magyarság sommás elítélésével Benesék bűnbakot ültettek a vádlottak padjára.

Szembetűnő, hogy Fábry, aki mondhatni naprakész tájékozottsággal rendelkezett a nyugatnémet szellemi élet markáns fejleményeiről, nem hivatkozik Karl Jaspersnek a „német vétket” boncolgató, a Fábry-féle memorandum megírásával szinte egy időben napvilágot látott tanulmányára (Die Schuldfrage. Verlag Lambert Schneider. Heidelberg & Artemis Verlag. Zürich, 1946.). Valószínű, hogy a háború utáni elszigeteltségben nem tudott a német filozófus elemzéséről, ám 1968-ban, amikor lehetősége nyílt, hogy a Stószi délelőttök című kötetében végre nyilvánosságot biztosítson a több mint egy évtizeddel azelőtt csupán zárt körben forgalmazott „fellebbezésének”, változatlanul mellőzte.

Pedig a jaspersi okfejtésben eszmei-erkölcsi szövetségesre találhatott volna. Segítségével elméletileg jobban aládúcolhatta s — ami fontosabb — árnyalhatta volna a kollektív bűnösséget elutasító álláspontját. Jaspers ugyanis abszurd eljárásnak tartotta, hogy egy egész népet vád alá helyezzenek, és igazságtalanságnak minősítette, ha összességében elítélik. Ugyanakkor nem hunyhatott, nem is hunyt szemet afölött, hogy a náci Németország robbantotta ki a második világháborút, s kategorikusan önvizsgálatra szólította minden honfitársát. Elfogadta, hogy létezik bizonyos erkölcsi felelősség, amely — természetesen egyénileg eltérő mértékben — a nemzet tagjait terheli, hisz a német társadalompolitikai és szellemi élet feltételei között alakultak ki a hitleri rendszer győzelmének a feltételei. Ilyen értelemben igenis van úgynevezett „német vétek”. Ennek vállalása azonban az egyéni lelkiismeret vallatását igényli. Külső tényezők ösztökélhetik ugyan, ám maga az önelemzés mindig az egyén feladata marad.

Ha felelősséget vállalunk, elindítjuk belső átalakulásunkat, s ez a metamorfózis a múlt legyőzéséhez is vezet.

Karl Jaspers reflexióival, amelyeket Karl Barthnak a német vétket elemző, 1945-ös, teológiai fogantatású fejtegetései előztek meg, kezdetét vette a német múlt fájdalmas s e pillanatig is szenvedélyes polémiákat kiváltó kritikai feldolgozása. Ez a folyamat, a „Bewältigung der Vergangenheit”, a nyolcvanas évek közepén az ún. „történészvitában” nyilvánult meg, napjainkban pedig a Daniel Johan Goldhagen amerikai történész könyve körüli viharban jelentkezett.

Fábry már nem élt, amikor a német történészek, filozófusok, szociológusok és politológusok között kirobbant a hitlerizmusnak a német históriában elfoglalt helyét, bűneinek egyediségét, a hozzájuk kötődő felelősséget feszegető nézeteltérés. Eszmevilágának utóéletét nyomon követve indokoltnak mutatkozik erre a szellemi-erkölcsi csatára is kitérni. Egyrészt — mint már jeleztem — Fábry Zoltán több évtizedes küzdelmét, egész érvrendszerét át- és átjárták a német kultúrkörből merített tények, jelenségek és hivatkozások, másrészt az Üresjárat alapvető megállapításai s a „Historikerstreit” során vitatott több kulcskérdés között érintkezési felületek találhatók.

A német történészvitát azok a konzervatív múltértelmezők (Ernst Nolte, Michael Stürmer, Andreas Hillgruber és mások) indították el, akik—mint egyikük kijelentette—véget akartak vetni a szüntelen mea culpázásnak, s arra törekedtek, hogy népüket „a normális nemzetek” sorába visszaemeljék. Ennek érdekében relativizálni próbálták a hitlerizmust és bűneit; erkölcsi ítéletektől mentes,  semlegesített történelemszemléletet szorgalmaztak. Nem tagadták Auschwitzot, nem vonták kétségbe a gázkamrák működését s a genocídiumot, hanem egyediségüket, az emberi történelemben való előzménynélküliségüket kérdőjelezték meg. A letűnt századokban — bizonygatták — különböző nagyságrendű népirtások egyáltalán nem voltak ismeretlenek, s ami a Shoahot illeti, az pusztán reakció volt. Nolte szerint a hitlerizmus az orosz forradalomra adott válasznak tekinthető, a Gulag pedig előbb jött létre, mint a náci koncentrációs táborok. Auschwitz — eszerint — nem Hitler és társai gyilkos antiszemitizmusának a terméke, hanem valaminő önvédelem következménye is, hisz Chaim Weinzmann, a Zsidó Világszövetség elnöke 1939-ben kijelentette, hogy a zsidók — a szövetségesek oldalán — mindenütt a végsőkig fognak Hitler ellen harcolni.

A Noltéék „revizionizmusát” visszautasítók (Hans Mommsen, Jürgen Habermas, Rudolf Augstein, Jürgen Kocka és mások) mindenekelőtt Auschwitz előzménynélküliségét emelték ki. Még nem fordult elő a történelemben — hangsúlyozták —, hogy egy állam elhatározza és ideológiai motivációktól vezettetve végre is hajtja egy népcsoport kiirtását. Hitler Mein Kampfjában a sztálini terror kibontakozása előtt hozta nyilvánosságra az alacsonyabb rendűnek minősített fajok leigázásának a programját. A „judeobolsevizmus” elleni kereszteshadjárat 1918-as jelszava kétségtelenül megelőzte a Gulag-szigetcsoport kiépítését.

A hitlerizmus emberiségellenes bűneinek banalizálása ellen fellépő német tudósok, gondolkodók és közírók feltehetően tudatában voltak annak, hogy a polémia egyik — szövegen és érveken kívüli — összetevőjével, az időbeni távolodással is számolniuk kell. Egyre kevesebb embernek volt ugyanis személyes emléke a hitlerizmusról. A nyolcvanas évek közepén a „post-Hitler” korszak már többszöröse volt a III. Birodalom időtartamának. Az újabb és újabb nemzedékek számára csupán történelmi epizódnak kezdett számítani, amiért ők egyre kevésbé akartak „fizetni”. A vita érzelmi fűtöttségében tehát egyrészt a korabeli (nyugat)német társadalom belső feszültségei, konfliktusai, másrészt viszont az amnézia ellen küzdők jövőt építő felelősségtudata jutott kifejezésre.

Egy évtizeddel később — mint már utaltam rá — a Harvardon dolgozó történész, Goldhagen Hitler's Willing Executioners című könyve, amelynek német fordítása rövid idő alatt (1996) piacra került, ismét parázs vitát provokált. Goldhagen vaskos művében — eddig feltáratlan forrásokat is értelmezve — azt a tételt fejti ki, hogy a holocaust megvalósíthatatlan lett volna a hitlerizmus népirtó politikáját készséggel követő/alkalmazó németek százezreinek a közreműködése nélkül. A megsemmisítő gépezet mozgatóit sajátos, a zsidóság fizikai kiküszöbölésére irányuló antiszemitizmus sarkallta. A Shoah tehát valaminő német „nemzeti projekt” következménye volt, végrehajtóit pedig az egyszerű emberek tömegeiben kell keresnünk. Ez a tétel nem egészen új, mert néhány évvel ezelőtt Cristopher R. Browning Ordinary men: Reserve Batalion 101 and the Final Solution in Poland (1992) című munkájában már nyomon követte egy hamburgi tartalékos rendőrökből összeállított egység lengyelországi rémtetteit. Goldhagen a sokféle magyarázat közül a náci ideológia, a démonizáló zsidóellenesség szerepét találja döntőnek, s ennek a hordozóit az átlagos németekben jelöli meg.

Sokatmondó, hogy a német kiadást követő hamburgi, berlini, frankfurti, müncheni szerző-olvasó találkozókon a közönség jelentős része nem utasította vissza Goldhagen felfogását. Ez a jelenség egyrészt azt mutatja, hogy Nolténak és társainak nem sikerült a náci bűnösöket relativizálni s a felelősségtudatot kioltani, másrészt — amint azt Hans Mommsen történész (aki egyébként nem fogadja el a Hitlers willige Vollstreckerben kifejtett koncepciót) hangsúlyozza —egy új nemzedék jelent meg, amely már nem lévén közvetlenül felelős, fokozott érzékenységgel fordul a múlt felé. (Le Nouvel Observateur, 1996. dec. 4.)

E Fábry Zoltán 1946-os tiltakozása utóéletének kontextusához tartozó kitérő után nem szükséges külön is bizonygatnunk, hogy a kollektív bűn és bűnhődés, a felelősségre vonás és felelősségvállalás igen bonyolult, ellentmondásos jelenségcsoportként foglalkoztatja még mindig az európai századvég köztudatát. Fábry tehát — túláltalánosításaival együtt — kortársunk maradt. Olyan kortanú ő, akit nem csupán a háborúval, a fasizmussal kapcsolatos politikai-erkölcsi perekben idézhetünk meg, de akkor is hivatkozhatunk rá, amikor a sztálinizmus iszonyatos bűneivel, a két totalitárius parancsuralom közötti hasonlóságokkal kell szembesülnünk.

Az 1945—48 között vezetett és már említett Üresjárat címmel hat évvel ezelőtt napvilágot látott naplóját mint olyan vádiratot olvashatjuk, amely a bűnbakként a vádlottak padjára ültetett, eleve elítélt védőbeszédével szerves egységet alkot. Az Üresjárat sok tekintetben A vádlott megszólal előtörténetének tekinthető, ám helye és szerepe Fábry életművében nem csupán erre a funkcióra szorítkozik. Rendkívüli jelentőségű dokumentumról van szó, egy életre-halálra elkötelezett baloldali írástudó filippikájáról, amely a fasizmussal érintkező „nacionálkommunizmus”, a barbarizmus számos jelét mutató sztálinizmus ellen irányult. Mindkét írást mély csalódottság és felháborodás hatja át. 1945 májusában kétségbeesésének olyan fokáról számol be, amely már az öngyilkosság határára sodorta.

Fábryt a fasizmus módszereinek átvétele, a mindkét rendszertől kitenyésztett és általuk preferált nyájember eluralkodása, a felajzott tömegindulatok meglovagolása, a szovjet politikán elhatalmasodó nacionalizmus, pánszlávizmus és antihumanizmus taszította a kiábrándulás bugyraiba. “A legfantasztikusabb paradoxon valósult meg: a fasizmust csak az antifasizmus feláldozásával lehetett legyőzni” — írja A vádlott megszólalban.

Persze a szovjet hatalmi érdekek járszalagjára kötött antifasizmus erkölcsi-politikai vereségét sok minden előzte és határozta meg. Fábry végzetesnek, valamilyen eredendő bűnbeesésnek minősíti 1939. augusztus 23-át, a Ribbentrop—Molotov paktum megkötését. Ám az antifasizmus e nyilvánvaló elárulása maga is egy folyamat, vétkes tévedések következménye volt. Fábry számba is veszi a súlyosabbnál súlyosabb hibákat, amelyek mind hozzájárultak ahhoz, hogy végül is ezt a fajta antifasizmust kénytelen csődtömegnek elkönyvelni. Hitelvesztéshez vezetett, és potenciális szövetségek ellehetetlenülését vonta ugyanis maga után, hiszen a Komintern (VII. kongresszusáig) fasiszta címkével bélyegezte meg a szociáldemokratákat, a társadalmi problémák iránt fokozódó érzékenységet tanúsító keresztény egyházi mozgalmakat, valamint több olyan demokratikus, liberális irányzatot, amely nem volt hajlandó magát a szélsőbaloldal hegemóniájának alávetni. Fábry non possumusa az effajta kizárólagosságnak is szólt. Ebben a szellemben nyilván arra sem volt hajlandó, hogy gépiesen egyenlőségi jelet tegyen a proletár s az antifasiszta, illetve a burzsoá és a fasiszta közé. Az antifasizmus — meggyőződése szerint — nem osztálykategória.

A keserves magányában naplót író, újabb „palackpostát” előkészítő Fábry nem kerülhette el, hogy az értelmiség felelősségét ebben a viszonylatban is ne vizsgálja meg. Önmagával is szembe kellett néznie. Vallomásosan eleveníti fel, hogy a humánum embereként „szerződött” a kommunizmussal, hiszen nála „előbb volt a humanizmus, és csak azután, mint ennek vonzata, jött a kommunizmus”. Ebből a paktumból s ebből az időrendiségből viszont az következik, hogy „szerződésszegés” esetén bármikor felmondhat. Tudjuk, ő maga is számot vethetett azzal, hogy a naplóírás idején már rég együtt voltak e „felmondás” indokai. 1947 szeptemberében jegyzi fel, hogy a fasizmust s a szovjet vétetésű kommunizmust „dinamikus rokonság” közelíti egymáshoz. Rokonítja őket az agresszió, a túlfűtöttség, az ingerlékenység, a vallási jellegű fanatizmus, a türelmetlenség. Mindez összeegyeztethetetlen a vérbeli értelmiség ethoszával, de gátlás nélkül elfogadható a „vonalhű” entellektüel számára, aki „szellem és lélek nélkül, tehát értelmi és erkölcsi kontroll nélkül” a legutolsó pártkongresszus határozatához igazítja nézeteit és cselekedeteit.

És Fábry mégsem mondta fel a szerződést. Nem szakított, hanem 1948 után, a meginduló pozsonyi Új Szó hasábjain és másutt militáns közíróként ismét jelentkezik. Az ötvenes évek közepétől fogva könyvei is megjelentek. Aktív szerepet vállalt a szlovenszkói magyar irodalom „harmadvirágzásának” ösztönzésében, de ő maga támadások tüzébe került. Baloldali credóját nem adja fel, s az antifasizmus őrhelyén továbbra is erőteljesen hallatta szavát.

Mi történt vele? Mi mehetett végbe benne azután, hogy — mint az Új Szó első számában írta — „történeti tévedésből kerültünk a vádlottak padjára, amelyet azonban most emelt fővel elhagyhatunk”? Vajon a „történelmi tévedés” kiküszöbölése hatálytalanította a sztálinizmus általa megfogalmazott kemény kritikáját is?

E sorsdöntő kérdésekre adandó válaszok keresésének érzelmi fűtöttségét számomra az a körülmény adja, hogy a feleletben sok-sok antifasiszta értelmiségi benső motivációira bukkanhatunk. Ilyeténképp a „Fábry-rejtély” megfejtése (természetesen megőrizve az arányokat) sokunk számára önvizsgálatot is jelent.

Már a kutakodás kezdetén beleütköztem abba, hogy a könyvalakban is hozzáférhető napló oldalain nem találok érdembem elemzéseket vagy legalább megjegyzéseket a sztálinizmus kialakulásának társadalomtörténeti feltételeiről, a két világháború közötti években folytatott politikájáról s főként a koncepciós perekről. Egyedül egy 1946 márciusában-áprilisában papírra vetett észrevétel utal erre a komplexumra. Íme a szöveg: „Az értelmiség kritikáját a Szovjetunióval szemben Romain Rolland autoritása gyengítette, immunizálta. A Szovjetunió tabu lett, mert R. Rolland, Európa lelkiismerete volt a védőügyvédje. R. Rolland felelőssége e téren történelmi jelentőségű.” (118. — kiemelés tőlem G. E.)

Fábry megállapítása telitalálat; ám funkcióját tekintve minek minősítsem? Áttételes önbírálatnak, avagy a felelősségelhárítás egyik formájának? Noha Fábrytól, a morális lénytől mélyebb — idevágó — önvizsgálatot vártam volna, az előbbi alternatíva felé hajlok. Ebben a magam tapasztalatát, élményét is felidézhetem. Hányan és hányan fojtottuk el magunkban a bírálatra vagy éppen az elutasításra irányuló késztetéseket, mert a Szovjetunióval kapcsolatos értetlenségeinket, tamáskodásainkat, sőt időnkénti viszolygásainkat az olyan szellemi-erkölcsi tekintélyek oszlatták el, mint Romain Rolland, Bernard Shaw, Heinrich Mann, Theodore Dreiser, Martin Adersen Nexő, Paul Langevin, Upton Sinclair és sokan mások.

A sztálini Szovjetunióhoz bírálat nélkül viszonyuló antifasizmus tehát erkölcsi csapdának is bizonyult. Akik beleestek, és sokáig foglyai maradtak, egyéni számvetéssel, felelősségei tartoznak — maguknak és másoknak.

Vajon tudatában volt-e Fábry annak, hogy az általa — hosszú időn át — szintén tabuként kezelt szovjet valóságról ki nem mondott igazsággal ő is bekapcsolódott a hallgatás összeesküvésébe, amelybe a növekvő fasiszta veszély nyomása alatt oly sok kiváló európai és amerikai írástudó sodródott? A hallgatás összeesküvését Manes Sperber szintén Romain Rollandra utalva marasztalta el visszaemlékezéseiben, mert a nagy francia író annak idején lebeszélte Panait Istratit arról, hogy nyilvánosságra hozza a korabeli szovjet viszonyok egyik — baloldali szempontokat érvényesítő — bírálatát. (Die Vergebliche Warnung. München, 1980. 186.)

Az (Üresjáratban kifejtett — tragikus kiábrándulástól belengett — radikális bírálat 1948 utáni „felfüggesztését” feltehetően az is meghatározta, hogy Fábry sokáig bízhatott a humanizált, „emberarcú szocializmus” eszményében. Nyilván korán megérinthette a készülődő „prágai tavasz” fuvallata. Magatartása e vonatkozásban sem volt kivétel. Illúzióiban sokan osztoztunk. Kérdéses marad viszont, mennyire tudta magában összeegyeztetni a vonzó ideálba vetett reményt azzal az „aggályoskodó, kételkedő, latolgató, gondolkodó” attitűddel, amelyet minden hiteles írástudónál kötelezőnek tartott. „Az entellektüel — jegyezte fel naplójába, 1947 novemberében — kritizál, bírál, ítél. Ez a joga: kötelessége. Ennyi a tisztje.” (182.)

E feladatát teljesítő értelmiségiben arra a szabad, autonóm személyiségre ismerhetünk, aki — felelő emberként is — képes a felelősségvállalásra. A száz éve született Fábry Zoltánt e morális követelmény hirdetőjeként továbbra is kortársunknak érezhetjük. Velünk marad ő e „szélsőségek korszakának” nevezett század végén (Eric Hobsbawm) ama távlat felé való közeledésben is, amelyet tájainkon az elsők között nyitott meg, amikor Európában hazánkra mutatott.

És végül, ha Theodor W. Adorno éppen az autonóm személyiségben fedezte fel az „Auschwitz utáni nevelés”, a „barbártalanításra való késztetés” kulcsemberét, akkor Fábry hagyatékának kritikai ápolása e pedagógia egyik, legalábbis számunkra nélkülözhetetlen szellemi eszközének tekinthető.