A Szent Péter esernyője alighanem Mikszáth legromantikusabb művei közé tartozik, az a jelenet pedig, melyben a két főszereplő, Bélyi Veronka és Wibra György — természetesen a nevelőnő szigorú gardírozásával — hazakocsizik Glogovára, a „szerelem az első pillantásra” romantikus sablonjának iskolapéldája lehetne, már ha a regényírást iskolában tanítanák. S az is a romantika bármikor elővehető képkészletéhez tartozik, hogy az érzelmek kibontakozásának lélekrajzát az író lírai jelképpel helyettesíti: Wibra György leszakítja „Czobor Mária rózsáját”, s a Veronka hajában illatozó szegfűt kéri érte cserébe. A rózsatépés mint a lányhódítás, a „defloreálás” jelképe, az ajándékvirág mint odaadást ígérő szerelmi zálog az irodalom (mű- és népköltészet) ősi toposza; az elsőt Goethe verse (és Schubert dallama), a Pusztai rózsácska tette híressé, de nem kevesebb bájjal és selmasággal tűnik föl Csokonainak A rózsabimbóhoz írott költeményében is. A másodikkal Petőfi él (sok más példa mellett) híres „szabadság — szerelem” értékpárosának parafrázisában, a Beszél a fákkal a bús őszi szél... kezdetű versében: „érette [mármint a szabadságért], mint a szép lánytól virágot, / Sebet, halált oly jókedvvel veszen.”

De mi történik a romantikus kellékekkel Mikszáth regényében? Wibra Gyuri már nem vadrózsát szakító pásztorlegény, sem „parányi kert”-jében rózsát nevelő rokokó széplélek, hanem pénzes turista, aki a kapussal vágatja le az „idegenforgalmi” virágot. „Felháborodnék a holt leány szelleme”, szabódik az utóbbi, a romantika babonakultuszának szellemében, de két ezüstforint elaltatja a lelkiismeretét; a szellem is nyugodt, mert „az összeg feléért misét mondatok a plébánossal” — így a kapus. A romantikus meseszövésen átütnek az érdek, a pénz irányította valóság nyersebb színei; ebből az ellentpontozásból fakad a romantikus irónia, mely szarkasztikus humorával azonnal szét is pukkasztja az idill szivárványbuborékát.

Veronka azonban, a rég halott Czobor Mária iránti szolidaritásból (az ő halála helyén nőtt a rózsafa, ami ugyancsak ismert balladamotívum) visszautasítja a virágot, s ettől feldühödve Wibra Gyuri eltapossa az úton átfutó gyíkot. A leírás itt is romantikus színekben csillog: „Egy gyík jött keresztbe, szép ruhájú, ezüstös páncélba volt öltözve. A kecskerágó bokorból jött, és a fekete bogyós borzagok liliputi erdejébe akart átsuhanni. De mi sors érte a kis páncélos lovagot? Éppen arra ment egy haragos óriás (a besztercebányai ügyvéd)... a cipősarka élével egyet dobbantott, és elszelte a kis gyík derekát a fejétől.” A lírai megszemélyesítések és mesemotívumok (páncélos vitéz, óriás) mellett ugyancsak iróniakeltő a zárójelben a józan helyesbítés: mintha az elbeszélőnek két nézőpontja lenne, egy gyönyörködő mesemondó és egy illúziótlan, a mesére fanyar józansággal reflektáló.

A legmeghökkentőbb azonban e történetke harmadik jelenete, amelyben . Wibra Gyuri nyújtófát keres az erdőben az eltört tengely pótlására. „Nehéz volt kikeresni az alkalmas támasztófát... Végre egy nyírfára vetett szemet, mely egy szakadék szélén nőtt magányosan. Husángnak már nagy, fának még kicsi. Valóságos bakfis volt a fák között, szép növésű, sokat ígérő. Mindegy, halálfia vagy, kis bakfis. Belevágta a baltáját.” A gyíkot ölő férfire már azt mondta Veronka: „Hóhér!” A fa kivágása, „meggyilkolása” igazolja a kegyetlen ítéletet, de visszautal a virágtépésre is; a „szemet vetett rá” kétértelműsége, a bakfis-metafora (Veronkát korábban többször is „a bakfis”-ként emlegeti az elbeszélő) félreérthetetlenné teszi a kettő kapcsolatát. De ez utóbbiból már hiányzik a virágjelkép eufemizáló gyöngédsége. A birtokba vétel, az indulat brutalitása lobban föl benne, nem az érzelem, hanem az ösztön, mely önző és kegyetlen. „Mert mind megöljük kedvesünk”, juthat eszünkbe Wilde híres verséből, A readingi fegyház balladájából vagy az Ady-sorok a Vér és aranyból: „Nekem mindegy, az én fülemnek, / Hogy kéj liheg vagy kín hörög...” És persze gondolhatunk Freudra is, akinek álomfejtés-tanában minden vágószerszám phalloszjelkép.

Nem túlzás ilyen párhuzamokat keresni — pláne találni — egy „anekdotikus” Mikszáth-szövegben? Hiszen ezek a lélekmélyről hírt adó jelképek az irodalom mitologikus őskorából származhatnak, a kollektív tudatalatti „fölszálló buborékai”, s a bennük megvalósuló formateremtés éppoly öntudatlan (esztétikummá való) szublimációja a nemi ösztönnek, mint Freud szerint az álom-szimbolika. Többletről bennük — illetve felhasználásukban — csak akkor beszélhetnénk, ha bizonyítható lenne e szublimáció tudatossága, a jelkép-jelentések megfejtettsége, egyszóval a visszanyomozás a létrehozott esztétikumtól a létrehozó ösztönélményhez. (Ami egyébként a népköltészetben sem példa nélküli; számos olyan csúfondáros nótát ismerünk, amelyekben egyetlen obszcén szó vagy fordulat sem szerepel, az egész szöveg azonban félreérthetetlenül ilyen célzatú; ez a kétértelműség bizonyos jelkép-jelentések ismeretéről tanúskodik.) Mielőtt azonban Mikszáthtal kapcsolatban válaszolni próbálnánk e kérdésre, nézzünk meg egy másik elbeszélésrészletet.

A Demokraták című elbeszélését tizenkét év alatt több változatban megírta Mikszáth. Két, nem is túlságosan leleményes anekdota példázza benne, hogy a magyar úr elvei ben lehet mégoly meggyőződéses demokrata, gesztusaiban nem képes megtagadni nemesi gőgjét. Az egyik változat Amerikát is megjáratja hősével, mintegy a demokrácia iskolájaként: „Demokrata hajlamai ifjúkorában Amerikába vitték. Tíz évet töltött ott. Mikor visszatért, elhatározta, hogy átidomítja megyénkben a közszellemet, megteremti az igazi demokráciát.”

A végső változat, mely érintetlenül hagyta az eredeti szatirikus célzatot (s az eredetinek aligha mondható anekdotakeretet), kibővült egy sablonra írott romantikus szerelmi történettel, valamint annak indoklásával, hogy miért tér vissza a főszereplő, leveleki Molnár Pál Amerikából Magyarországra. Felesége magához veszi egykori dajkáját, aki egy cserép mentát visz ajándékba az otthoni kertből. Az asszony férje hálószobájába teszi a cserepet, Molnár Pál pedig megérzi — lefekvéskor, sötétben — a mentaillatot. S elkezdődik a csoda., , ...olyan ismerős, régi, nagyon régi időkből. Mihez is hasonlít? Emlékezett. Mikor nyári éjjeleken otthon Újfalun kinyitotta a kertre néző ablakot, hát éppen ez az illat tódult be a szobába. Érezte a hűs áramot arcán, homlokán, amit az újfalusi kert lombjai lehelnek: a nagy hársfa... igen, a nagy hársfa... mintha hallana is távolról harangszót... a hidvégi harangét.” Hősünk itt „felrázta magát a félszenderből”, az illat keltette látomás, a „félálom” azonban nem tűnik el: „...a szoba is úgy hasonlított az újfalusi kis szobához. Egy pajkos dzsin a sötétségben annak a körvonalatait rajzolta ide; ott az ajtó, erre van az ablak, ott a kert, az ablakba behajlik a vén hársfa, odább van a mentabokor, amit a mama ültetett.” Majd az igazi álomban a hazai táj is megelevenedik; a mentalevél vitte „időkön által”, vissza a múltba, mígnem leveleki Molnár Pál, honvágytól űzve, visszatér Magyarországra.

Nem nehéz felfedeznünk a mentaillat e csodálatos hatásában azt a másik illatot, a hársfateáét, mely — a madelaine nevű teasütemény ízével megfejelve — elindította Proust hősét az eltűnt idő nyomában. Ráadásul a Mikszáth-szövegben ott egy furcsa, a palóc meseörökségbe semmiképp sem illő fordulat (a stílus néha árulkodó elszólás is), a hivatkozás a „pajkos dzsin”-re. Mely nyilván az Ezeregyéjszakából került az elbeszélésbe. E könyv egyik meséjében a varázsló kétszer hét év boldogságát és balsorsát életi át a szultánnal annyi idő alatt, amíg az belemeríti fejét egy tál vízbe s kiveszi onnan — a kétféle, az objektív és szubjektív időről a hajdani arab elbeszélő is tudott, jóval Bergson és Proust előtt. Az írói lelemény — mármint Mikszáthé, majd Krúdy ugyancsak az Ezeregyéjszakából (és Mikszáthból) ihletődő Szindbád-történeteié — abban a bátorságban áll, mely az értelem mindenhatóságával kérkedő 19. században hajlandó keverni a kettőt, a racionálisan szervezett (és értelmezhető) mindennapi életet és a magyarázhatatlanul csodaszerűt, a valóságot és mesét.

Érdekes, hogy ez a „prousti” motiváció visszatér a Noszthy-fiú Tóth Mihályának jellemzésében is. Fabulisztikusan szinte képmása korábbi „demokratánknak”, hiszen ő is kivándorol Amerikába (s ő is azért, hogy egy feudális előjogoktól mentes társadalomban élhessen), s őt is egy jelentéktelen véletlen — örököl egy szőlőt a Somlyó-hegyen — költözteti végleg haza. A szőlőbirtok „visszahívó” üzenetét éppoly lírai telítettségű képek tolmácsolják, mint a mentabokorét a Demokratákban: „a csillogó harmatcsöppek, mintha láthatatlan testű tündérek szemei volnának”; „az... aranyló szőlőfürtők ránevettek”; „a reggelizző rigók neki fütyültek”, s a látvány e lírai bensősége kiegészül a mentatörténet illatélményével: „A fölásott föld lélegzeni, pihegni látszott, s olyan aromákkal tölté meg a levegőt, mely mámorossá tette. Ah, micsoda szaga van ennek a földnek!” Hiszen leveleki Molnár Pállal is az történik, hogy „meg nem állhatta, hogy egy csipetnyit [ti. a mentabokrot tartalmazó cserép földjéből] ne vegyen a tenyerére és meg ne szagolja. Milyen különös aroma, milyen bódító, milyen nyugtalanító.”

Legyünk szerények a következtetésekben, s ne keressük Mikszáthban a „magyar Proustot”, aki nyilván nem volt. De ha Molnár Pál és Tóth Mihály hasonlóságát felismerjük, vegyük észre azt is, hogy a klasszikus, a történetmondó epika értékelvei szerint ellentétei is egymásnak: Tóth uram igazi demokrata, aki itthon sem adja fel elveit, hanem érvényre juttatja őket. (Ami azért is érdekes, mert a Mikszáth-filológia szerint az író ugyanarról az „amerikás magyarról” mintázta mindkét szereplőjét. Kitűnő példájául az „életanyag” értékközömbös kezelésének.) Ez azért lényeges, mert — a magyar prózában talán elsőként — szakít Mikszáth a jellemábrázolás „kartéziánus” követelményével, az „egységes jellem” Boileau óta kötelező normatívájával. Mikszáth felismerése abban áll — s hogy ez csakugyan „felismerés”, bizonyítják a Kopereczky Izrael Izsák jellemrajzába szőtt írói reflexiók az ellentétesnek, illetve „összeférhetetlennek” tűnő vonások egy szereplőbe sűríthetőségéről —, hogy amit közkeletűen jellemnek neveztek addig, s ami egymással összhangban álló, értékjelentésű tulajdonságok rendszere, az csak az egyik s nem is okvetlenül legfontosabb összetevője az embernek (a regényhősnek). E racionálisan — és ugyanakkor erkölcstanilag — értelmezhető (lásd a „pozitív” és „negatív” hősök és szereplők tanát) tulajdonságok mögött ott van egy rejtélyes, kiszámíthatatlan „másik természet”, melyet — Mikszáth találgató és találékony metaforájával — „az anyatejjel szívunk magunkba” (ma az „anyatej” szót helyettesíthetnők a „genetikus kód”-dal, de ettől persze nem lennénk sokkal okosabbak Mikszáthnál) s ez bármikor és főleg váratlanul képes felborítani a szereplő rendezett én-képét s a reá épülő rendezett életformáját.

Ennek megfelelően teremti meg Mikszáth az anekdota öröklött klasszikus formái mellett annak lírai típusát. Hiszen leveleki Molnár Pál furcsa esete a mentával, illetve Tóth Mihályé a somlyó-hegyi szőlővel ugyancsak anekdotikus, de ha kivesszük belőlük a lírai elemeket mint „szabad motívumokat”, a történet képtelenné és a jellem korábban felvázolt logikájával egyeztethetetlenné válik. Valaki mentaillatot érez, és feladva-megtagadva egész addigi énjét, pánikszerűen elutazik egy másik földrészre. A kettő — a mentaillat és az utazás — között nyilván ok-okozati kapcsolatot kell föltételeznünk, de ez a kauzalitás „érthetetlen” és elemezhetetlen; csak intuitíve igazolható a lírai utalásokkal. S ezzel az új anekdotatípussal Mikszáth elindította a „rövid történetet” (de részben az elődei által kialakított regényszerkezetet is) egy másfajta, lírai-mélylélektani irányba, a 20. század felé.