Mindez a tolerancia és a szeretet jegyében történt, hisz a már kora hajnaltól a könyvtár bejárata előtt sorakozók arca az önzetlenség zsírjától fénylett. Ha az ember másfél órányi elfekélyesített káromkodás után bekerült végre az olvasóterembe, a belépés pillanatában a bőrét megsimogató fülledtségből érezhette, hogy otthon van, hogy azoknak, akik az asztalok fölé görnyednek, ugyanaz a céljuk, mint őneki: magukra venni életük terhét, hogy a végén aztán összeroppanjanak alatta. Beérkezvén az olvasóterembe, nem lehetett semmi mást tenni, csupán leroskadni egy fal melletti székre és onnan bámulni a gyűrött homlokkal olvasó filozófusokat, amint szemeik egyre nagyobb sebességgel remegnek egyik szóról a másikra, nézni, amint a könyveikből felszálló évszázados por beörvénylik orrlyukaikba, s ők ettől hatalmasakat prüszkölnek, nézni, amint az agyukból kinyúló takonycsápjaikkal rátapadnak egy-egy érdekesnek talált mondatra, nem lehetett mást tenni, csak meredten bámulni, amint a soha többé meg nem nyugvó sebzett lelkűek sorra kitépik könyveik lapjait, s amint tollaik, kék vérrel telefröcskölve a papírabroszokat, egymás után szétpattannak ápolt kezeikben. Kis idő múlva, amikor a kidudorodó hátakon már páncéllá keményedtek a fonákul felvett ingek, a fejekből óriási spirálokként kiálló hajtincsek hirtelen felnyúltak a magasba, és a mennyezet alatt egymásba gabalyodtak, a fogcsikorgatások robajától vibrálni kezdtek az olvasóterem ablakai, s a televíziókból beszűrődő önfeledt kékség jégglóriákat rajzolt a tüzelő koponyák fölé, és olyankor a szent nők és férfiak már nem bírtak a helyeiken ülni, egyszerre felugrottak székeikről, földhöz csapták könyveiket, és elkezdték letépni magukról ruháikat, s közben mindegyre azt kiabálták, nem lehet, mi egyek vagyunk, nem lehet, mi egyek vagyunk. Minden ruhadarabot leszaggattak magukról, a bugyijukat is, a nemiszerveiket borító szőrzetet is, mígnem mindenki ott állt teljesen meztelenül, vérző testével belevilágítva a lüktető homályba. Akkorra már nem létezett külső szemlélő, ez a vad rítus mindenkit magával ragadott, vicsorogva egymásnak estünk, saját vérünkbe mártott ujjainkat egymás szemébe döftük, hogy lássunk már végre, bőrkeményedéses talpainkkal egymás agyát tapostuk, hogy helyet adjunk végre az újfajta gondolkodásnak, amely már nem vezet el a tudástól, és talán halálra is marcangoltuk volna egymást, ha olyankor a könyvtárosnő be nem jött volna a terembe, a könyvtárosnő, aki fehér köpenyében mindig időben libbent be az ajtón, és aki könnyedén átlépve a padlón jajgató bölcseken és prófétákon odament az egyik ablakhoz, és egy határozott mozdulattal kinyitotta, majd felénk fordult, és kedvesen azt mondta: a könyvtár bezár. És kintről betódult a bádogfedeles háztetőkre hulló esőcseppek kattogása és az utcákon magukban beszélők mormolása, és merthogy könyvtárunk a zenekonzervatórium szomszédságában volt, a nyitott ablakon át közénk simult a zongorák pedáljainak nyikorgása s a vécékagylók fölé hajoló operaénekesek krákogása, és mi ezektől a hangoktól mindig lecsendesedtünk, feltápászkodtunk a parkettről, és beletörődve a megváltozhatatlanba némán hazabicegtünk.