Valahányszor a népi irodalom esztétikai értékeléséről, a mozgalom történeti szerepének vagy éppenséggel mai létének és lehetőségeinek a kérdéséről esik szó, akárki akármit állít vagy tagad, a becsületes, tisztázni vágyó jószándékot, tapasztalatom szerint, előbb vagy utóbb elnyelik az öntudatlan fogalomzavar és a tudatos fogalomzavarkeltés kettős örvényei. Jellegzetes tünete ez „a meg nem gondolt gondolat” korának, amelyben élünk. Nekem ilyenkor rendszerint Karinthy Frigyes jámbor óhaja jut eszembe, a szavak és fogalmak új Enciklopédiájáról szőtt ábrándja, mert úgy gondolom, hogy megírására a népi irodalom kapcsán is „megérett az idő, szétrombolt és romokban heverő alapfogalmak bábeli poklában, e rettenetes században, melynek tudománya és politikája és művészete szétbontott mindent, és semmit össze nem rakott”. — Szó szerint őt magát idézem, a Ki kérdezett? előszavából, 1926-ból. S hetven esztendővel később, 1997 tavaszán, Keszthely felé jövet eljátszottam magamban a gondolattal, hogyan írná meg ma, az ő abszurdba hajló carteziánus zsenije ennek a fogalomkörnek a címszavait, amelynek a reménybeli tisztázására most összegyűltünk. Figyelembe véve persze, hogy e „rettenetes század” eseménytörténete, a Rossz „örök visszatérésének” a színjátékaival annak a leckéjét is alaposan belénk verte azóta, hogy hiába érik meg bármire is az idő: híres „problémamegoldó képessége” azért mond csődöt minden alkalommal, mert önmagában nem oldhat meg semmit — helyettünk.

A népi irodalom kérdéskörét összegző, egyelőre csak képzeletbeli szócikk első szótári jelentését, történeti etimológiáját mindannyian ismerjük, helyesebben: megismerhetjük, amennyiben „a dolgot magát” a körülötte gerjesztett indulatoktól és előítéletektől mentesen akarjuk nézni. A mostani tanácskozás fókuszába azonban nem a két háború közti történeti múlt, a népi irodalom keletkezésének, társadalom- és eszmetörténeti okainak és poétikai elemzésének a problémája került, hanem a népi irodalomban testet öltött hajdani igény mai helyzete és várható jövője.

„Irodalom-e a népi irodalom?” — tette fel, már címében is, a kérdést a vitaindító előadás. Az is volt annak idején, mozgalmi arculata mellett, a népi írók java műveiben. De valóban tudomásul kell(ene) végre vennünk, amit különben tudat alatt pontosan érzékelünk, hogy a kérdés a jelenre, a kortársi magyar irodalomra vonatkoztatva megválaszolhatatlan, illetőleg mondvacsinált hecckérdés. Népi irodalom a szó irodalomtörténetileg ránk hagyományozódott értelmében ugyanis már réges-rég nincsen, s így természetesen a magyar ezredvégen sincsen.

Klasszikus és hiteles képviselői mind a föld alatt vannak. De van egy általánosabb ok is: irodalmunk tájékozódása, művekben ömlő nagy folyama, még ha olykor úgy tűnik is, mintha visszafele folyna, a magyar élet minőségét, társadalmi szerkezetét, az emberek kisvilágát szétvető változások következtében réges-rég maga mögött hagyta azt a történelmi mederszakaszt, amely valaha a népi irodalom revierje volt. Ide már éppúgy nem kanyarodhat vissza, mint Ady és a Nyugat nemzedéke az úgynevezett nép-nemzeti klasszicizmusnak a múlt századvégre kiürült csigaházához, amely ellen éppen az alapozók: Petőfi és Arany lobogója alatt lázadt, „új időknek új dalaival” a századelő modern magyar irodalma. S tudomásul kell vennie mindenkinek, hogy a „népi sarjadék” Sinkától Tamási Áronig, Szabó Pálig és Veres Péterig vagy a néphez visszahajló Illyés Gyulától, Kodolányitól Németh Lászlóig s az általuk elindított mozgalomhoz csatlakozó Szabó Zoltánig és Bibó Istvánig, az egykori mozgalom pozitív törekvéseinek méltánylása mellett (amely Bibó megfogalmazása értelmében minden más mozgalomnál „közelebb volt a magyar realitáshoz”, és „egyszerre foglalta magába a teljes társadalmi felszabadulás követelményét és a szabadságjogok teljességének és intézményszerű teljességének a követelményét”) a mozgalomhoz tartozó írók műveit nem ezért, hanem kizárólag esztétikai teljesítményük alapján őrzi meg az olvasói emlékezet.

Az úgynevezett befogadói horizonton érvényesül tehát kegyetlenül az örök érvényű esztétikai tapasztalat, amelyről elfogultságaink rabjaiként hajlamosak volnánk időlegesen megfeledkezni, hogy minden „népi irodalom”, amely az írás célját és értelmét alárendeli egy osztályideológia mégoly jogos szociálpolitikai követelményeinek és az osztályerkölcsnek, azokkal az elfogultságokkal együtt, amelyek az ilyenfajta „szolgáló helyzetek” és elkötelezettségek törvényszerű korlátozottsága és korlátoltsága — rossz irodalom. S minden jó irodalomban, mozgalmaktól függetlenül, azokért is szól a harang, akiknek az üdvéért való aggódás a népi írók mozgalmát életre hívta. De annak idején már Németh László is jól tudta ezt, különben nem hangsúlyozta volna, hogy „a népi író a népért ír, de nem a népnek”; s művének nem feltétlenül a nép az uralkodó témája, teszem hozzá, mert Petőfi elképzelése, hogy „ha a nép uralkodik a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék”, valóban „a század feladata” volt, csak éppen a múlt században, a megszületőfélben lévő európai nemzetállamok korában.

Maradandó műveiben legfeljebb két nemzedék együttes mozgalma és gyönyörű vállalkozása volt a magyar népi irodalom, de a maga idejében is csak egyik karakterisztikus vonását jelentette a teljes magyar irodalom színképének. Illyés Gyula emlékezetes megállapítását, hogy tudniillik a népi irodalom — a magyar irodalom, csak akkor fogadhatjuk el, ha a népi irodalmat elválasztjuk mozgalmi gyökérzetétől, illetőleg ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy minden jó irodalom végső soron a közös nemzeti kultúrát gazdagítja, így hát a népé is, még ha ki is van más okokból rekesztve belőle. De az időleges történelmi érvényt súlyos tévedés volna az időtálló esztétikai értékkel azonosítani: a klasszikus népi irodalom az epigonizmus és a kiürülés veszélye nélkül éppúgy folytathatatlanná vált, mint a nép-nemzeti klasszicizmus, aztán Ady költői forradalma és a Nyugat alapító nemzedékének poétikai eszményei.

Ezt érezték meg jóformán pályájuk kezdetén a második világháború utáni új irodalomnak a népből jött fiatal tehetségei; már akkor, amikor a népi irodalom napja még magasan látszott állni a magyar irodalom égboltján. Előbb a lírában, például Juhász Ferenc, aki metaforikusan Szarvas-énekében jelenítette meg a népi irodalométól gyökeresen különböző új élet- és világérzést. Nagy László, aki szó szerint is kijelentette, hogy „noha költészetem visel népi jegyeket is, nem tartom magam népi költőnek, sem stílus és téma szerint, sem a szó néptribuni értelmében”. S ha nem is olyan táborteremtő hatással, mint Juhász és Nagy László, de a naptári időben még korábban Kormos István, a maga teremtette „népi szürrealizmusával”, vagy Fodor András, aki Bartók és Stravinsky zenéjén, Egry festészetén és Fülep Lajos művészetfilozófiáján keresztül indulása pillanatában a művészetek legmodernebb horizontjai felé tájékozódott a maga józan lírai realizmusával. (Később, 1954-től fogva pedig Csoóri Sándor.) De nem sorolhatók a hagyományos „népi fősodorhoz” a Válasz-idők (utóbb „szökevény”) Sarkadijának a modern európai novella újdonságait rendre megelőlegező írásai sem; vagy annak a prózai „új hullámnak” a képviselői—Galgóczi, Sánta, Csurka, Moldova, Kamondy, Szabó István — sem, akik az 1956 előtti enyhültebb időszakban léphettek írásaikkal a nyilvánosság elé. S jó néhány pályakezdő tehetség szemében óvatosságra intő jel lehetett a népi írók egy részének a „hattyúnyakú görény” által kiónozott munkássága is, amelyben a hajdani nép-nemzeti klasszicizmuséhoz kísértetiesen hasonló folyamatként pusztított az esztétikai — és tegyük hozzá: a politikai — devalváció.

Mindezzel párhuzamosan Kassák, Ottlik, Weöres, Mándy, Mészöly, Pilinszky, Nemes Nagy sokáig rejtetten erjedő hatása a hatvanas-hetvenes évek fordulójától kezdve, előbb Tandori, majd Nádas, Hajnóczy és Esterházy munkásságában, mint a kritikus mennyiséget elért hasadóanyag, a hivatalos irodalmi nyilvánosság hamistudatát hirtelen robbanásszerűen megbotránkoztató módon jelezte annak az ősi esztétikai igazságnak újbóli felszínre jutását, hogy teljes értékű irodalom csakis a saját autonómiája talaján születhet. Nádas Péter felismerése, miszerint „az apák világa nem folytatható”, értelemszerűen a népi irodalomra is kiterjedő érvénnyel fejezte ki a radikális szembefordulást mindenfajta hamis elkötelezettséggel.

Mindez jobbára csak közhely — egy félig-meddig megíratlan irodalomtörténetnek a „befejezett jelenéhez” kívánkozó címszavakban elbeszélve. Van azonban a „népi irodalom” tünetcsoportjának egy műveken kívüli, makacs szövődménye, az úgynevezett „népi—urbánus ellentét”, melynek Illyés megfogalmazta Nagy kérdését: „antiszemita vagy-é?”, tapasztalatom szerint leginkább azok tartják mesterséges lélegeztetéssel életben, akik szavakban ennek az ellentétnek a puszta meglétét is tagadják, és kaméleon-mimikrivel elhatárolódnak tőle. De akik ezt a kérdést a mai irodalom képernyőjén szimulálják, azok — tudatlanságból vagy éppenséggel nagyon is tudatosan — azzal nem vetnek számot, hogy sem a népi irodalmat, sem a népi mozgalmat nem ez a „nagy kérdés” hívta életre. Ezt az ellenségképző buzgalmat már nem lehet annak a nagy történelmi traumának az indokoltan túlzott érzékenységével jóhiszeműen magyarázni, aminek Auschwitz a jelképe, s aminek a megtörténtét az egykori vitázók elképzelni sem tudták.

De hát a téma körüli viták tekintetében éppen ez a jóhiszeműség „a nagy kérdés”, és nemcsak az antiszemitizmus vonatkozásában. A népi irodalomhoz tapasztott leminősítések, amelyek egy idő óta mintha Pavlov nyálzó kutyájának a szájából jönnének elő a kifejezés puszta említésére, mint automatizált sztereotípiák, mint a „marhabélyeg” szinonimái, már régen nem arra a bizonyos „nagy kérdésre” vonatkoznak. Mert nemcsak az úgynevezett „zsidókérdés”, hanem éppenséggel az esztétika — de pontosabb, ha azt mondom: magának az irodalomnak — az egyik alapkérdése szempontjából is, Illyés találó kifejezésével élve, „fedőszöveggé” vált ez a sárdobáló vita, illetőleg annak mai fölemlegetése. (Csak zárójelek között jegyzem meg, hogy az antiszemitizmus nem a magyar irodalomban parázslik.)

Mire akar még a legújabban divatozó esztétikai teóriák vaspáncélja mögül csapást mérni az irodalomellenes sanda szándék? Az új magyar próza korán elhunyt nagy tehetsége, Szabó István azt írta egyik levelében mesterének, Kodolányi Jánosnak, még az ötvenes években, Akararttyára, hogy „az irodalom szava legyen az élet szava”. Igazi értelmet ugyanis őszerinte csak ez adhat neki. —Nos, mindannak az a priori elutasítása, ami a népi írók törekvéseiből „eszmévé finomult”, ennek a meggyőződésnek a gyakorlati megakadályozására irányul: a magyar irodalomban lehetőleg ne szólaljon meg a társadalmi érzékenység szava, az emberi szolidaritás és részvét szava, a valóság szava, az élet szava. Bizonyos primitív törzsek varázslói óvakodnak ennyire a megnevezéstől, mint ahogyan a legmodernebb esztétikák diktátorai óvják, az európai szalonképtelenség fenyegetésével akár, a dolgok valódi megnevezésétől a magyar irodalmat a kilencvenes években. Nehogy a posztmodern szövegirodalom kanyarója után az írás szövetében megjelenhessen újra a megélt élet mintázata. Nem proklamációkban és nem vezércikkekben, hanem a szavak ecsetvonásai nyomán, mint — mondjuk — Velasquez képein, amelyeket a madridi királyi udvarban festett. Mintha sejtenék, hogy csakugyan van valami mágikus ereje az írói megnevezésnek.

Hogy meg ne vádoljanak sovinizmussal, nacionalizmussal és populizmussal, az orosz irodalomból említek példát, Sosztakovics nyomán. „Sokan hallottak Babij Jarról — olvashatjuk Sosztakovics Testamentumában —, de az emberek szemét mégiscsak Jevtusenko költeménye nyitotta fel. Megpróbálták elpusztítani Babij Jar emlékét, előbb a németek, majd az ukrán kormány. De Jevtusenko költeménye után világossá vált, hogy sohasem felejtik el. Ez a művészet hatalma. — Az emberek Jevtusenko költeménye előtt is tudtak Babij Jarról, de hallgattak. Amikor pedig elolvasták a költeményt, megtört a csend. A művészet szétzúzza a csendet.” Már csak azért is érdemes eltűnődni Sosztakovics idézett sorai fölött, mert bizonyos agytekervényekben minden közösségi gond reflexszerűen — vagy ahogy ma modják: „élből” — populista és nacionalista mesterkedésnek minősül, holott vannak ügyek, közösségeket végpusztulással fenyegető jelenségek, amelyekről szólni az ószövetségi zsidó próféták óta minden korban a szó, az írás emberének magától értetődő kötelessége volt, már amennyiben Babitscsal szólva: „Isten szava benned, mutatva, merre rendelte menned.” Vagy ahogy ezt minálunk Veres Péter Németh Lászlónak írt levelében a Nagy próféta és a Kis nép, nagy lélek elolvasása után megfogalmazta: „Évek óta írom és mondom szinte minden előadáson, hogy a kis népek közül csak az marad meg, amelyik meg akar — „akar” — maradni: és nálunk ezzel az akarral van baj. Ez egy primitív vegetatív tenyészet; még nem nemzet. — Ami benne nemzet volt, a köznemesség és a java értelmiség, elveszett, kiesett, vagy inkább ki hagyta magát ejteni a történelemből, a nép pedig megrekedt a megélhetés-realizmus sekély közegében. De ezzel nem mondok újat. Inkább azért fogtam tollat (muszáj volt!), hogy zaklassalak: írjad és mondjad ezt az igazságot, a megmaradásért, beleértve a zsidó példát, akikért én most, íme, tiszta szívvel drukkolok: joguk van hozzá, hogy hazájuk legyen! — Nekünk is!” (1967. július 5.)

Nincs olyan kérdés, tabutéma az emberi történelem világában, amelynek hangot adva az irodalom ne volna képes megtörni a sunyi hallgatás csöndjét, a megzavart, rossz lelkiismeret némaságát. Ahogyan az a bizonyos „akarat”, amelyre levelében Veres Péter célzott, előhívta például a reformkor géniuszainak nagy válaszát a herderi jóslatra vagy a két háború között a nemzet: „a rendesen tisztálkodó polgári társadalom” alá szorított „történelem mostohája”-népsors a Puszták népét, Kodolányi ormánsági novelláit, a Gyászt, a Bűnt, az Ábelt, a Gyepsor egyik-másik remeklését, a Talpalatnyi földet, Sinka balladáit — és még sorolhatnám.

E művek születése óta bő fél évszázad telt el, s kortársi irodalmunk az újabb művek hangszerén nem a régi nótát játssza. A sznobok és parasztok Németh László által diagnosztizált viselkedése manapság legfeljebb csak az irodalomali torzsalkodások groteszk kísérőjelensége. Miért támad mégis minduntalan agresszivitással palástolt pánik bizonyos körökben, valahányszor megjelenik az irodalom életében napjaink valóságának a kísértete? A rejtély kibogozásáért nem kell feltétlenül Poirot mester segítségéhez folyamodnunk; a rejtély magyarázatát irodalmunk és társadalmunk ezredvégi helyzete kínálja. — Látszólag tagadhatatlanul igaza van a Magyar Narancs publicistájának, amikor lendületes magabiztossággal fejtegeti, hogy a népi irodalom klasszikusnak mondható szociális követelései úgymond „elvesztették időszerűségüket”. (Magyar Narancs, 1997. április 17.) Irodalmunk valóban s örvendetes módon szinkronban van végre azzal a feltételezett világirodalom-órával, amelynek mutatói a legújabb és még újabb szenzációkhoz vannak igazítva, s amelyre az iszonyatos mennyiségű információörvénylés következtében senkinek sincsen teljes rálátása. Ezzel szemben az ezredvégi magyar társadalom a szabadesés gyorsulásával zuhan vissza a „hárommillió koldus” állapota felé, miközben a népességfogyás tekintetében az egész ország Ormánsággá változott; a parlament számára nyilvánosságra hozott adatok szerint minden második gyerek — körülbelül egymillió! — a létminimumon vagy az alatt él — közbevetőleg: ugyan vajon a szövegirodalomban hangot kaphat-e a kilencvenes évek „árvácskáinak” a sorsa? — , az egyre fogyatkozó fiatalságnak pedig a reménye is végképp elfogy a kultúrálódásra, a továbbtanulásra, arra, hogy az értelmiségi elit „lentről” utánpótlást kapjon. Ami pedig a függetlenséget illeti: publicisztikai közhely, hogy a német, majd a szovjet gyarmat után az egész világgazdaságot katasztrófa felé sodró spekulációs tőke gyakorlóterepe lettünk. Erre a nemzeti katasztrófával fenyegető helyzetre azonban mindenkinek megfelelő és teljes rálátása lehet minálunk. Elegendő meghallgatni bármely, kiváló marxista képzettséggel rendelkező kormánypolitikusunkat, amikor a vadkapitalizmus építésének a gondjait ecseteli, úgyhogy az emberben fölébred a gyanú: vajon nem ezért vált az agresszív manipulációs szándékok számára nemkívánatossá, sőt tiltottá, ugyanúgy, mint a három „T” idején, hogy az irodalom, ahogyan Sosztakovics mondta, szétzúzza a csendet?

A könyökünkön jön már ki az unásig ismerős válasz: ezekben a nem irodalmi szférákban a szaktudományok az illetékesek. Ez a legarcátlanabb ferdítés, amely esztétikai exkommunikációval fenyeget meg minden írót a legmodernebb teóriák álcahálója mögül, aki éppen attól író, hogy zsigereivel tudja, érzi: az irodalom, mint az ember és a világ és a létezés szaktudományokkal nem helyettesíthető művészi leírásmódja, évszázadok, évezredek óta csupa „nem irodalmi” ügyre borul rá, mint egy szavakból szőtt, óriási háló. Vagy ha így előkelőbben hangzik, Umberto Ecóval szólva, mint egy rizoma, amely potenciálisan végtelen. (Persze a szavak labirintusában, ahogyan ezt napjaink irodalma bőséggel példázza, arra az útra is rá lehet tévedni, amely annak a milánói divatkreátornak az útjával halad párhuzamosan, aki fennen hirdeti, hogy ő bizony nem-hordható ruhákat tervez, s ezzel írja bele a nevét a divat történetébe...)

Cinkelt fogalmakkal való hamisjátéknak vagyunk tanúi és elszenvedői mostanság, amely „fatvá”-val, vagyis elhallgatással ítél halálra minden tisztességes írói erőfeszítést, amely szét akarja zúzni a kilencvenes évek baljós csendjét. Ez a fegyver az iszlám fundamentalizmus találmánya, de a hazai tapasztalat azt jelzi, hogy bevetése nem idegen a hazai irodalom mészárosaitól és igen hatékonyan működtetett adminisztratív maffiáitól sem, akik européereknek álmodják magukat e „zsíros levegőjű” honban. Az élet szavát visszhangzó irodalomnak pedig csak akkor lesz jelene és jövője, ha a visszhangtalan közöny és elhallgatás gettójában is marad annyi ereje és „akarása”, hogy folytatni tudja munkáját. — Karinthyval kezdtem, hadd végezzem be az ő szavával, aki Enciklopédiájának első szócikkét ezzel zárta: „Ki kérdezett? Ne kérdezd — ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted —, ordítsd magadnak a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.”