A transzszilván irodalom eszméje, ahogyan ez a húszas évek szellemi küzdelmeiben és az alakuló erdélyi magyar irodalom identitáskereső mozgalmaiban kialakult, egyszerre kötődött a szülőföldhöz és az egyetemességhez. Az erdélyi irodalom a három erdélyi nemzet (magyar, román és német) közös kultúrájának létrehozásán fáradozott, és művelődéspolitikai stratégiaként az erdélyi identitás és a regionális kultúra kifejlesztését látta maga előtt. Olyan regionális kultúrát képzelt el, amelynek körében békésen végezheti munkáját az erdélyi magyar, román és szász szellemi élet, s amely közösen vállalja és tartja fenn az erdélyi történelem szabadelvű hagyományait.

Az irodalmi regionalizmus egész Európában széles körű szerepet kapott a századforduló után, különösen a két világháború között. Mintha az elmúlt évszázad erősen központosító és egységesítő törekvéseivel szemben újra öntudatra ébredtek volna a tradicionális művelődési és történelmi egységek. Az állami önállóságra törekvő kis nemzetek, az autonóm kulturális fejlődésüket fenntartani igyekvő nemzetiségek, a földrajzi és néprajzi tájegységek művelődési hagyományai. Sorra léptek fel azok az irodalmi mozgalmak: az ír (gael), a skót, a walesi (kymri), a flamand, a katalán, a provanszál, a baszk, a breton mozgalom, amelyek már szinte elfeledett nemzetiségi vagy regionális kultúrák újólagos kifejlődését szorgalmazták. Valóságos irodalmi mozgalommá szerveződött a kelta vagy a provanszál „újjászületés”. Az angol nyelvet használó ír William Butler Yeats és John Millington Synge, a provanszál Frédéric Mistral, a katalán Victor Catala és Joan Margall i Gorina egész Európában felhívták a figyelmet az újjáéledő regionális irodalmakra.

A népszerű szellemtörténeti irány is a regionális irodalmak elismertetésének kedvezett. A húszas években általános visszhangot keltett két német tudós: August Sauer és Josef Nadler „tájirodalom elmélete” („Landschaftstheorie”), amely a nemzeti irodalom tájegységek szerint kialakult változataival foglalkozott, s a német irodalmon belül megkülönböztetni igyekezett a porosz, a szász, a bajor, a sváb, a thüringiai, a sziléziai, a szudéta és más hagyományokat. A helyi tudat és a „tájirodalom” kialakulását jelezte a német „Heimatdichtung” és a francia „regionalisme” irányzata is. A „Heimatdichtung” a modern törekvéseket támadó irodalmi konzervativizmus mozgalma volt, amely a német vidéki élet ábrázolását és a „romlatlan” falusi szellem kifejezését tűzte ki célul. A városi kultúra ellen lépett fel, s a romantikus bölcselők és költők „néplélek” mítoszát próbálta új életre kelteni. írói közül például Hermann Stehr a sziléziai, Emil Strauss a sváb, Hermann Löns a porosz, Eduard von Keyserling a brandenburgi, végül Peter Rosegger a stájerországi osztrák regionalizmus híve volt. A „Heimatdichtung” irodalma túlnyomó részben a nagynémet nacionalizmus szövetségese volt.

A francia „régionalisme” irányzata is a vidék ábrázolására és a hagyományos „népi lélek” megszólaltatására törekedett. Henri Bosco a provanszál, Maurice Genevoix a Loire-menti, Henri Queffélec a breton, Charles Ferdinand Ramuz a svájci és Louis Hémon a kanadai francia regionalizmus képviselője volt. A francia regionalisták közül azonban csupán Giono műveiben jelentek meg erősebben a városellenes konzervatív mitologikus képzetek.

Az erdélyi magyar regionalizmus, a német és a más mozgalmakkal ellentétben, már eleve elhatárolódott a faji romantikától és az agresszív civilizációellenességtől. A „völkisch” mítoszokat később is határozottan utasította el, e határozottsága következtében szakadt meg kapcsolata az erdélyi szász irodalommal, midőn ez a hatalomra jutó németországi nácizmus hatására a nagynémet eszmékhez fordult. A transzszilván ideológia vezető eszméit a liberális hagyomány védelmének igénye és az együttélő népek kölcsönös kiengesztelődésének gondolata szabta meg. Az erdélyi magyar regionalizmusnak ezért sohasem „népi” vagy „faji”, mindig kizárólagosan kulturális és történelmi jellege volt. Eszmekörében a szülőföld iránt érzett hűségnek és a kulturális tradíció fenntartásának volt kiemelkedő szerepe. A regionális tudat fejlesztését szorgalmazó írók és publicisták: Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Krenner Miklós, Paál Árpád, Zágoni István és Kovács László maguk is a történelmi, valamint kulturális fejlődés sajátos menetére és eredményeire hivatkoztak.

Kós Károly már a Kiáltó Szóban a történelmi Erdély regionális önállóságának hagyományára szerette volna felépíteni a kisebbségi tudatot és közéletet. A következőket jelentette ki: „Nem szabad elfelejtenie [ti. a román kormányzatnak], hogy mi nem az egységes magyarságból elszakasztott egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját, külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel. Tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni és tudtunk nehéz vereségek után talpra állni.” A különleges feltételek között alakult erdélyi történelmi és művelődéstörténeti fejlődést kívánta bemutatni Erdély című munkájában is. Az erdélyi regionalizmus mellett tett hitet a Napkelet 1920-ban rendezett ankétja a többi között Bartalis János, Endre Károly, Erdélyi Viktor, Halász Gyula, ifj. Halász Gyula (Brassai), Marót Károly, Márki Sándor, Nagy Dániel, Sándor József, Sipos Domokos, Szentimrei Jenő, Tompa László és Walter Gyula írásaival és a Pásztortűz 1922—1923-ban közölt cikksorozata is, ez utóbbi alkalmával Kovács László, Albrecht Ferenc és Tamási Áron fejtette ki véleményét.

A regionális erdélyi tudat a transzszilván ideológia alapvető elve és szerves követelménye lett. A helikonisták mellett részben az erdélyi szász művelődés is elfogadta a regionalizmus gondolatát, sőt a húszas évek végén, midőn az erdélyi román középrétegek éles ellentétbe kerültek a bukaresti bojár-nagytőkés körökkel, s a Maniu-féle Nemzeti Parasztpárt és a Brătianu-féle liberálisok viszonya végleg megromlott, az erdélyi román szellemi élet körében is megjelentek regionális törekvések és nézetek.

A transzszilvanisták őszintén hittek a sajátos erdélyi fejlődés és a sajátos erdélyi kultúra eszméjében, ám korántsem hirdettek elzárkózást és nemzeti öncélúságot, mint a német „Heimatdichtung” hívei. Ellenkezőleg, az önként vállalt regionális elkötelezettséget magasrendű európai igényességgel kötötték egybe, a szűkösebb erdélyi láthatárt az egyetemes emberi horizont felé kívánták tágítani. Az európai tájékozódás is a történeti Erdély nemes örökségéhez tartozott. A regionalizmusnak azzal a progresszív változatával tartottak rokonságot, amelyet Charles Ferdinand Ramuz, a Vaud-kantonbeli svájci francia író képviselt, aki a „vidéket” és a „világegyetemet” szerette volna kibékíteni, szülőföldjén keresett biztos támaszt, egyszersmind túl akarta haladni a tájirodalom szűk körét. A kisebbségi lét körülményei között a romániai magyar irodalom már első eszmélésétől fogva európai kitekintésre készült, és az irodalom nemzeteket egymáshoz fűző erejében reménykedett. Arra számított, hogy az európai érzés és tudat körében találkozhat a román irodalommal, s ebben a körben újíthatja meg természetszerű egységét az egyetemes magyar művelődéssel.

Az erdélyi magyar szellemi élet hagyományosan hármas meghatározottságban tájékozódott és dolgozott. Lehetőségeit a romániai társadalom alakulása és a változó ideológiai homlokzatok mögött is többnyire folyamatos nagyromán etnokratikus politika határolta be, identitása a magyarság nemzeti egységének és ezen belül az erdélyi hagyományok folyamatosságának eszméjére épült, időszerű feladatait viszont a kisebbségi létbe kényszerült erdélyi magyarság szolgálata jelölte ki. Van ennek a „szellemi erőtérnek” még egy eleme, amely folyamatosan tudatformáló szerepet kapott, noha igen sokszor inkább csak nosztalgiákban jelentkezhetett. Az erdélyi magyar kultúra európaiságáról, Európa iránti hűségéről beszélek, amely nemcsak Erdély régi századaiban mutatható ki, hanem az 1918-cal beköszöntő kisebbségi korszakban is. Az erdélyi magyar szellemiség, ennek a szellemiségnek minden irányzata és változata, legyen az a liberalizmus, az agrárdemokrácia vagy a politikai baloldal elkötelezettje, mindig kifejezésre juttatta azt a meggyőződését, hogy az emberi egyetemesség igényét, az európaiság tudatát a nemzetiségi önvédelem programjába is szervesen be kell építeni. Meggyőződéssel hirdette azt is, hogy az erdélyi népek és kultúrák egyetértésének, együttműködésének záloga a közös európai örökség és felelősség vállalása lehet.

A két világháború közötti korszak nemzetiségi életében igen népszerű volt a közép-európai vagy a „páneurópai” gondolat, mindkét eszme, úgy tetszett, szervesen egészítette ki az erdélyi magyarság nemzetiségi törekvéseit. „Erdély — állapította meg Szentimrei Jenő Szempontok a megírandó Erdély történetéhez című írásában a Magyar Kisebbség 1925-ös évfolyamában — nemcsak földrajzi, de igenis gazdasági és politikai egység egyszersmind, amelynek összefüggése nyugatra éppúgy, mint keletre hosszú századok alatt sem tudott kohéziós erővé izmosodni, s legközelebbi nagyobb egységének éppen ezért nem Romániát s nem is Magyarországot, hanem Közép-Európát s távolabb: az Európai Egyesült Államokat tudom csak elképzelni.” Egy másik népszerű publicista, Paál Árpád pedig a Kiáltó Szóban körvonalazott Magyar Nemzeti Szövetség távlatos célját a Duna menti államok együttműködésének, illetve az európai egységesülésnek a szolgálatában jelölte meg: „A Magyar Nemzeti Szövetség [...] maga előtt láthatja a Dunamenti államok gazdasági egységének a távlatát s ezen az egységen túl az Európai Egyesült Államok kialakulását is, szóval a világ népei békéjének a legfőbb alakulatát.”

Ezeket a vélekedéseket, sajnos, a szép reményeken és a romantikus illúziókon kívül semmi sem támasztotta alá, mégis jelezték a transzszilvanista ideológia európai és egyetemesebb távlatát. Ezt a távlatot kívánta megteremteni a marosvécsi írók köre és az Erdélyi Helikon, amelynek programja gyanánt az első szerkesztő, Áprily Lajos az európai igényességet és az egyetemes látóhatár kialakítását jelölte meg: „Erdélyisége világ-figyelő tető, nem szemhatár-szűkítő provincializmus. [...] Várja a források friss erejét, de a távoli torkolatok is fellüktetnek benne.”

A regionális irodalom eszméje, elsősorban Kuncz Aladárnál, egy korszerűsített európai tájékozódás kiindulása volt. Kuncz a Nyugat mozgalmában indult, a francia irodalom vonzókörében nevelkedett, európai polgárnak tartotta magát. A világháború súlyos tapasztalatai nyomán kényszerült szakítani korábbi esztétizmusával, világfias életelveivel. A cselekvő európai humanizmus szószolója lett, elsősorban Romain Rolland és Thomas Mann eszméit követve. A transzszilván regionalizmust úgy tekintette, mint ennek a cselekvő humanizmusnak közép-európai őrhelyét, s az erdélyi irodalomtól azt várta, hogy az országhatárok fölött átívelő európai szellemiség gondozója legyen. „Úgy látszik — jelentette ki Tíz év című nagy számvetésében, az Erdélyi Helikon 1928-as évfolyamában —, hogy a végsőkig kiélezett, legtöbbször erőszakoltan összeforrasztott nagy egységekkel szemben a népi és műveltségi részlegességek mindinkább öntudatra ébrednek, s a maguk sajátosságaihoz való visszatérésben az európai kultúra felfrissítését készítik elő.”

Kuncz Aladár érdeklődéssel figyelte az Európában kifejlődő regionális és nemzetiségi irodalmakat, az Erdélyi Helikon szerkesztőjeként szervezte meg sorozatos ismertetésüket. Ezt a célt szolgálta a folyóirat 1930—1931-es évfolyamaiban általa kezdeményezett „Kisebbségi irodalom — világirodalom” címet viselő ankét, amelyben a következő tanulmányok kaptak helyet: A. Escalans: A mai katalán irodalom, A.H.: A mai flamand irodalom nagy alakjai, Morik Brin: Az armorikai Bretagne nemzeti írói, Sp.: A szász egyesületek napjai, Wernon Duckworth Baker: Regionális irodalmi kísérlet Nagy-Britanniában, Szabó Imre: Zsidó kisebbségi irodalom, Wernon Duckwort Baker: Ír drámaírók, Richard Hinke: A szudétanémetek mai költészete, Reményi József: Amerikai regionalizmus, Bemard Lecache: Regionalista irodalom és kisebbségek irodalma. Kuncz Aladár e regionális és nemzetiségi irodalmakat mintegy műhelynek képzelte el, amelynek vállalnia kell Európa jövendő szellemi egységének és az egyetemes emberi eszményeknek szolgálatát. „Európa — írta Erdély az én hazám című vallomásos esszéjében, az Erdélyi Helikon 1929-es évfolyamában — a termékeny, haladó szellemű nagy műveltségi és politikai együttműködéshez csupán magukat szabadon kifejező regionalizmusok útján juthat el. Előbb össze kell törniök a műegységeket a lehető legkisebb darabokra, hogy egy új és összegző szellemi áramlat megcsinálja belőlük a valódi egységet.”

Ebben a gondolatban Babits Mihállyal találkozott, aki maga is úgy látta, „a kis irodalmak reménye, hogy fontosat és izgatót mondhassanak ma, amikor a nagyok is alig tudnak ilyet mondani”. Kuncz Aladár Erdélyt vallotta hazájának, ugyanakkor az emberi haladás egyetemes érdekei szerint gondolkodott.

Szülőföldjét „virtuális Közép-Európának” látta, amely nemzeti és művelődési változatokban bővelkedik, s ezekből a változatokból képes történelmi egységet alakítani.

A regionális, illetve nemzetiségi tudat és az európai szellemiség egységének igénye a magyar és általában a Duna-völgyi kultúrák progresszív hagyományát folytatta. Az európai orientációval fellépő magyar vagy román irodalom alapvető igazság gyanánt hirdette, hogy Kelet-Közép-Európa kis nemzeteinek az európaiság és az emberi egyetemesség eszméihez kell utat találniok. A szomszédos népek és irodalmak találkozását és kiengesztelődését is ezeknek az eszméknek a jegyében képzelte el. A modern magyar irodalomban Ady Endrétől és Babits Mihálytól József Attiláig és Illyés Gyuláig minden igazán jelentékeny alkotó személyiség magyarság és európaiság szerves összhangját akarta megvalósítani. Ennek az összhangnak a kialakításán fáradozott az erdélyi magyar irodalom is.

A Helikon írói olyan nemzetiségi kultúrát kívántak, amelyet az erdélyi élet és az erdélyi hagyomány nevel, szándékaiban és szellemében mégis egyetemes. Szentimrei Jenő állapította meg, hogy az erdélyi magyar művelődésnek „nyugati színvonalú, de idebenn kitermelt” kultúrának kell lennie, s arra az erdélyi tradícióra hivatkozott, amelynek klasszikus letéteményesei „megtalálták már az útját, hogyan lehet megmaradni művelt európainak anélkül, hogy gyökeres magyarságunkból hajszálnyit is feladnunk kellene”. Az európai magyarság eszméje szőtte át az erdélyi gondolatot, és ez a hagyomány a jelenben is ösztönző erő lehet, minthogy az erdélyi magyarság nemzeti identitását az európaiság igénye és eszméje csak megerősítheti.