Az erdélyi (romániai magyar) képzőművészet-történetben fontos, koronként (19—20. század) és alkotónként meghatározó szerepe van a kortárs művészek (írók, festőtársak stb.) arcmás-megrögzítéseinek: akár objektív, fotografáló masina az eszköz (pl. Veress Ferenc), akár rajzón (Barabás Miklós) vagy pasztell (Nagy István).

Az alkotók önmagukat, önnön arcváltozásaikat firtató művei, önarcképrögzítései ugyancsak e műformának az esetei. Hiszen hát bármennyire is narcisztikus attitűd rejlik-rejtőzik az önarcmáskészítés (kamerával, rajzónnal vagy ecsettel: mindegy) motivációiban, mégis alapvetően igaz ennek kétféle sarktétele: modellt mindig bajosabb (pénz, hely és időkorlátok miatt) előteretemteni; a másik fontos szempont az valóban a (víz)tükörbeönmagára (önmagába) pillantás örök kényszere. Hogy saját magán, maga arcán mérhesse a rezdülésnyi alig-változásokat, a kis fiziognómiai és jelentékenyebb hangulati másságokat, megrögzítéskor fölmutatható sajátszerűségeket, az arc(jellem)karakter állandó, konstans, egy életúton át alig változó formaegyüttese, arányállandói mellett.

Zsögödi Nagy Imre saját művészgenerációjából (Aba Novák Vilmos, Szőnyi István, Patkó Károly, Varga Nándor Lajos) is kitűnik a kortársakat magrajzoló/megfestő igyekezetével. Életművében, teljes alkotói oeuvre-jében százas nagyságrendben találhatók művészarcképek: fa- és linóleummetszetekben, tus- és ceruzarajzokban, festményekben. Ha a 20. századi erdélyi magyar képzőművészek e tárgybani műveinek sorát vizsgálnánk — per analogiam —, föl kellene jegyeznünk többek között Szabó Vera szoborportréit, Szolnay Sándor művész-arcképeit, Gy. Szabó Béla fametszet-arcmásait, Benczédi Sándor UTUNK-széli szobrait ugyanúgy, mint László Gyula Kortársaim című rajzsosorozatát.

Nagy Imre monográfusa a Helikon-íróalbum számára készített rajzegyütteséről jegyzi meg, hogy alkotójuk „tulajdonképpen ezekkel érte el rajzművészete csúcsát”. (Gazda József: Nagy Imre. Kriterion Könyvkiadó. Buk. 1972.) A Nagy-portrék jellemzőiként említi: „nagyszerű jellemlátás, lélekrajz, expresszivitás, üres formai bravúrok kerülése, komolyság”. Egy generációval korábban a Nagy Imre-kortárs Fáy Aladár a „nádtollal írt” tusrajz-portrékról írja: „Nem pillanatnyi indulatról beszél, hanem állandó jellemről. Annyira a belsőt látja, hogy a külsőségek nem is érdeklik. Tónus is, vonal is csak eszköz a kezében. Nem a technika diktálja neki a stílust, hanem ő hajtja a technikákat egységes célja felé”. (Fáy Aladár: Nagy Imre. Bp., 1941. 7.) Az egységes cél pedig a rajzolás, a megörökítés, a le-rajzolás, magának az ember-arcképnek a hiteles leképezése, későbbi (akár korokkal) megidézéséhez szükséges megrögzítése. Képpé-írás, arcmássá-rajzolás; a kép a megmutatás (fölmutatás) ősi gesztusával történő megörökítés. Rajz-expozíció, képzőművészeti pillanatfelvétel, festmény-rögzítése ismert arcoknak. Nagy Imre szenvedéllyel és céltudatos akarattal készítette írói/művészi arcképcsarnokát. Nagy Istvánról megbízható szemtanú jegyezte le: portrérajzolás közben szótlanul, belső indulatfeszültségében a krétával szinte véste, a pasztellel valósággal papírra karcolta modelljét. László Gyula vallja: „Amikor az ember rajzol, a világ megszűnik körülötte.” Így volt ezzel festőnk is: „Rajzolás közben a fej életkorán kívül adja a forma tartalmát, amint szerkezetéről, ráncairól megállapíthatod. Egy portrérajz, amíg elkészül, nagy izgalmat ad számomra. A kezdet felér egy felfedezési úttal. A csontszerkezet, ráncok, tekintet, szem, fül, orr, minden árulója lesz a modellnek. Megjelennek ősei, apja, anyja. Ha beszél, élővé válik benne a történelem, a korszak. Ez volt talán számomra annyi fejnek a megrajzolása. Olyan szenvedéllyé vált, mint bármely narkotikum. Persze nem akármilyen dohányról vagy borról van szó.” (Nagy Imre: Följegyzések. Kriterion Könyvkiadó. Buk., 1979. 283. — ezentúl: Följegyzések, 1979.)

Nagy Imre saját életművében is elhelyezi rajzolói tevékenységét: okkal-joggal generációja legjobbjaival egybehangzóan elsődlegesnek, a képzőművészeti alkotómunka fundamentumának tételezve a rajzot, a rajzolást: „Zsögödön újrakezdtem s az anyag ismeretén vezettem végig művészetemet. Első a rajz, a végén tussal, azután a fametszet, ez már közelebb áll a színkérdéshez, utána az olaj, végül a tempera. A téma mindenik anyagban másképp jelentkezett. Ezáltal saját munkámat jobban ellenőrizhettem, az önkritika, a művész vészjelző készüléke, szabályozója akadálytalanul működhetett. A művészet mesterségbeli titkai egymásután szabadultak ki az anyag börtönéből, hogy a művészt közelebb segítsék mondanivalójának kifejezéséhez. A portréban Tamási, Nyírő, Tompa jelzik utamat.” {Följegyzések, 1979. 152.). Nagy Imre egyértelműen portrét említ — nem arcmást, arcképet. Bizonyosan ő is beleérti e fogalomba azt is, ami többé/mássá teszi a portrét, elkülöníti az arcképvázlattól, az arcmás-lejegyzéstől, a gyorsrajztól. A portré az esetleges azonosíthatóságon-fölismerhetőségen túl: jellemrajz, jellemkép is egyúttal. Művészi jellemzés, ami megengedi, lehetővé teszi, sőt! a leglényeglátóbb portréknál egyenesen megköveteli, hogy a rajzoló kiemeljen, eltúlozzon mind formai, mind jellem- és karakterbeli elemeket — a hitelesség érdekében. Igen: a valódi hitelesség, a valóságosság, a személyiség egyes releváns karakterjegyeinek akár szélsőségesen őszinte megmutatásával. Vagyis hogy természetesen belejátszik-belejátszhat rajzoló és az ábrázolt viszonya, emberi-szellemi kapcsolata is a mű véglegessé formálódásába. Nagy Imrénél is úgy van, erős belső, rejtve maradó önkritikai attitűddel. 0 ugyanis egyes, általa fontosnak tartott személyiségeket többször, több arcmáson át megörökített, Umberto Eco-i értelemben mintegy „nyitott mű” sort, „nyitott mű” sorozatot képezve így életművében. Mert hiszen az ő Tamási-portrésora, Tamási Áronról készített arcmásainak az összessége nemcsak mennyiségében jelentős, hanem készülésüknek, létrejöttüknek több évtizedes, közel fél évszázados időíve miatt is. Kapcsolatukról, barátságukról maga a rajzoló mondja: „Tamásinak az Ábel a rengetegbenét Mikes Arminnénál Zabolán olvastam, egy teljesen magányos villában, ahová pihenni mentem. Emlékszem, olyan hangosan nevettem, hogy zengett belé az egész nagy épület. [...]”

[1944—45, ostrom, Budapest] [...] Ismerőseimet kezdtem felkeresni. Első volt Tamási Áron.

—  Felszabadultunk — mondom Áronnak —, gyere, nézzünk széjjel a városban.

—            Jó is lesz — mondja Áron, s ezzel el is indultunk. [...]

Áthaladtunk a mi utcánkon: dögön, romokon, sőt kézen, lábon, amelyek gazdájukat elhagyták. Úgy mentünk Áronnal megilletődve, mint Dante Vergiliusszal a poklon át. [...] Áron, mint egy jótét lélek. [...]”

„Tamásival életünk útja nagyon össze is fűződött, s a sors csak akkor választott el, amikor én az első vonattal Csíkba jöttem 1945 tavaszán, őt pedig otthagytam a romokban heverő Budapesten.” (Följegyzések, 1979., 130—131., 230.).

A két, évtizedekre összefűződött életút, művészsors (Dante Vergiliusszal), alkotó egymásról megfogalmazott szövegei, följegyzései a kapcsolattörténet legfontosabb kiindulópontjai. Míg Nagy Imre a valós történések, a konkrétumok szintjén fogalmaz Áronról, a jótét lélekről, addig Tamási a művészi/írói általánosításig, tipizálásig jut el Nagy Imréről szólva: „Egyszerűen és kényszerítően az az igazság, hogy elemi erőkre [kiemelés: T.Á-tól] kell utalnom, 'ha Nagy Imréről beszélek. [...]Elnézem sokszor Nagy Imrét s elgondolkozom rajta: ő az, aki nem «mászott» ki a természetből, sem abból a sorsból, ami neki rendeltetett. Külsőségeiben, fizikumában és szellemi erejével egyaránt illusztrálja a tételt: ilyen a valódi ember. Annyira igaz, és annyira a teremtett világnak egy darabja, hogy ebben a társadalmias «civilizált» világban már néha úgy hat, mintha ő lenne az emberi egzotikum. Derű nélkül már mondani sem lehet, hogy éppen megfordítva van: ő a természetes és valódi s a többiek azok, akik természetes útjukból kitértek. [...]

Nagy Imre a legelső és a legtisztább példája annak az embernek, akiben a törvény életté lett. Beleszületett abba a székely sorsba, amely mélyen fekszik. [...]

Boldog az ember, amikor van valaki, akire rámondhatja: ez ilyen! S én igazán boldog vagyok, hogy akire rámutathatok most, az emberben és székelyben egyaránt fajtám.” (Tamási Áron: Igazi ember: igazi festő. Az Erdélyi Helikon Magyarországi Barátainak Első Erdélyi Képzőművészeti Kiállítása Nagy Imre képeiből, 1937. International Club, Vigadó-épület, IV. Deák Ferenc utca 2.)

Nagy Imre fönnmaradt Tamási-portrésorozatában egy, a fekete-fehér kontrasztjaira építő fametszetet tartunk nyilván elsőként (Tamási Áron, 1930, 181x118 mm, jelezve jobbra lent ceruzával: 1930 Nagy Imre, Marosvásárhelyi Művészeti Múzeum, 506 [1961]. Második a fönt idézett katalógusban megjelent portré 1936-ból: Tamási kissé balra biccentő, magas homlokú, szelíd feje, álla előtt szivart tartó jobb kezével. A szivartartó kéz már-már emblematikus erejű, a jellemrajzhoz (karakterhez) szervesen hozzátartozó momentum. Az 1936-os rajz megelőzte az Erdélyi Helikon íróinak, a Marosvásárhelyi Találkozó résztvevői rajzfelvételeinek a készülését. Nagy Imre 1937. okt. 4-én jegyezte föl a naplójába: „Már megkezdődtek a viták a Marosvásárhelyi Találkozó körül. Áron, mint egy szent apa, olyan vagy, majdnem fölülmúlod magad: csattog, remekel egy igaz ember törhetetlen nagyságával. [...] Este együtt vagyunk egy társasággal. Áron ül velem szemben. Folyton rajzolom a fejét, izgat és inspirál.”“. (Az Erdélyi Helikon rajzsorozat (lásd erről: Sümegi György: Nagy Imre írói arcképcsarnokából. In: Erdélyi Helikon. Zsögödi Nagy Imre grafikái. Múzsák Kiadó. Bp., 1986. II. kiadás. 1992.). Tamási jegyezte föl a róla készült portréról: „a tusrajzot oly remekül megcsinálta, hogy leesett a városi tanács álla”. Csak föltételezhetjük — egyelőre közvetlen bizonyítékok nélkül —, hogy az 1942. május 9-én, Kolozsvárott aláírt arcmás azonos az író által emlegetettel. A fejét jobb keze tenyerében megtámasztó író arcvonásai szögletesek, keményen metszettek, most nem a magas homlok uralkodik az arcon, hanem a vonalak/síkok egymást keresztező, egymásba torlódó, az egyéniség kirobbanás előtti feszültségét sejtető izgatottsága.

Nagy Imre Tamási-arckép stációjának következő etapja az 1956 novemberében készült rajz. Nemcsak az életmű különös pillanata a november 19—22. között született rajzsor (Tamási Áron, Féja Géza, Illyés Gyula, Sinka István, Németh László), hanem sajátosan, egyéni módon, közvetetten kapcsolódik a levert forradalom tágan értelmezhető vizuális látleleteihez. Az ismert Tamási-fej: magas, uralkodó homlok, az áll-száj-orr egyénien karakteres. A majdnem teljesen lehunyt szem, a szem alatti mély árok fáradtságról-keserűségről (végletes kiábrándultságról?) s a befelé figyelés állandóságáról és állhatatosságáról egyaránt vall. A forradalom leverése után, a dermesztő illúzióvesztés veszteglő időszakában erőgyűjtés a Bibliából, a természetfölötti erőktől lehetséges; a bizakodás pedig csak a késő, a messze jövőbe tevődik át. Ahogy Tamási is rájegyzi arcképére: „Isten angyalai segítsenek abban, hogy az újabb ezer év e véres küszöbén a magyar nemzet érdeme szerint léphessen át.” Nagy Imre későbbi, 60-as évekbeli Tamási-képei (Tamási Áron, ceruza, 285x200 mm, jelezve jobbra lent: Zsögöd, 1962. VII. 16, Csíkszeredai Megyei Múzeum — ezentúl: Cs.M.M. — 15.; Tamási Áron, tus, 310x225 mm, jelezve jobbra lent: Bpest, 1967. Cs.M.M.186.; Tamási Áron, ceruza, 200x180 mm, jelezve jobbra lent: Tamási Áron, é.n. Cs.M.M.277.) az idősödő íróról készült utolsó rajzbeszámolói az ugyancsak korosodó festő-barátnak. Rajzdokumentumok: egy barátság utolsó rajzemlékei, arcképleletei. Nagy Imre Tamási rajzai: barátság-manifesztumok, egymás mellett állásuk műmellékletei. Ahogy Tompa László Lófürösztés című verse is együtt láttatja őket: