Tamási, Szabédi és a Termés

Egy év különbséggel — 1942, illetve 1943 vége felé— ugyanarról a témáról tartott előadást a kolozsvári szabadegyetemen Tamási Áron és Szabédi László. Tamási előadásának címe: Érzelem a népiségről (1942. dec. 9.); a nem csupán érzelmes szöveg először a Hitelben volt olvasható (Divatos népiség, 1942. december), majd a Jégtörő gondolatok című gyűjteményes kötetbe került be (Bp., 1982.). Szabédi a Népi írástudók vagy írástudó nép? eleve ütköztetést sejtető kérdésével körvonalazta mondanivalóját (1943. okt. 14.), és az 1943. őszi Termés-számban adta közre nyomtatásban, s a szintén 1943-as jelzetű Ész és bűbáj című Szabédi-kötetnek lett egyik meghatározó tanulmánya. (Püski Sándor volt a kiadója.) E néhány filológiai adat alighanem érzékelteti, hogy a századközépi magyar népi irodalom (azon belül az erdélyi ág) figyelemre méltó dokumentumainak közelében járunk.

A Tamási Áronban ösztönös népi elbeszélőt látók meglepődhetnek a szabadegyetemi előadás „érzelmen” túlemelkedő tárgyias vonásain, az előadó ugyanis a rá jellemző lírai indítás után leszögezi: „Az a körülmény, hogy nemcsak irodalmi, hanem társadalmi és politikai eszmeáramlat a népiség, lehetetlenné teszi, hogy a népiségről, annak társadalmi és politikai vonatkozásai nélkül, helyes képet adhassak.” Történelmileg is igyekszik elhelyezni a hozzá nyilván közel álló eszmét és mozgalmat (népi származásánál fontosabbnak tudja azt, amit húsz éven át tett a népiségért, irodalmi műveivel), és vigyáz arra, hogy megőrizze objektivitását a népiség gondolatát-mozgalmát megelőző szabadelvű korszakkal szemben. A korszakhatárt Tamási az első világháború éveire teszi, amikor is a régi értékek (többek közt „a megalázott szívekben”) elhaltak. Az időbeli közelség nehézzé teszi a tárgyilagos véleménymondást. „Kétségtelen azonban, hogy messze esik az igazságtól az a felfogás, mely ezt a korszakot nemcsak eltemetni akarja, hanem kitörölni is Európa történetéből. Emberi vívmányai igen nagyok ennek a korszaknak: főleg az anyagi művelődés terén, de a tudományban és a művészetben is. Az a törekvés azonban, hogy ezeket a vívmányokat nemzetek fölötti értékké tegyék, s ezáltal maradandókká, nem mindenben mondható sikeres kísérletnek.”

Alkotói kötelességének véli Tamási, hogy a népiség — azaz a nép — felé fordulás ügyében számvetést készítsen (ezért választotta szabadegyetemi előadásának tárgyát). Hitében változatlanul erősnek érzi magát, ám korántsem tartja megnyugtatónak „a népiség gyakorlati és eszmei alakulását, mely hovatovább negyedszázada tart már. Bizony szomorúság és kétség merül fel néha bennem, ha hallom és olvasom a hangzavart, mely ebben a kérdésben zsivajlik; vagy ha látom, hogy az eszme rügyező fájához vásári lovakat kötnek.”

Szabédi okfejtése tulajdonképpen ott kezdődik, ahol Tamási Áron abbahagyja. Akárcsak tíz évvel idősebb pályatársa, a népiséget mint nemzeti eszmét teszi elemzés tárgyává, de különösképpen a „vásári lovakra” figyel. A Termést kitaláló, szerkesztő és nagyobbrészt író kortárs népieket megnevezve vezeti fel tárgyát, és az erdélyi Asztalos István, Horváth István, illetve Sinka István, Szabó Pál mellett első mondatában Tamási Áront is említi — hogy aztán mindjárt rátérjen a művelődéstörténeti-művelődéspolitikai-nemzetpolitikai rétegekre. Egyetlen utalást sem találunk a szövegben az Érzelem a népiségről vagy a (Hitel-beli cím szerint) Divatos népiség megállapításaira, de szigorú logikával követi végig a magyarság-értelmezést, „egy nép eredetiségét”, a nemzeti történelem és a nemzeti irodalom alakulását, a letagadhatatlan európai hatásokat, a „korszerűség” jelentését. A historikus múltból (a kalandozások utáni korból, a hadászatból) vett példával bizonyítja, hogy „a népi theorétikusok leginkább abban tévednek, hogy tételeiket egy olyan idillikus világra gondolva állítják fel, amelyben az egyes népek senkitől sem háborgatva élhetik a maguk külön, fajilag meghatározott világát”. A magyar műveltség írott örökségére és jövőjére tekintve bírálja Szabédi „a nemzeti géniusz ködképe után” szaladókat. „Hogy a magyar népnek nem a külföld számára kell egy faji sajátságait tükröző hasznavehetetlen nemzeti műveltséget kiverejtékezni, az talán Petőfi Sándornak jutott legelőször eszébe. Hányszor halljuk még ma is a büszke szót, hogy a külföld nem arra kíváncsi, hogy mit tanultunk tőle, hanem hogy mit alkottunk a magunk sajátságai szerint valót; mit mondjak erre, igen tisztelt hallgatóim, egyebet — mondja retorikus fordulattal az előadó —, mint azt, hogy a külföld elégítse ki másutt eredetiséget hajhászó vadászszenvedélyét; a mi műveltségünk nekünk legyen jó, ne másoknak.” (Hasonló logikával minősítette, pár évtizeddel később, egy vita során, Illyés Gyula a magyar irodalom és a világirodalom viszonyát.) Szabédi László előadásának végkicsengése korántsem mondható a népi írókkal szemben ellenségesnek — állandó vitában barátaival, Szabédi végül is a népiekkel egy táborba tartozott —, csak a kirekesztő teóriát marasztalja el. Szükségesnek véli okfejtése végén megnyugtatni ifjú társait: „a népi beállítottságú fiataloknak semmit sem kell megtagadniok, csak valamivel többet kell elfogadniok, mint amennyi e pillanatban talán szívük szerint való volna”. 

Az idézett két szöveg, Tamási Áron és Szabédi László népiség-értelmezése alapján már valamivel könnyebb választ adni arra a meglepő hiányra, amit az 1942 őszétől 1944 nyaráig megjelenő kolozsvári folyóirat, a Termés nyolc számát végigpásztázva állapíthatunk meg. Az öt egyenrangú szerkesztő — Asztalos István, Bözödi György, Jékely Zoltán, Kiss Jenő és Szabédi László — által jegyzett lap programadó cikk, beköszöntő nélkül indult útjára. Mindössze az első számot záró „Harang” rovatban olvashatunk napilapokban és más folyóiratokban már közzétett, 1942. október 15-i tájékoztató nyilatkozatukról, miszerint a Termés írói „a szorosabb értelemben vett irodalmi munkásságon túlmenően személyes kapcsolatokat kívánnak teremteni a magyar társadalom minden rétegével és azokkal a társadalmi egyesületekkel, amelyek vállalt feladataik szolgálatában velük eredményesen együttműködhetnének.” Nos, Tamási népiség-szemléletének, különösen pedig a harmincas években rendkívül gazdag publicisztikai tevékenységének, az 1937-es Vásárhelyi Találkozó szervezésében kifejtett munkájának ismeretében természetesnek vélhetnénk, hogy a Termés számottevő Tamási Áron-vonatkozásokkal szolgáljon.

Ez csupán részben van így. Tamási Áronnak ugyanis egyetlen sora sem jelent meg a Termésben, róla viszont lényegi méltatások, bírálatok olvashatók — az elsőtől az utolsó számig. A két évfolyam kétségtelenül legjelentősebb, e témához kapcsolódó közleményét Szabédi írta, Tamási novelláiról. (Az elmúlt 54 évben újraközlésére még nem került sor, jóllehet tanulságai jelentősek!) A terjedelmileg is tekintélyes tanulmány helyezése a Termés egészében kiemelt. Egyrészt a szerzőség okán; hiszen Szabédi László valójában nem egyike az ötöknek, hanem az irányt megszabó szerkesztő (ahogy Kiss Jenő emlékezett rá: a spiritus rector). Már az 1942 őszi Termésben három írást jegyez saját nevével: egy Mistral-novella fordítását, a Zilahy és a nemzetnevelés című tanulmányt (az Esz és bűbáj kötetben Zilahy ajándéka cím alatt találjuk) és a Tamási Áron novelláiról szóló kritikai elemzést. Egy másik összefüggésrendszerben nézve, ugyancsak tudatosságot ismerhetünk fel abban, ahogy a bemutatkozó Termés kiválasztja szemlecikkeinek, könyvkritikáinak (a „Vélemény” rovatnak) tárgyát. A rovat vezető írása, Móricz Zsigmond Erdélyben, Bözödi Györgytől — kevéssel Móricz halála után — természetesen adódik; Nép és nemzet Márai röpiratában (szerzője Parajdi Incze Lajos): világos jelzésnek fogható fel, hogy a Termés nem zárkózik be a népi irodalom körébe, a magyar nemzet egészére figyel. Ezután következik Szabédi kritikai tanulmánya Tamási Áronról, majd két ifjú Termés-szerkesztőről szóló méltatás: Jékely Zoltán Kiss Jenő verskötetét, Balogh László Asztalos István novelláit mutatja be az olvasónak. A „Vélemény” rovatot Derzsi Sándor cikke zárja, Horváth Imre verseiről.

Szabédi László Tamási-elemzése távolról sem alkalmi írás, noha egy friss Révai-kiadáshoz (az akkori „összes novellákhoz”) kapcsolódik. Abba a gondolatkörbe tartozik, amely mondhatni a Termés egészét, elsősorban pedig Szabédit folyamatosan foglalkoztatja: a magyarság, a magyar értékek helyét keresi a térség, tágabban Európa értékrendszerében. És az is inkább összekapcsolja, semmint elválasztja a többi korabeli tanulmányától, jegyzetétől, hogy a népi műveltség és a faji romantika múltbeli és mai megnyilvánulásait szembesíti az európaiság igényével. Adyt, Szabó Dezsőt (Szabó Dezső hősét: Koppányt) említi, innen jut el „egy globális nacionálizmus” belső ellentmondásainak megvilágításához, annak a magatartásnak az abszurd voltát mutatva meg, hogy „egyazon szájjal sírjuk el azt is, hogy európainak lenni nem tudunk s azt is, hogy túlságosan európaiakká lettünk”. Szabédi már-már gúnyosan szól arról a nézetről, mely szerint a magyar „nem egy az európai nemzetek között; a magyar az európai nemzetek összességével, egész Európával áll szemben”. (Az „egyedül vagyunk” felfogását megsemmisítendő dolgozta ki nyelvészeti-ősnyelvi rendszerét is, a finnugor-indoeurópai összehasonlításra alapozva.) A faji romantika túlzásait és ellentmondásait világosan látja tehát, mégis a „termékenységéről” beszél, arról, hogy — a gyakran hamis megfogalmazások ellenére — „a magyar művelődés kérdéseinek a gyökeréhez” vezet. A példa rá — állítja Szabédi — Tamási Áron.

A keleti ősi műveltség, az ősi magyar vallás a katolikus máz alatt — „a székelyek pogány katolicizmusa” — Tamási korai novellisztikájában mint e faji romantika lenyomata érvényesül. Ennek a kifejeződése a „liturgikus novella”, amely „szerkezeti elemeit a liturgiából kölcsönzi, a mondatról mondatra kiszámítottan fejlődő történet egy-egy ereinek szent jelképes értelemmel bíró szavainak, mozdulatainak, tetteinek sorozata, melyet az elmondó ehhez illő áhítattal kommentál”. Szabédi a fiatal Tamási Áron novelláinak fő jellemvonásait a liturgikus szerkezetben, a szakrális hősben és a himnikus nyelvben állapítja meg. Zavarja az elemzőt az író romantikus szemlélete, úgy látja azonban, hogy prózájának lényege mégis a népélet, a nép lelkének és nem a külsőségeknek a megragadása.

A kitűnő műfaji elemzés után Szabédi visszatér vesszőparipájához, a népi műveltség és a magasműveltség szembeállításához, e szembeállítás bírálatához. Elfogadja, maga is állítja, hogy „igenis ezt a sajátos magyar népi műveltséget ki kell fejleszteni, a benne rejlő adottságok és lehetőségek felhasználásával kell részben megújítani, részben pedig megteremteni a magas magyar műveltséget”. (Az előzőkben Kodály kórusait és Kós Károly templomait adja példának, Tamási novelláit melléjük sorolja.) De élesen tiltakozik a „zűrzavaros megfogalmazások, a semmivel meg nem okolt túlzások, a fogalmak tetszőleges csereberéje ellen”, a végtelenre csigázott, „népinek” mondott igény ellen, „mely maholnap azt kívánja a magyar miniszterektől, hogy télen által esténként a guzsalyasba járjanak. Népdalokkal nem lehet országot kormányozni.” Szabédi szerint Tamásit „rendkívül erős valóságérzéke megóvja attól, hogy az Elmélet áldozatává essék, művészete nem az elméletből, hanem az eleven tapasztalatból táplálkozik.”

Szabédi Tamási-elemzésének másik műfaji telitalálata a „fortélyos párbeszéd” kiemelése, műformai elkülönítése, illetve az erre épülő „feleselő novella” megnevezése. Itt is mesterien kapcsolja a formai elemek vizsgálatát a történelmi-társadalmi meghatározottsággal. „A fortélyos párbeszéd hőse az országutakon érzi magát elemében.” Ebben a mesehőssel rokon — fejtegeti Szabédi, és rátér a kaland, e fontos meseelem vizsgálatára. A kaland „a hőst olyannak mutatja, akiből minden lehet (akár király is), aki tehát nem olyan, amilyen. Nem olyan, amilyen otthon, amilyenné kényszerítő erővel teszik társadalmi körülményei. De amikor a szegény ember fia tarisznyájába teszi a hamuban sült pogácsát s kezébe veszi a vándorbotot, vajon szükségünk van-e a szociográfiai irodalom könyveinek tucatjára, hogy világosan álljon előttünk a hős egész fiatal élete?” Szabédi e véleményében (mint látni fogjuk) szemben áll más Termés-szerkesztők (pontosabban: Bözödi György) ítéletével, mint ahogy (részben) akkor is, amikor „a naturalista iskola álláspontjáról” ítélkezőkkel szemben megvédi a novellistát és a regényírót; nem fogadja ugyanis el a vádat, miszerint „Tamási meghamisítja a székelyt”. A Tamási-novellák költő és egyben tudós elemzője ismét társadalmi érvhez fordul, amikor leszögezi: „A fortélyos párbeszéd tiltakozás a konvenció rabbilincsei ellen, a rab hétköznapok magától értetődő igazságai ellen. A lélek ruhát vált benne. Lehetetlen itt nem gondolnunk az Ábel-trilógiára meg a Jégtörő Mátyásra.”

Szabédira jellemző, ahogy a következő bekezdésben Tamásival száll szembe — megmagyarázza a szerzőnek, hogy valójában miről is van szó novelláiban, regényeiben és színdarabjaiban (a Tündöklő Jeromost és a Vitéz léleket említi). Tamási Áron azt hiszi, hogy hőseinek lázadása „külső tényezők ellen irányul, az Európából behozott idegen intézmények, eszmények, személyek ellen”. Szabédi ezt másképpen látja: „A lázadás a népi állapot ellen irányul, s mivel bizonyos történelmi erők nálunk kedveznek — a Székelyföldön különösképpen kedveznek!— a népi állapot fennmaradásának, a lázadás e történelmi erők képviselőit (papot, grófot stb.) pécézi ki, de ismételjük, nem azért, mert ezek a népi állapotot veszélyeztetik, hanem azért, mert a népet ebbe az állapotba szorítják vissza.”

A tanulmány harmadik része „A Föld szája” címet kapja. Itt Tamási Áron írói, illetve költői nyelvéről ír — maga is költői szárnyalással. Mindjárt kijelenti, ellentmondást nem engedően: „Ma élő íróink közül ő ír legszebben, legmagyarabbul. Nem a nép nyelvén, hanem a saját nyelvén ír; más dolog az, hogy a kettő mélységesen azonos.” Aztán megmagyarázza, hogy ezt miképpen kell érteni. Tamási a nyelvet tudatosítja és nem alakítgatja, ez utóbbiból ugyanis csak modor keletkezhet. „Tamásin keresztül a székely falu szólal meg, persze a stílus magaslatán, ezért nem ellentmondás, ha a föld szájának nevezzük őt, holott már megjegyeztük, hogy a saját nyelvén ír. A beszéd utánozható, a nyelvet birtokolni kell; a székely nem úgy beszél, ahogyan Tamási ír, de Tamási ugyanazon a nyelven ír, amelyen a székely beszél.” Szabédi a Tamási-mondatok, Tamási-szövegek belső zenéjét, zengő ritmusait és dallamait ismeri fel; „nála a gondolattársítás olyan mágneses mező erővonalai szerint igazodik, melynek logikai alkatát erősen befolyásolják zenei tényezők. Ez a kedves zene mindenesetre legértékesebb ajándéka Tamásinak és kincse magyarságunknak.” A kritikus ősi elemnek tudja ezt a zenét — egyben pedig megtartó erőnek. És a logikai eszközökkel megírt tanulmány itt, az utolsó sorokban himnuszba, költői romantikába csap át — úgy is mondhatnánk, transzszilvanista vallomásba: „Az első magyar, aki kimondta: erdő elve, magyarrá bűvölte és a magyarsággal örökre eljegyezte a tágas mezőket, a termő völgyeket, a kedves tündérországot, melynek neve: Erdély.” Ε néhány sor alapján akár a Szabédi-szöveg is kölcsönvehetné a Tamási-előadás címét: Érzelem a népiségről.

Ha ez a Szabédi-kritika akár becsalogatóként hathatott volna Tamási Áronra (nem valószínű, hogy ez volt a célja, sőt biztosan függetlenek Szabédi László kritikusi szempontjai az esetleges szerkesztői reményektől), a második — 1943. tél jelzetű — Termés-szám inkább távolíthatta Tamásit a fiatalabb népiek (népibe oltott urbánusok) folyóiratától. Ebben a füzetben olvasható ugyanis a szociográfus-író Bözödi György tanulmánya, Népiség az erdélyi irodalomban címmel — amelynek egyik kipécézettje pontosan Tamási Áron. Bözödi irodalomtörténetileg úgy látja, hogy a népi írók befogadásával az első erdélyi írónemzedék tömörülése letompította az ellentéteket, és kárt okozott a népiség szellemének. „Amit egységben nyertünk, azt elvesztettük lendületben és dinamikában, s legtöbbet vesztett éppen a népiség ügye. Az arisztokrata konzervativizmus és az emlékekben, hagyományokban és ünnepi lélekben megnyilvánuló Nyírő—Tamási-féle konzervativizmus így találkozott és fogott kezet egymással a nép fölött és vezetett egy bizonyos konvencionális és fejlődésképtelen, tartalmában elhalványult s legfőképpen elgyökértelenedett népiségre.” A továbbiakban valamivel enyhébben ítél, ám ezúttal is a szociográfus szempontjai érvényesülnek — szemben a Szabédi-tanulmányban tapasztalható árnyaltabb, esztétikailag-műfajilag pontosabb képpel. „Társadalmi kérdésekkel Tamási is megpróbálkozott — írja Bözödi —, bizonyság rá a Címeresek. De éppen ez után a regénye után ismerte fel, hogy ez az út nem az övé és másokra hagyta: lírai természetű megnyilvánulásainak megfelelőbb témákat és kifejezési módot választva Tamási helyes önismerettel nem tért le többé egyéniségének felismert útjáról, hanem a lelki tájak festője maradt, olyan mélyen beásva magát itt a valóságok mögé, hogy még a valóságos, földrajzilag létező szülőföldje is lelki tájjá alakul a róla írott könyvében. A székely beszédből és észjárásból teremtett magának egy világot a meglévő helyett.”

Ez utóbbi mondat pozitív jelentésű is lehetne — de nem Bözödinél. A Termés utolsó, 1944. nyári számában közölt Nyírő-kritikájából idézhetünk ennek igazolásaképpen. A Néma küzdelem című, 1944-es Nyírő-regény újabb alkalom Bözödi György számára, hogy kifejtse lényegében elmarasztaló véleményét a lírai prózáról, amit ő így nevez meg: lírai közelség az olvasóval. A múlt századig nyúl vissza, hogy eljusson a nem éppen ízlése szerint való kortársi regényekhez. „Ezért [a líraiságért — K.L.] olyan jellegzetesen magyar író Jókai a maga angyali és démoni világával, Mikszáth az érzelmes humorával, Tamási meg Nyírő a felejthetetlen Ábeljével és Úz Bencéjével. Csak arról nem marad benyomása az olvasónak, hogyan viszonylanak alakjaik a valóságos élethez, milyen a társas kapcsolatuk, egyszóval milyen a magyar társadalom, amire pedig csak a prózaírótól várhatunk feleletet. Prózánk is tehát a líra kérdéseire válaszol...”

Mégis, a Termés feleletet várt Tamási Árontól abban az emlékezetes, eszmetörténeti jelentőségű szerkesztőségi ankétban, amely „Elvek és gondolatok” összegyűjtését, szembesítését tűzte ki célul, 1943 nyarán. A magyar szellemi élet megszólított főbb képviselői közt volt Tamási Áron is, amint erről a szerkesztői bevezető hírt ad. A népi írók közül többen érdemben válaszoltak (Erdei Ferenc, Féja Géza, Kovács Imre, Veres Péter), s elküldte rövid válaszát Németh László is, a helikonistákat pedig maga Kós Károly képviselte kitűnő okfejtésével — Tamási nem jelentkezik ezúttal sem a Termésben. Pontosan nem tudhatjuk, hogy miért. (Meggondolkoztató — és erre sincs válaszunk —, hogy miért nem válaszolnak olyanok, mint Illyés Gyula, Kodolányi János, Szabó Dezső.) Talán nem alaptalan feltételeznünk, hogy fenntartásai voltak a fiatalok lapjával szemben. Valószínűleg személyes (hiúsági?) okokból is.

Valószínűsíthető, hogy ezek a fenntartások nem Szabédi Lászlónak szóltak. Erre enged következtetni a Szabédi-hagyatékban található — igaz, még 1937-ből származó — két levelezőlap, mindkettő bizonyára a Vásárhelyi Találkozóhoz kapcsolódik (a második, keltezetlen üzenet közvetlenül utal rá, az elsőnek „937.VIII.4.” dátumából következtethetünk a jelentős mértékben Tamási Áron által előkészített marosvásárhelyi eseményre). Íme, a szövegek: