1. A korabeli recepciók, interpretációk megfeneklettek a Tamási-darabok izgága, ágaskodó világa közelében. Ε kudarcot látva Németh László a drámairodalmi hagyományok helyett a művek felől indulva próbált új medret megnyitni az értelmezéseknek. A Magyar Csillag 1942-es évfolyamában írja: „Akik Tamásit darabról darabra kitanítják s a színház tájékáról (Nem értesz te ahhoz, Áronka) csendesen eltanácsolják, vajon föltesznek-e magukban egy igen természetes kérdést... Mi lehet hát az oka, hogy ez az inkább elkényeztetett, mint üldözött író: épp a drámában, a jóakaratú tanácsok ellenére sem akar észre térni?” Majd kicsivel odább: „Minden prózai műfaj közül a dráma tűri a legnehezebben az élet »hű másolását« Az élet az lassú, körülményes valami. A drámának pedig kevés ideje van, hogy mindent elmondjon róla. Az óramutatójuk nem járhat egyformán. A drámának a valóság összevonásával, gyorsabb villanásokkal, nagyobb mozgási szabadsággal, az ünnep sűrítettségével kell perceibe a napokat, ládácskájába a tereket s szavaiba a gondolatsorokat beszorítani¹”.

S habár a mítosz mint lehetséges premissza vagy referencia többször is elhangzott e művekkel kapcsolatban, az értelmezések tengelyévé sosem vált. Félős/kínos volt a „primitív őseink babonás világába” aláereszkedve reflektálni Tamási darabjaira? Pedig Áprily Lajos jóval Németh László előtt, a Lélekindulás megjelenésekor ráérzett Tamási világának e sajátosságára: , , A meghatározhatatlanság veszedelmével fenyegető érzékelések nála különös erejű, élesen világító képekkel ragadják meg az olvasót.”² A műfajelméleti ideáltipológia és/vagy az ideológia kánonjainak árnyékában kényelmesebb, ajánlatosabb volt nem firtatni, nem bontogatni a mítoszi jelleget? Talán igen. Még Taxner-Tóth Ernő 1973-as monográfiája is igyekszik elhárítani Tamási felől az irracionális tévelygés vádját. Tamási számít rá, hogy amit hősei valóságnak tekintenek (szellemek, boszorkányok, lidérc stb.), arról az olvasó világosan tudja, hogy csak képzeletük termékei.”³ „Tamási korai műveiben a mítoszokban kifejezett világmagyarázat tükrözi az író állásfoglalását. Érett műveiben viszont a mítosz az áttételes kifejezés eszköze, a rejtett mondanivaló közvetítője. Az író — különféle módokon — távolságot teremt önmaga és az ábrázolt világ között, s így érzékelteti, hogy a mítosz világmagyarázata csupán a jellemzés eszköze. Jelentős műveiben tehát a mitikus elemek irracionalizmusa nem az ábrázolás, hanem a tükrözött társadalmi közeg sajátja.”⁴

Ε jóindulatú szándék nem károsította meg ugyan a Tamási-életművet, ám a befogadást sem vitte előre. Pedig ami újszerű, forradalmi volt a 20. század irodalmában, az épp a mitologizmus. S habár ez az állítás ma aligha igényel tekintélyelvű bizonygatást, mégis olvassunk bele a téma irodalmába: „A XX. század mitologizmusa [...] felmutatott bizonyos változatlan, örök értékeket, pozitívakat vagy negatívakat, amelyek átsejlenek az empirikus lét és a történelmi változások áradásán. A mitologizmus maga után vonta, hogy túl kellett lépni a társadalmi és történelmi, tér- és időbeli határokon.”⁵

2.    Az értelmezési kísérlet előtt hadd tisztázzuk, hogy a mítoszról beszélve egyszerre több szinkretikus minőséget értünk alatta: 'epikus hagyomány' (elbeszélések, történetek); 'világélmény' (a világ sajátos tér-, időstruktúrák, kognitív kategóriák szerinti értelmezése); 'gondolkodásmód' (nyelvi és logikai egységek és struktúrák); 'kifejezésmód' (poétikai realizációk és lehetőségek).

3.   Ősvigasztalás

A mítosz az emberi tudat totalitásra törekvő világ- és létértelmezése. Emberi tapasztalat és intellektuális teljesítmény, villódzó szimbolikája kioltja a partikuláris aktualitást, az egyetemesség, a kozmosz dimenziójába emeli az embert, s nagyvonalúan túllép a róla lemorzsolódó ellentmondásokon. Akárcsak a vallás, akkor és addig van, amíg az emberi igény élteti, újratermeli. Gondolatisága, elvontsága a konkrétum logikája alapján szerveződő epikumba épül, s -ezen epikumok folytonos verbalizálása, megjelenítése az embert ráhangolja a világlátás, az értelmezés, a cselekvések bizonyos paradigmáira. Mint ahogyan a keresztény év, ünnepei által, a keresztény embert újra és újra végigvezeti a krisztusi életúton, biztosítva az újrakezdés, a metafizikai élmény, az önmegvalósítás és önkorrekció lehetőségét, örömét és biztonságát, a mítosz is kortársává tesz az ősszülőknek, részeseivé a teremtésnek, a rend megalkotásának, újraalkotásának. A mítosz garantálja a rendet; elfelejtése a bűn, a káoszba való visszahullás.⁶ Ami ezután kezdődik, a kiszolgáltatottság, a véletlen terrénuma, az önmagába hulló ember kétségbeesett értelemkeresése, az értelemnélküliség elviselésére tett kísérlet.

Itt, ezen a ponton lobban fel az Ősvigasztalás a vég, az értékvesztés, az apokalipszis mítoszaként.

A dráma lazán szerveződő, ugyanazon jelentést újabb és újabb szimbólum-oppozíciókban magába építő diszperz egység. Szerkezete alapján pszeudo archaikus dráma. Az epikus keretet teljesen a rituális cselekvések sora tölti fel (az élettől való búcsú, ima, siratozás, a holttest megégetése, vérszerződés, törvénykezés, szövetségkötés, nász, tánc). A drámaiság egy alapvető ellentét köré szerveződik. A meghasonlott, a rendnek csupán a látszatát nyújtó törvény áll szemben az ősi. isteni rendet őrző, éltető természeti vallással.

Csorja Ambrus az utolsó táltos, az őstudás, az ősrend, az ősök sorsának, szokásainak, titkainak ismerője, az eredettudat hordozója.

BOTÁR MÁRTON Olyan áldott, igaz ember még a java között semigen van, tekintetes bíró úr. Arcája örökkétig nyugodalmas volt, se harag nem csúfította, se idétlen örömek nem futkároztak rajta. Jóhajnalban már örökké fenn volt, a forrásban megmosdott, s ahol nagyobb volt a fű, föld felé hajlott, hogy a füvek harmatját arcájával megossza, s osztán ilyen harmatos arcával várta örökké a nap jöttit, s a legszebb öröme a napbúvással örökké egybeesett. Volt egy kedves cserefája, az alatt estére tüzet rakott, a legényecskéket összegyűjtötte, halovány arcáját közel dugta a lánghoz, s beszélni kezdett a régi üdőkről, a székely nemzet őseiről, azok bojgásairól s cselekedeteiről. Biza ilyenkor nem maradt szem szárazon. Kivált mikor a hunn-fiak temetésit mondta el, hol vérrel sírtak a férfiak, sírva táncolt az ifjúság s megkoszorúzták a meghólt vitéz kedvesit, hogy szépvirágosan menjen a halálba férfia után. Ezt beszélvén,  ragyogott két szeme, s volt olyan ékes szava, ami nincsen már manapság másnak. Még a madarak is úgy szerették, hogy ha egyebüvé nem, hát a pipájára szállottak, s van, aki látta, hogy egy csendes éccakán kivette forrásból a holdat s a tenyerin tartotta (mutatja): így né, tekintetes bíró úr, a forrásban megferedett holdat a kezin...

Környezete döbbent méltósággal hajtja végre az ősi rituálét, öccse, Csorja Ádám illatos tűzben hamvasztja el testét, hogy lelke a csillagos úton visszatérhessen az ősök anyagtalan világába. Megvágott karjából vérét csurgatja a hamura, örökébe lépve az elköltözött testvérnek.

Ε pozitív mitikus értéktudat kérdőjeleződik meg a törvény képviselői által. A fájdalom, a gyász katartikus jelenete után a dráma groteszkbe vált át. Az emberi rend, a „megromlott világ” ráveti hálóját Csorja Ádámra, amiért „én a tűz istenét hiszem, s az égi jelekét. S nem a városét.” A törvény, az emberi rend hamissága, meghasonlottsága, cinizmusa folytonosan lelepleződik. A másság méltóságát, az erkölcsi felsőbbrendűséget az emberi rend csupán álértékekkel, a hatalom tekintélyével tudja ellenpontozni. Ε dichotómia a Csorják erdei házában megkezdődik a gyáva, vadorzó jegyző megjelenésével, s a bírósági teremben folytatódik. Olyan disszonáns oppozíciók építik fel, mint Csorja Ambrus hamvai — az orvul lelőtt vadkan; a tűz rituális, kultikus funkciója — a konyhatűz; Csorja Ádám külsőségek nélküli, lobogó vallásossága — a formaságokban kimerülő vallásosság; a „régi törvény” konzekvens alkalmazása — a törvényre való álnok hivatkozás; Kispál Jula, az „ősszékely”, az „ősvérű” asszony, „pogányságunknak gyógyító vesszeje” — a szerető. A rendre mindentől megfosztott, meghurcolt, számkivetett Csorja Ádám méltán beszél ilyen módon a feszület előtt:

Hiszen Te tudod, isteni Testvér... Én eddig erdei házban laktam, s

áldottam a napot. S mondják, hogy vétkeztem a tűzzel. Én eddig erdőn

laktam, ahol csend van, békesség és szabadság... Hiszen tudod, mert Te

is sokat bujdostál, isteni Testvér.

A negyedik felvonás újra helyreállítja a kezdés drámai hangulatát. A méltatlan szenvedés, az érvénytelennek érzett ítélet elől Csorja Ádám az ősvigasztalást választja: az éber tudatot kikapcsoló, felfüggesztő dionüszoszi mámort. A mámor a világra reflektáló tudat számára feloldja a rend—rendetlenség ellentétét, az embert kiszabadítja az empirikus világból, s akárcsak az álom, a képzelet, a hazugság, a játék, egy másik világot nyit meg számára.

A cselekvés két tárgy: a Csorja Ambrus hamvait őrző fazék és a boroskorsó felé gravitál. A lobogásban rendre áldozatul esik minden érték: Csorja Ádám, bátyjának hamvai, a bajtársi szövetség, a nász szentsége.

A történetet záró mozzanat, a tánc szintén a mitikus mentalitás szerint kapcsolódik az előzményekhez. A tánc, az átmeneti rítusok kellékeként a megbillent egyensúly helyreállítására, az értékvesztés, az értékek transzformációja utáni rend megteremtésére szolgál. Am itt nem képes ősi funkcióját betölteni. Ahogyan a mítosztalanná vált világ elveszíti varázsát, értelmét, a tánc is metafizikai jelentés nélküli puszta fizikai cselekvéssé silányul. A tánc kételyeket, hitetlenséget, reménytelenséget elhamvasztó eufóriája hirtelen hajnali didergésbe vált át. Hasonlatos ez az állapot az első Krisztus-követők nagypéntek és húsvét közötti állapotához.

4. Énekes madár

Másképpen fordul mítoszba az Énekes madár.

A szín partikuláris elemekből építkezik, realisztikusan berendezett. „Székely szoba a Gondos lányok házában” — szól az első felvonás eleji utasítás. Valamivel később pedig: „Van benne valami a mesék és a csodák világából.” S a történések során lassan mitikussá tágul a szoba dimenziója. A különböző térrészek magukhoz vonzzák, delejezik az eseményt. A tér, a mítoszokra jellemzően, inhomogén, strukturált, jelentéshordozó lesz.

- Az első felvonás térszerkezete egy horizontális koordináta mentén szerveződik. A szoba balra az ajtó és az ablak révén a szabadba nyílik. Ε térfélhez folyamatosan rendelődik hozzá a fény, a szabadság, az élet, a férfiprincípium. Ε nyitottságot szüntetik meg a vénlányok az egyik jelenetben.

LUKÁCS halkan. Bűnbánatot tart. Ismét indul apró mozdulatokkal

kifelé.

ESZTER egyszerre felkapja a fejét, és Magdolna felé mérgesen

kiáltva. Zárd bé az ajtót! Jobbra a tér zárt odúba, a lányok öltözőkamrájába torkollik, amely mindenben oppozíciója a bal térfélnek, s amely mintegy boszorkánykonyha szerepét tölti be. A lányok ide vonulnak vissza átöltözni. A ruhacsere önmagában metamorfózisként zajlik le.

MAGDOLNA szépen felöltözve, befont, de leeresztett hajjal, szép,

ragyogó, és egészen leány. Tessék, megjelentem!

LUKACS ahogy meglátja, hízelkedve csóválja a fejét. Hm, hm.... Tán

nem attól a tojástól lettél ilyen szép?...

MÁTÉ esik ki a szeme, úgy nézi Magdolnát. Az első felvonásban a vénlányok ide „száműzik” dolgozni a fiatal Magdót, a második felvonás végén pedig Magdó börtöne lesz az öltözőkamra.

A szoba, a közepén álló asztallal és a fölötte függő világítótesttel a világ egyfajta centruma. Ide rajzanak, itt egyezkednek, szervezkednek, innen lódulnak szét a szereplők. A világnak ez a része a rendezett, átlátható; az első és a harmadik felvonásban az udvar, a falu a szoba kaotikus állapotban maradó perifériája.

A második felvonás helyszíne kétszeresen strukturált. A kiemelkedő térelemek ezúttal a baloldalt álló diófa és a jobbra lévő kút. A jobb oldal az ifjak tartózkodási helye, a bal az ellenük törő sötét erőké (vének, boszorkány). Erre a horizontális koordinátára épül rá a vertikális. A veszélyben lévő Mókával a fa az ég felé kezd nőni:

MÁTÉ rá akar mászni a fára, de abban a pillanatban, ahogy

hozzáérne, a fa emelkedni kezd felfelé, s Máté nemcsak lemarad,

hanem ámulatában le is szökik a földre. Innen rémülten visszanéz a

fára.