Kiss András a kutatás figyelmébe ajánlja a kolozsvári városi könyveket. A városi kiváltságok (1316) s a pecsét elnyerésével Kolozsvárott az elsők között születtek meg a feltételek jogbiztosító iratok és közérdekű intézkedések szövegének megőrzését szolgáló jegyzőkönyvek felfektetéséhez. Első városi könyvét 1380-ban nyitották meg, s a következő században is vezették, de mindössze egy lapja maradt ránk. A város legrégibb épen megőrződött könyve 1516 és 1668 között megszakításokkal bevezetett, vegyes tartalmú feljegyzéseket foglal magában. A következőt Diósi Gergely jegyző, az első magyar nyelvű levéltári mutató megalkotója indította el 1583ban. A kötet első részébe a város szabályrendeleteit vezette be rendszerezve, második része pedig az 1587 és 1614 közötti új polgárok névjegyzékét tartalmazza. Mindkét városi könyv régóta ismert, de adataikat a kutatás alig hasznosította.

Jakó Klára a reprezentáció-kutatás területére vezető dolgozatának függelékeként Báthory István temetését leíró két forrást közöl: egy magyar nyelvű kéziratos beszámolót és egy ritkaságszámba menő königsbergi nyomtatvány szövegét. Az eddig ismert két forrással együtt tanúsítják, hogy a szertartás a lengyel hagyományokhoz illeszkedett, de az erdélyi fejedelmek temetkezési rendtartásának egyes elemei is helyet kaptak benne.

Pál Judit a 18. századi székelyföldi írástudás szintjét vizsgálja. A száz év során látványos javulást észlel, majd félszázados stagnálást követően 1848 után bekövetkezett a döntő változás. Megállapítása szerint a szakemberek eddig kissé túlbecsülték az írástudók nagyságrendjét a székelység egészében. Az alfabetizáció foka magasabb volt ugyan, mint Erdély egészében, de lemaradt a szász vidékeké mögött. A helyi eltérések mindenekelőtt társadalmi meghatározottságúak voltak, de az iskolalátogatás, az oktatás színvonala, továbbá földrajzi, gazdasági, felekezeti tényezők is befolyásolták az írástudás szintjét.

Az 1701 és 1849 közti időszak adatainak feldolgozása nyomán Szabó Miklós és Szögi László kiigazítja e másfél század külföldi egyetemjárásáról alkotott téves képet. A Habsburg-uralom alatti Erdélyben nem beszélhetünk a peregrinatio academica egyértelmű hanyatlásáról. Visszaesések tarkítják ugyan, de alapvetően felfelé ívelő folyamatnak tekinthető, s új vonásokkal gazdagodott. A Habsburgok csak a katolikus peregrinációt támogatták, a reformátusokét és unitáriusokét pedig éppenséggel akadályozták. Az érintettek e hátrányukat külföldi ösztöndíjakkal, főuraktól, gyülekezetekből kapott támogatásokkal ellensúlyozták. Az anyagi támogatás korlátozottsága magyarázza, hogy az akadémiták döntő többsége a középrétegekből származott, és növekedett a főúri születésűek száma, ellenben visszaesett a falusi szabadrendűek aránya. Szembeötlő jelenség az akadémita elit elvilágiasodása (41%). A felvilágosodás és a reformkor lényegi, tartalmi vonása ez a változás.

A könyvtörténet köréből való a legtöbb tanulmány. Muckenhaupt Erzsébet a csíksomlyói kolostor 1895ben előkerült egykori könyvtárának egyik ritkaságát ismerteti, amely két szempontból is figyelemre érdemes. Először: Antoninus Florentinus teológiai munkájának (Velence 1482) ez a példánya nem szerepelt az ősnyomtatványok jegyzékén. Másodszor: 1487ben készült bőrkötése tizenegyre emeli a lövöldi karthausi kolostor könyvkötő műhelyéből ismert kötések számát. A díszítéshez használt bélyegzők mindegyike s a mester monogramja felfedezhető a nyilvántartott lövöldi kötéseken.

Az 1529 és 1635 közti időszak olvasmányanyagának tanulmányozása nyomán Monok István megállapítja, hogy a kor könyvkultúrájáról rajzolható kép — amelyet reteologizálással és az anyanyelv visszaszorulásával jellemeztünk — sokkal árnyaltabb. A román és szláv nyelvű kiadványok, illetve olvasmányok száma valóban elenyésző. Kevésnek tűnik az itt megjelent 97 német nyelvű könyv is, de ne feledjük, hogy a német ajkú olvasók igényét jórészt a hatalmas németországi könyvpiac elégítette ki. A szász könyvtárak anyaga határozottan a nemzeti nyelv irányába tolódott, s az új európai szellemi áramlatok befogadásáról tanúskodik. Gondot okoz a kutatók számára, hogy a nemzeti nyelveken megjelent 1054 könyv között kiemelkedő helyet elfoglaló 906 magyar nyelvű könyv csak elvétve fordul elő az olvasmánytörténeti forrásokban. Az ellentmondásos jelenséget a nemesi és patrícius hagyatéki leltárak felületes összeállítása vagy egyszerűen a könyveknek a nagy népszerűséggel indokolható elnyűvése magyarázza. A századforduló éppenséggel a magyar nyelvűség előretörését hozta magával, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György művelődési programja pedig egy korszerű és magyar nyelvű nemzeti kultúra megteremtését célozta meg. A 17. század végén a helyzet gyökeresen megváltozott. Erdélyben a Habsburguralom és az ellenreformáció a protestáns egyházakban kiváltotta egy ortodox szemlélet felülkerekedését, s az elavult könyvanyagban megnövekedett a latin nyelvű munkák aránya, a királyi Magyarország rekatolizált főúri rétege pedig a birodalom felől érkező új, de latin nyelvű műveltség befogadójává lett. Néhány dolgozat 18. századi főúri könyvtárakat mutat be. Tüdősné Simon Kinga közli a Kálnoky család kőröspataki könyvtárának 1761. évi jegyzékét. A gyűjtemény valamikor a 17. században született, s a század végén Kálnoky Sámuel, Apafi tanácsosa, majd a Habsburg főség alatti Erdély első udvari kancellárja jelentősen gyarapította. Az unoka, Antal idejében összeállított jegyzék 246 címet sorol fel 335 kötetben. A több nyelven írt, változatos tematikájú darabokból álló könyvtár szervesen illeszkedik a kor erdélyi főúri magánkönyvtárainak sorába.

Deé Nagy Anikó dolgozata 18. századi erdélyi nagyasszonyok könyvkultúrájához szolgáltat adalékokat. A könyvtáralapító Teleki Sámuel felesége, iktári Bethlen Zsuzsanna 1200 kötetes gyűjteménye a legnagyobb erdélyi női könyvtár, amelyet tulajdonosa — férjéhez hasonlóan — közhasználatra szánt. Alapjait Wesselényi Ferencné Rhédei Zsuzsanna és lánya, Rhédei Zsigmondné Wesselényi Kata fektette le. A könyvtárat végrendeletileg az unokahúg, Bethlen Zsuzsanna, örökölte, a Hédi házzal együtt, amelyhez aztán férje hozzáépítette a könyvesházat. A vásárhelyi Téka tehát nemcsak névadója, hanem bibliofil asszonyok áldozatos könyvszeretetének is a gyümölcse.

F. Csanak Dóra egy könyvtörténeti kuriózum kinyomozására vállalkozott. Teleki Sámuel és J.J. Oberlin, a strassburgi Schöpflin-könyvtár őre levélváltása alapján rekonstruálja a Tacitus-corvina megvásárlásának és a Mátyás-arckép lemásoltatásának a történetét.

Balogh Béla a hányatott sorsú Máramarosszigeti Református Líceum könyvtárának hasonlóan zaklatott múltját követi végig. Első, máig fennmaradt leltárába 596 kötetet jegyeztek be. A következő évtizedek számszerű gyarapodása tartalmi gazdagodással társult. 1906-ban és 30 969 darabból álló gyűjtemény a Régi Magyar Könyvtár öt egyedi példányát, több száz irodalomtörténeti értékű kéziratot s néhány Árpád- és Anjou-kori oklevelet őrzött. Az első világháború után megkezdődött az anyag szétszóródása, az iskola 1948-as államosítását követően pedig egy része megsemmisült. Szemünk előtt pusztult el egy több évszázados gyűjtemény.

Kovács Kiss Gyöngy közzéteszi Szatmár vármegye könyvtárának 1829. évi jegyzékét. A könyvtár érdekessége a szokásokkal ellentétes létrejötte. A vármegyei levéltárban keletkezett, amelyből aztán kiszakították. Kialakulásában meghatározó volt Trattner János Tamás pesti könyvkiadó 1823. évi adománya.

Balázs Mihály tanulmánya a könyvtörténet és egyháztörténet határán áll. A disputák korának egy vitatott dokumentumát elemzi, Csáky Mihály kancellárnak a Melius J. Péterhez írott levelét (1570. február 15.), amelyet egyes kutatók a fejedelmi cenzúra vallási ügyekbe való bevezetéseként értékelnek. A szerző védelmébe veszi a többektől részrehajlással vádolt fejedelmet. Intézkedése a hitviták zavartalan lefolyásának biztosítását célozta, s egyformán vonatkozott a reformátusokra és a Szentháromság-tagadókra. A kancellár levele — amely már eleve nem tekinthető formális cenzúrarendeletnek — elsősorban a gyalázkodó iratok terjesztésének megakadályozására irányult. Mindkét oldalon születtek gúnyversek, de egy sem maradt ránk nyomtatásban. Ez a tény egymagában is János Zsigmond vallási elfogulatlanságát dicséri.

Balassa Iván a székelyföldi egyházi adó kialakulását és fejlődését vizsgálja. Kivetését illetően a katolikus és protestáns eklézsiákban hasonló szabályok alakultak ki, s ez középkori eredetét látszik alátámasztani.

Keserű Bálint megállapítja, hogy a nyugat-európai reformációval párhuzamosan kibontakozó profetikus irodalom a korabeli Erdélyt jóformán elkerülte. Csak a német spiritualisták és a cseh testvérek mozgalmának hanyatló szakaszában vált Erdély e propaganda elsőrendű célterületévé. Alsted, Bisterfeld, Piscator Erdélybe érkezése jelentette a fordulatot (1630). Az utolsó ítéletet megelőző ezeréves istenországa profetikus irodalmának e vezéregyéniségei a chiliaszta propagandát szolgáló újabb munkáikat már Gyulafehérváron írták. Az angol és német millenarizmus termékeinek kiemelt erdélyi vonatkozásai vannak, s nagy számban érkeztek a fejedelemségbe. Az Erdéllyel kapcsolatos profetikus irodalom utolsó terméke 1664-ben jelent meg, az ide érkezett utolsó propagandaanyag pedig az idős Comenius revelációihoz írt utasítás (1667).

Az egyházi adminisztráció és a történetírás számára egyaránt elengedhetetlenül szükséges az erdélyi református                       egyház          zsinati munkálatainak ismerete. A 16. századiakat már közölték, s a 19—20. századi szinódusi jegyzőkönyvek másodpéldányai hiánytalan sorozatban fennmaradtak. Az 1601 és 1800 közti időszak protokollumai azonban Nagyenyed 1849. évi pusztulásakor megsemmisültek. Sipos Gábor dolgozata számba veszi a lehetséges forrásokat, amelyek lehetővé tennék egy minél teljesebb forráskiadvány összeállítását. A szerző bevallott célja, hogy a tudományos közvéleményt is bekapcsolja az erdélyi református egyháztörténetírás e két évszázados adósságát törleszteni hivatott gyűjtőés kiadói munkába.

Várday Ferenc testamentuma (1524. október 22.) az egyetlen, teljes terjedelmében ismert középkori erdélyi püspöki végrendelet. Tételeinek gazdagsága tükörképe a főpapi székhelyen meghonosodott reneszánsz pompának, értékes forrása a művészettörténeti kutatásnak. Vekov Károly dolgozata főképp az egyház, mindenekelőtt a székesegyház javára tett adományokat veszi számba. A testamentum rendelkezik a Szent Annakápolna befejezéséről s az ingóságokról. A 90 főpapi kellékből máig mindössze 3 darab maradt meg. A megdöbbentő arány jelzi a 16. században művelődésünket ért veszteséget.

Kovács András tanulmánya a püspöki székhelyből fejedelmi fővárossá vált Gyulafehérvár Bethlen Gábor-kori legjelentősebb építkezéseit rekonstruálja. Az országgyűlések visszatérő tárgya volt a vár korszerűsítése. Az 1618-ban elkezdett építkezések eredményeképpen elkészült a fejedelem és a szászok bástyája, de a vármegyék és a székelyek bástyáira már nem került munkaerő. A munkálatok lassan haladtak, s a fejedelem halála után meg is szűntek. A Collegium Academicum új hajlékának építése 1627-ben kezdődött el, s a fejedelem halálakor harmadrészben már állott. I. Rákóczi György idejében a munkálatok folytatódtak, de a kolozsvári Farkas utcai református templom és iskola újjáépítése miatt megálltak (1638). Mai alakjában az épület a nagy fejedelem terveit idézi ugyan, de jórészt 18. századi építkezések során alakult ki.

Pap Ferenc gazdaságtörténeti írása Kolozsvár posztókereskedelmét elemzi a harmincadhivatal vámnaplóinak bejegyzései alapján (1599— 1637), míg Wolf Rudolf dolgozata értékes gazdaságtörténeti forrást tesz a kutatók asztalára. Közli a Bethlen Miklós vezette bizottságnak a gyulafehérvári országgyűlés elé terjesztett emlékiratát (1689), amely beszámol a sóbányák leromlott állapotáról, a só áráról és szállítási feltételeiről. A helyzetfelmérést az indokolta, hogy az amúgy is válságos helyzetben levő sógazdálkodást hátrányosan érintették a bécsi Udvari Kamara pénzügyi intézkedései. A forrásközléssel kapcsolatban a szerző ismerteti a korabeli sóbányászat technikáját, a kivitel útvonalát.

Imreh István tanulmánya a földközösség életútját követi nyomon a székely, szász székekben, kerületekben s azokon a vármegyei területeken, ahol a közös földbirtoklás hosszú ideig fennmaradt. A közös föld egyéni használatának kezdetleges formája egykor a szabad foglalás volt. 1848-ig megmaradt a szántóhatár nyilas újraosztásos rendje. A közjavak használatának jogcímét a belsőség (antiqua sessio) képezte. Az 1871. évi arányosítási törvény szakított ezzel a sok évszázados hagyománnyal, s a még közhatárként szereplő erdőket és legelőket közbirtokosságokká, elidegeníthető, önálló jogi személyekké tette. Teljessé vált a földközösségnek a 17. századtól nyomon követhető pusztulása.

Magyari András dolgozata a 17— 19. századi marosi tutajozásban bekövetkezett gazdasági-társadalmi változásokat elemzi. A középkorban a tutajfát csak a központi hatalom és a birtokos nemesség építkezéseihez használták, nem vitték piacra. A 17— 18. századtól a tutajozás bekapcsolódott az árucserébe, s 1848 után a gazdaság egyik legjövedelmezőbb ága lett. A parasztság jelentős hányadát foglalkoztatta, kereskedőtársaságok alakultak, újabb román telepek létesültek, amelyek a tutajozásnak köszönhették létüket. S megindult az erdők letarolása.

A kötetben a reneszánszukat élő népiségtörténeti kutatások is jelen vannak. Draskóczy István egy 16. század eleji szászföldi összeírás születésének körülményei nyomába eredt. A feljegyzést az egykori besztercei városi jegyző készítette, s benne a Szászföld egyes részeinek népességével kapcsolatos adatokat összesítette.

A 17. századi székely összeírások közzétételét előkészítő Demény Lajos a kiadatlan Bethlen-féle összeírás (1614) Marosszékre vonatkozó meggondolkoztató adatait s a belőlük fakadó következtetéseket osztja meg olvasóival. Az összeírás egyértelmű adatokat szolgáltat a Mihály vajda és Basta nevével jelzett korban bekövetkezett pusztulásról, amely éppen Marosszéket       érintette             a legfájdalmasabban. Az ezt követő népességmozgás nyomán Erdély más vidékeiről s a határokon túlról bevándoroltak aránya 35 százalékra rúg. Legszembetűnőbb jelenség a két román vajdaságból történt betelepedés, a román lakosság korszakot nyitó térhódítása.

Pompiliu Teodor eszmefuttatása éppen ennek a folyamatnak egy évszázaddal későbbi kiteljesedését követi nyomon. A Habsburg-uralom és az ellenreformáció nyomán létrejött görög katolikus egyház, amely az erdélyi románság vezetőit bekapcsolta a Nyugat vallási-szellemi vérkeringésébe, továbbá a felvilágosodás eszméinek térhódítása elindította a román nemzeti identitás kialakulását.

A kötetben jelen van az államtörténet is. Kristó Gyula a Károly Róbertféle központosítás erdélyi vonatkozásaira próbál fényt deríteni. Egyértelmű, hogy a király és Kán László vajda megegyezését követően utóbbi 1315 elején bekövetkezett haláláig méltóságában maradt, amikor a király Pok nembeli Miklóst állította a helyébe. De a szerző véleménye szerint Erdély északi részén Mojs, délen pedig a magát önhatalmúlag vajdává nyilvánított ifjabb Kán László gyakorolta a tényleges hatalmat. Miklós rövidesen elvesztette méltóságát, de a király két évig nem látta értelmét annak, hogy új vajdát nevezzen ki.

Személytörténeti dolgozatában Engel Pál öt Anjou-kori erdélyi alvajda életpályája alapján néhány általános érvényű megállapítást tesz. A vajdák nevezték ki őket, tehát azok vezető familiárisai voltak. Egykori úri nemzetségek és hajdani szerviensek hasonló vagyoni állapotba jutott leszármazottai közül kerültek ki. A kisbirtokos nemesektől a magister címmel határolták el magukat, de messze alatta maradtak a váruradalmakkal rendelkező főnemeseknek.

Köpeczi Béla írása az Erdélyi Fejedelemség nemzetközi kapcsolatait értékeli a kezdetektől a Rákóczi-szabadságharc bukásáig.

R. Várkonyi Ágnes az 1663— 1664-es török háborúban tapasztalt ellentmondásos erdélyi szerepvállalás kulcsát kutatja. A Bécs elleni hadjárat nyitányaként Köprülü Ahmed meg akarta hódoltatni a királyi Magyarországot, amelynek trónjára Apafit szemelte ki. Az erdélyi rendek nyíltan nem húzhattak ujjat a törökkel, de a fejedelem titokban értesítette a magyar főméltóságokat a török tervekről, s az ifjú Bethlen Miklóst ismeretlen üzenettel az angol és a francia királyi udvarba küldte. Így érthetővé válik török politikai körökben csalódást kiváltó szereplése a nagyvezéri táborban. A következtetés: „Köprülü tervét tehát a magyar főméltóságok és Apafi fejedelem különös összjátéka hiúsította meg.”

Paul Cernovodeanu közli Thököly Imrének az angol király portai követéhez intézett két levelét (1689), melyekben kéri, hogy a megkötendő karlócai békébe foglalják be az általános amnesztiát a kurucok és a szabad vallásgyakorlatot az evangélikusok részére. Tudjuk, kérése visszhangtalan maradt.

A szűkebb értelemben vett újkort Egyed Ákos tanulmánya képviseli, melyben az 1848. október 16—18-i agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlés összehívásának néhány kérdését teszi vizsgálat tárgyává. A legkülönbözőbb politikai irányzatok képviselői már akkor károsnak ítélték a gyűlés összehívását. A szerző felsorakoztatja ellenérveit: Urban alezredes, a naszódi román határőrezred parancsnoka felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak, a harmadik bálázsfalvi gyűlés kimondta a román népfelkelést, Latour bécsi hadügyminiszter elrendelte Magyarország megtámadását, és szabad rablást engedélyezett. A székelység és a magyarság tehát katonai védelem nélkül maradt. Nagy jelentőségű határozataival az agyagfalvi gyűlés valódi történelmi eseménynek minősül. Hiba volna csupán a katonai kudarc oldaláról történő értelmezése.

K. Lengyel Zsolt tanulmánya az egyetlen írás, amely a közelmúltba kalauzolja az érdeklődőt. Az 1912 elején megjelent Kalotaszeg című hetilap 12 száma alapján a Kós Károly-i erdélyiség kikristályosodásának a körülményeit vizsgálja. Megállapítja, hogy a lap hasábjain megfogalmazott eszmék az Erdély gazdasági-társadalmi helyreállítását célzó ótranszszilvanista törekvések sorába illeszthetők. „A Kalotaszeg az ifjú Kós nagymagyarságának összefüggő és forrásértékű lenyomata.” A világháború végi összeomlás során kénytelen volt átváltani egy új transszilvanizmusra. 1920 után a magyar egységgondolathoz a magyar—román—német politikai-kulturális szövetkezés kívánalmát társította.

Két tudománytörténeti dolgozat ismertetésével zárjuk szemlénket. Bodor András az erdélyi ókortörténeti kutatások fejlődését mutatja be a 19. század közepétől az első világháború végéig. A jelzett időben a szaktudomány intézményes kereteket kapott: tudományos társaságok alakultak, múzeumok nyíltak, létrejött a kolozsvári egyetem, szakfolyóiratok indultak, s megkezdődtek a régészeti ásatások. A Trianon utáni folytatás sajnos nem volt törésmentes, de a megváltozott politikai feltételek között a román tudományosság jól kijelölt csapáson folytathatta a kutatást.

Nagy Jenő dolgozata az erdélyi magyar tudományosság talán leghatalmasabb vállalkozása, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár művelődés-, nyelvtörténeti és történeti néprajzi jelentőségét értékeli. A szerző legközelebbi munkatársa volt Szabó T. Attilának, ezért méltatása a vallomás erejével hat. Tudományos életünk nagy vesztesége, hogy a Tár nyolcadik kötetének és a Jakó-emlékkönyvnek a bemutatásánál már nem lehetett köztünk.

A Jakó-emlékkönyv méltó tisztelgés az ünnepelt emberi és tudósi példája előtt, s egyúttal ígéretes seregszemléje történetírásunknak.

* Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása. Kolozsvár, 1996.