enki számára nem újság, hogy az erdélyi 1848—1849-es események értékelésében a román és a magyar történetkutatás szemléleti alapjai nagyon távol állnak egymástól, sőt a forradalom néhány alapvető kérdésében merőben ellentétesek. A legvitatottabb kérdések mindmáig Erdély és Magyarország uniója, a román politikai nemzet elismerésének elutasítása az erdélyi országgyűlésen, a román parasztmozgalmak jellege, a románok és a Habsburg-hatalom szövetsége. A fentiek mellett a román történetkutatás s főként egyes politikusok mind többet foglalkoznak a polgárháború, román áldozatainak a számával. Ujabban Gelu Neamţu, a kolozsvári Történeti Intézet főkutatója írt könyvet az erdélyi románok 1848—49-es forradalmáról.* A szerző a kolozsvári Történeti Intézet tudományos főmunkatársa, több történeti munka írója, egyik tagja annak a munkacsoportnak, amely az erdélyi 1848-49-es forradalom forrásainak felkutatását és közlését végzi. (A pontosság kedvéért: magam is ebben a csoportban tevékenykedtem néhány évtizeden át.)

Kiadványának célja — írja a szerző — a történelmi igazság feltárása az erdélyi románok demokratikus forradalmáról, s hogy visszaverje azokat a rágalmakat, amelyeket a magyar emigráció a forradalom után terjesztett a nyugati országokban a románok atrocitásairól. Ugyanakkor feladatának tartja, hogy helyreigazítsa a magyar történészek hamisításait, akár a román marxista történetírás ferdítéseit. De végigolvasva a recenzált könyvet, azt kellett tapasztalnom, hogy fő mondanivalója nem más — amit egyébként meg is vall —, mint az, hogy a magyarok által a románok ellen elkövetett genocídiumot bizonyítsa. (12.1.) Ennek jegyében indítja már a bevezetőt is, amikor a magyarok által meggyilkolt románokról adatokat vonultat fel.

A szerző szerint már az első korabeli számbavétel azt mutatta, hogy a polgári lakosság soraiból 4449 román pusztult el, szemben a 165 magyarral, vagyis minden meggyilkolt magyarra 27 (!) román áldozat esett. (12. 1.) A további számbavételek során az elpusztított románok veszteséglistája 10000-re, később 24 000-re s végül a harcokban elesettek hozzáadásával 40 000-re módosult.

Ezután a szerző azokat az eseményeket vázolja fel, amelyek szerinte előidézték a genocídiumot. Már az unió magában hordozta a polgárháború csíráit, mivel azt a magyarok a terror eszközével hajtották végre, amit a Kolozsvárt hangoztatott „Unió vagy halál” jelszó is bizonyít. Hiába próbálta egyik-másik magyar politikus vagy történész elhitetni, hogy az említett jelszó nem volt fenyegetés a románok felé, mert ez mégis azt jelentette, hogy aki az uniót ellenzi, annak pusztulnia kell. S mivel a románok kezdettől ellentmondottak, célpontjaik voltak a magyarok barbarizmusának. Az unió 1848-ban ugyanazt jelentette, mint 1437-ben a „Unió trium nationum”, vagyis a románok teljes jogfosztását. Ezért a románok forradalma 1848ban nem volt más, mint az unió elleni harc, a román függetlenség kinyilatkoztatása, valamint jobbágyság alól való felszabadulási mozgalma. A polgárháborúban sikerült a románoknak hatálytalanítaniuk az uniót; Avram Iancú katonái pedig fegyverrel a kézben Dákorománia megvalósításáért haltak meg. (15, 117 l.)

A magyar forradalom társadalmi programja haladó volt, de a nemzetiségi kérdésben alkalmazott politikája ellenforradalmi jellegűnek minősül.

A genocídium kérdésével két fejezet külön is foglalkozik, nevezetesen a 19., valamint a 21., az előbbi a Magyarok románok elleni atrocitásai, a 21. pedig A románok emberi és anyagi veszteségei a forradalom idején címet viseli.

Az atrocitások kérdésével eleddig

— mondja a szerző — egyetlen román történész sem foglalkozott kellő mértékben. Bariţiu ugyan megpróbálta elindítani a dualizmus idején a kutatást, de nem folytathatta, mert a magyar hatóságok úgyis „megakadályozták volna”, amint azt az 1879-ben ellene indított per is mutatta. (102. 1.) 1918 után azért nem kerülhetett sor az 1848—49-es román veszteségek számbavételére, mert akkor a román történetírásnak túl sok más tennivalója volt. 1944 után, amikor a történelemhamisító Mihail Roller uralta a román történetírást, fel sem lehetett vetni az atrocitások történetének kutatását. A szerző szerint 1965, de különösen 1968 után elvileg fennállt a kutatások lehetősége ilyen irányban is, de akkor azért mondtak le (mármint a román történészek) arról, mert az uralkodó felfogás szerint a tények felderítése zavarta volna „az együttélő nemzetiségeket” (idézőjel ott). Mindezek miatt a hallgatás — a magyaroknak a románok elleni atrocitásairól — elhúzódott egészen 1989—1995-ig. De az általa felsorolt adatok után—véli G. Neamţu

— „lehetetlen, hogy valaki tagadhatná, hogy a románok ellen [ti. a magyarok] irtóháborút folytattak, s hogy az már GENOCIDIUM [így!] volt...” (108. 1.) Az objektivitás azt is szükségessé teszi azonban — olvassuk a továbbiakban —, hogy elismerje a szerző: amikor a románok folyamodtak megtorláshoz, „hasonlóan viselkedtek”, különösen Nagyenyed, Zalatna és néhány más helység magyar lakossága ellen, de ez a megtorlás a túlélőké volt, akik az ellenség által mutatott példát követték. Mert a szerző szerint mindig a magyarok kezdtek erőszakot alkalmazni.

Mit tudunk meg a románok veszteségeit tárgyaló fejezetből?

Tulajdonképpen a 40 000 román áldozat, pontosabban a 40 000-es szám apológiáját követhetjük nyomon. A szerző fő forrása a memorialisztika. A 40 000-es szám nyomtatásban 1850 elején jelent meg néhány lapban, majd egy bécsi kiadványban. De az ősforrása ennek a számnak az az 1849 végén Gyulafehérvárt készült beadvány, amely a Bécsben tartózkodó román küldöttséget volt hivatott segíteni abban, hogy az erdélyi románság minél jelentősebb kártérítést kapjon az elszenvedett veszteségekért.

A szerzőt — amint írja — sokat foglalkoztatta a 40 000-es szám hitelességének a kérdése, nemcsak azért, mert az a szám, amely bizonyítja a románok elleni genocídiumot, de azért is, mert az adat felbukkanása után, most először, az egyik kolozsvári, egyébként „hozzá nem értő újságíró” a Dialog Interetnic című kiadványban kételyeket fogalmazott meg ezzel az adattal kapcsolatban. A szerző viszont minden kritika nélkül elfogadja a 40000 román áldozatról szóló adatot, elvetve minden más számítást. Módszere fölöttébb egyszerű: ugyanazt a számítást használta, amit a Bucovina című lap 1850. január 6-i számában talált. Vagyis: volt Erdélyben 2400 román falu, s mindegyikben elpusztítottak 10—20 embert, s ha csak 10-et veszünk átlagnak — mondja G. Neamţu —, akkor is 24 000 meggyilkolt lakost kapunk, ehhez hozzáadva a harcokban elesettek 10 000-es tömegét, az összes áldozatok száma eléri a 40 000-et. A szerző úgy gondolja, hogy a 5—6000-es különbség a Bánságban, Biharban és Máramarosban elpusztult románok számából adódik. (138. 1.) Hogy módszerét bizonyítsa, részadatokat idéz, amelyek — mint kifejti — akár arra is mutatnak, hogy a román áldozatok száma az említetteknél is nagyobb lehetett (például 45000; 159.1.). Végül is arra a következtetésre jut a könyv, hogy 1848— 49-ben Erdélyben a románok és a magyarok vesztesége úgy aránylik egymáshoz, mint 4 az 1-hez (145. 1.) — szemben a bevezetőben említett 27:1es aránnyal. A szerző felhívja a románok figyelmét arra, hogy ne feledkezzenek megemlékezni az áldozatokról évenként a balázsfalvi Nemzeti Gyűlés évfordulóján, gyertyával a kézben, de ne tévesszék össze a magyar népet a gyilkos és fanatikus kossuthistákkal. Aztán még egyszer visszatér a genocídium (végig nagybetű) kérdésére, s azt állítja, hogy az „meghiúsult”, mégpedig nevetségesen, mert sem a hazai magyar, sem az inváziós idegen (azaz magyarországi magyar) seregeknek nem sikerült Erdélyt megtisztítani a románoktól. A románok nagy veszteségeik ellenére ugyanis győztesként kerültek ki a nagy konfrontációból, amelyet nem ők idéztek elő. Az uniót sikerült két évtizednyi időre elhárítaniuk. (149. 1.)

Sorolhatnánk tovább a szerző minősítéseit a kegyetlen székelyekről, a román nők megerőszakolásáról, arról a 12 pontjáról (éppen 12!), amelyek a magyar forradalmat kvalifikálják, de erről most lemondunk, mert sok újat nem tudna meg belőle az olvasó. Ehelyett az alábbiakban néhány észrevételünket látjuk célszerűbbnek megfogalmazni.

1. A forrásokról

A szerző által használt fő forrás a 40 000 román áldozatról vélemé-nyünk szerint nem megbízható. Amint említettük, ez a számadat 1849 decemberében egy olyan jelentésben szerepelt, amelyet a Bécsben tárgyaló román küldöttség számára készítettek. Nem képezheti vita tárgyát, hogy 1849 decemberében senki sem tudhatta, hányan haltak meg 1848—49-ben Erdélyben. A 40 000-es szám becsült érték, amelyet kritikus szemmel még senki sem elemzett. Egyébként az a módszer, amelynek alapján 10—20 fős átlagos veszteséget tüntet fel a jelentés falvanként, éppoly bizonytalan, mint a szerző tízes átlaga. Emellett 2400 román falu átlagát veszi alapul, márpedig a történeti Erdélyben (amelyről a jelentés készült) nem volt ennyi román falu. (Összesen mintegy 2700 településről tudnak az 1850-es években készült statisztikák, természetesen beleértve a magyar és szász, valamint a vegyes lakosságú falvakat is.) Ezek alapján a 40 000-es áldozatról szóló adatot túlzottnak kell tekintenünk. A szerző nem győzi meg az olvasót arról, hogy a George Bariţiu által kimutatott 6000 román áldozatról szóló források hiányosak. Megkérdezhető az is, hogy miért nem elemzi az E. H. Bielz szász statisztikus 1857ben Nagyszebenben kiadott munkájában szereplő adatokat, amelyek alapján a szász szerző az összes erdélyi áldozatok számát (románokét, magyarokét, szászokét) együtt 18 ezerre teszi. (Ezt az adatot tartja elfogadhatónak Miskolczy Ambrus is az 1986-ban kiadott Erdély történetében)

G. Neamţu nem tér ki arra a körülményre, hogy Bécs 1850-ben saját tisztivselőivel bizonyosan azért végeztetett statisztikai felmérést az erdélyi polgárháború áldozatairól, mert az említett jelentés adatait nem tartotta elfogadhatóknak. Ez az összeírás 4834 áldozatot említ (polgári lakost), ebből román volt 4425, 244 szász, 165 magyar. Ezek egy részét bíróságok ítélték el emberölésért, gyújtogatásért, felkelésre való bujtogatásért. Ezért kerülhetett a 165 magyar egy