Sütő András születésnapján

Most, amikor az 1927-esek érik el a tekintélyes 70. életévet —Sütővel együtt Fodor Sándor, Szász János (Bajor Andor sajátos szabadságunk legújabb korát már nem érte meg) —, a tisztelgő köszöntésen túl hasznos elgondolkodni közös évtizedeinken. Nem az ifjabb pályatárs, hanem a szerkesztő ajánlja ezt, a Korunkra és munkatársaira utalva, és kevésbé az irodalomtörténész, noha az utókort bizonyára elsősorban a művek érdeklik majd, nem annyira a körülmények, amelyek között megszülettek, és olyanokká lettek, amilyennek az olvasó megismerheti őket.

Sütő András pályája kínálva kínálja ezt a korral való azonosítást, illetve szembesítést. Aki meghallgatta Czine Mihály Sütő-köszöntését Marosvásárhelyen, vagy elolvasta A Hétben (1997. 26.), még inkább érzi, tudatosítja ennek a szükségességét; Czine ugyanis, tulajdonképpen a kortárs magyar irodalom s az olvasók nevében, az írói-közéleti teljesítmény ünnepi felvázolásának végén kimondja, amit az itthoni közvélemény korábban tapasztalt: „nekem, nekünk mindenekelőtt Te jelented Erdélyt, az erdélyi magyar irodalmat. Az erdélyi magyarságot, a teljes humánumot.” A vásárhelyi Sütő-ünnepség házigazdája, Gálfalvi György, a Látó főszerkesztő-helyettese utalt ugyan rá, hogy élt és alkotott Marosvásárhelyen egy Székely János is, itt van köztünk Bálint Tibor, Szilágyi István, Lászlóffy Aladár, Király László, Farkas Árpád, és a néhány kiemelt név gazdagságunk jele — ám kétségtelen, hogy a kor szeret egyetlen névvel, életművel azonosulni, abban keresve tükröt magának. Ez az egy pedig: Sütő András, akit a hét évtizedből legalább ötnek író-tanújaként lehet megidézni.

Több ez, mint öt évtized, hiszen a kolozsvári Világosság, a Magyar Népi Szövetség napilapja már az ötödikes gimnazista, a Pusztakamarásról, illetve Nagyenyedről 1945-ben egyenesen a sajtóba és az irodalomba csöppent Sütő Andrásnak ad hangot; január 19-én a Kolozsvári Demokrata Középiskolások Szövetsége megalakulását hírül adva, a tizenhét éves kollégista a háború utáni újrakezdés lelkesültségével jelenti ki: „Csak az új szellem segítségével juthatunk el egy olyan új és demokratikus világba, amilyenről már régen álmodtak az erdélyi magyar írók, amilyent ma is vár minden tiszta lelkű ember.” Az évtized végén a Hajnali győzelem (román fordításban is) már könyvformában hirdeti egy rendkívüli népi tehetség íróvá avatását, és aztán az ötvenes években sorjáznak az elbeszéléskötetek, Sütő András kiemelt megbecsültségének bizonyítékai. Köztük, 1956-ban, a Félrejáró Salamon. Egy 1978-ban, a kolozsvári Igazság számára készült (a belső szerkesztői s a hivatalos pártcenzúra által alaposan „megdolgozott'', majd a Birtokon belül? című, 1989-es budapesti interjúkötetben helyreállított) beszélgetésben a szerző erre az időszakra utaló kérdésemre határozottan válaszolta, hogy az ő „félrejáró” hősei „jelentették a valóságos életet egy torz — és persze normálisnak kikiáltott szemlélettel szemben. Félrejárók voltak, mert nem feleltek meg a szocialista realista kritika pontokba foglalt normarendszerének.” A részletekre, esetleges értelmezési különbségekre nem térve ki, talán e néhány utalásból is sejthető, hogy Sütő András harmadik, egyben a század ötödik-hatodik évtizede mennyi konfliktus hordozója, és milyen lehetőségeket rejt egy majdani erdélyi kutatónak, irodalomtörténésznek, történésznek, szociológusnak. Maga Sütő az Anyám könnyű álmot ígérten elkezdte ezt a munkát, és a kitűnő regénynek bizonyult „naplójegyzetekkel” irodalomba emelte családja sorsát és a sajátját — természetesen nem zárva ki, hogy az utána következők elemzései más szempontokkal egészítsék ki az embertelen évek korrajzát. De talán jellemző, hogy 1980 novemberében, az idézett interjúra és annak címére is visszautalva, Evek — hazajáró lelkek című kötetét Sütő András barátilag így dedikálta: „Kántor Lajosnak, azokról az időkről, amikor valóban homokból kellett kötelet fonni...”

Évtizedeink azonosításában a legfontosabbnak a hetvenes éveket vélem, amikor a „három dráma” (az, Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán és a Káin és Ábel) megszületett, Harag György színpadán, Kolozsvárt először látni lehetett őket, és egy formailag nem körülhatárolt, de kitapintható ellenállás, éles diktatúraellenesség tábora szerveződött e színpadra álmodott szövegek, bemutatók körül. Az emlékezetes Sütő-esszének, a Perzsáknak is az évtizede ez. Ma persze rá lehet kérdezni az íróra és a kritikusra, hogy mi lesz az esztétikai sorsa a paraboláknak az egykori idők örvendetes elmúlásával (bár jönnek sajnos helyükbe új keserűségekre, szemöldökösszevonásokra, bekeményítésekre okot adó idők) — a kortárs azonban nem tudja függetleníteni magát a húsz-huszonöt év alatt sem halványult emlékektől, amikor százak és ezrek társaságában emberi méltóságát vélte visszanyerni. Meggyőződésem tehát — s ha jól emlékszem, valamikori Pezsgődíj-vitánkban ezt elmondottam —, hogy a Mű életéhez, súlyához, értékéhez igenis hozzászámítandó a Hatás, a befogadás esztétikája, szociológiája, pszichológiája. (Czine Mihály idézett születésnapi köszöntőjében ugyancsak erre ismerhettünk.)

Folytathatnám azonosítás-kísérletemet egy 1978. júniusi Korunk-számmal, színházi összeállításunkkal, amelyben az éles polémiát kiváltó Sütő-állásfoglalás, a Csipkerózsika megjelent. Majd egy nagyot ugorva (átugorva 1989 decemberét is), újabb interjút kellene újraolvasni, A tűrés határairól. Az erőszakról és toleranciáról szerkesztettünk akkor (1990 augusztusában) különszámot — kit lett volna indokoltabb megkérdezni erről, a marosvásárhelyi események után néhány hónappal, mint Sütő Andrást? Önáltatásról, veszteségekről, halvány reményekről beszéltünk a fél szemét a felszított vatrás indulatok következtében elvesztett, akkor már Budapesten lábadozó íróval. 1997-ben különös árnyalatot kapnak a szavak.

Végül egy párizsi emlék, 1990 kora tavaszáról. A Nemzetközi Könyvszalon egyik rendezvényén kellett felszólalnom. A világ különböző részeiből érkezett írókat, szerkesztőket akkor jobban érdekelte Sütő András sorsa, mint a Secolul 20 főszerkesztőjének véleménye. Azt persze nem tudhatom, hogy mit ismertek a Sütő-művekből, ám ezúttal világszinten igazolódott, hogy Író és Szerep nem választható el egymástól.