(Második rész)

Halott fiához, akit ölében tart. Isten hozott, fiam! Vagy... hogyan is köszöntsem azt, aki egyszerre nincs meg van? Akit méhem megfogant, más szóval, akit Isten akart, ember viszont megölt. Bár ki tudja, embernek nevezhetem-e, aki magát Istennek hiszi, s elveszi, amit a természet adott? Ha pedig nem, mi lehet, ami a Teremtőnél hatalmasabb, embernél kevesebb?

Hatalmasabb Istennél? A pusztításban igen. Megszólítja. Mi vagy te, Bikacsök? Összeforrott már karod azzal a szerszámmal, mellyel fiam megölted? Annyi vagy: egy kar, egy bikacsök. Agyad megcsökött. Egyetlen ingerré sorvadt. Ingerré, melyre karod üt. Üt. Vág. Tör. Zúz.

Kiürült a táj, melyet félelmem épített fel magának. Fel... Felégettétek. Napalm? Horogkereszt? Vörös csillag? Az erőszak bombatölcsérei között bukdácsol a képzelet. Szava üszök. Kihunyt fény emléke vagyok, fiam. Hogyan köszöntselek?

« Kínban mondja. Hiszen én vártalak! Hangjában lendület. Kecses csónak volt a gondolat, mely a hűs Hárs vizén siklott feléd. Feléd, a fény felé, amit számomra jelentettél. A régen elvesztettet, a benned megtaláltat.

Vártalak, fiam. Jöveteledre apád is előkerítettem. Legszebb halott mosolyát mutatta, melyről őreink nem tudtak. Neked tartogatott leggörcstelenebb maszkját öltötte fel. Virágba borult a Hárs aznap.

Fájdalmas-gúnyosan. Virágba, i-szap-virágba borult a kedvünk.

Hiszen halott vagy! Fel sem tudtál sírni, torkodba vágták ásójukat! Nincs virág, mely mosolyodtól el ne hervadna. Szirma elfonnyad, kelyhe kifordul, összeaszik a mag, melyet hord. A kicsorbult pillanat vagy, áldatlan fiam!

Elviselhetetlen. Mit kezdjek egy halottal, mit kezdjek vele a Hárs partján, melyet nem rendeztem be halottaskamrának?!

Egy kertvendéglőben ülök, vérző ölemben halott gyermek. Az odaképzelt pincérhez. Pincér! Gyermekemnek egy koporsót! Szép hibbant gondolat, Őrült öböl! Előbb még pillantásom siklattam végtelen vizek felé, utána küldöm most, ami a legkedvesebb.

Pincérhez. Hallod, Pincér?! Egy koporsót csónak helyett! Magában. Egy csónak-koporsót, merthogy tekinteteddel megégetted.

Körülnéz. Hol vagytok? Hol vagytok ti, többiek, útitársaim, akiknek ezt a gyereket szültem? Magamra hagytatok. Legalább a torra jöjjetek elő! Szégyellitek talán, hogy holtan született? Hogy csípős ízű reményt szültem nektek? Megbosszuljátok, hogy eljátszottam utolsó esélyünk?

Látod, fiam, holtodban megtagadnak. A koporsóban, mely egykor csónakjuk volt, hasukra fekszenek, csak hogy ne lássanak. Ezek az álholtak. Hajósok, akik evezni elfeledtek. Így hát nem látnak téged. Fényforrás helyett fekete folt vagy, mely növeli körülöttük, bennük a sötétséget.

Megértem őket, fiam. Általad tapostak bele minket az iszapba, általad végérvényesen. Neked szánt tejem, melyet kínnal fejek ki, összekeveredik a hamuval, melyet ez a lassú égés, a tudomásulvétel ad. Zsíros tejem összekeveredve álmaink hamvával. Ezt éreztem! Választ kaptam hát: jövőnket égette képzeletem!

Kiált. Választ kaptam, nincs vége mégsem?

Ş te nem szopsz, fiam...

Őreihez. Legalább egy koporsót adjatok! Temetése legyen menetelőhöz méltó! Kínjában kacag. Nem kap? Legyen koporsója a Hárs? Szép gondolat, különös ajándék. Engeditek eggyé válni a hellyel, ahová — holt.

Hanem a képzelet másfajta kegyeletet tervezett neki! Arcvonásai hivatalossá merevednek. Engedélyt kérek egy koporsóra, Mosoly elvtárs!

Magában perel őreivel. Sírhellyé változtatjátok a Hársat! Nyugszik benne fiam, nyugosznak a hozzá hasonlóan elvetéltek. Megöltek, feltartóztatottak, elhajtottak... Halottjára mutat. ...kivágottak. Vasmarokkal ragadtátok meg a tájat. Az öblöt, mely összetartó ereje volt, belőle kitéptétek. Maga elé néz. Koporsóvá vált csónakom. Kifordult dongája, lepattogzott róla a festék. Melyik hagyta cserben a másikat? Itt, a sarokban... Ujjai közé csippent felismerhetetlen törmeléket. ...moszatdarabkát őriztem. Orromhoz emelve éreztem a tenger illatát. A valódit. Melyet az iszap bűze nem mérgezett meg. Hiszen igaza volt Viktornak. Vagy hogy is hívták... Menekült velem egy furcsa figura, azt prédikálta, süllyedünk a mocsaras talajban. Orrához emeli, ami a moszatból maradt. Lekopott róla. Illata odalett. Szabad vizek?... Gúnyosan kacag. Szabad halál! Fiára néz, arca darabokra hull. Még az sem?!...

Eltűnődve. Talán mégsem moszat, amit magammal hoztam. Időben messze aszott anyám hajából lenne egy tincs?

Anyjához. Anyám, nézz rá, halott unokád van!

Töpreng. Fiam csatakos haja netán?

Vékonydongájú vendégéhez. Gyere, szerencsétlen! Szeret anyád, szorít helyet neked lélekvesztőjében.

Tudtam, hogy koporsó ez a csónak, nem hittem el mégsem. Hazudtam inkább mindannyiunknak. Neki lett igaza, másik önmagamnak. Ennek a némának, melynek nincs szava, szűköl bennem csupán. Simogatja fia fejét. Biztos voltam abban, hogy elvesznek. Leszakítanak, mert túl szép rózsa vagy. Ellenükre illatos.

Meglepődve. Mi az, fiam, sírsz? Sírsz, kicsi kincsem? Halott gyerek is képes?...

Gyomrot remegtetően kedélyes. Hallod, halott gyerek? Iszaptest. Dehogyis vagy te holt! Hús-vér pulya sem vagy, sohasem is voltál. Iszaptest talán?

Mégis! Ez az undorító szűkölés!

Megöregedve hirtelen. Csak nem a saját visszhangom hallom?! Megkérgesedett volna a lelkem? Rikácsoló holt csecsemővé öregedtem?

Hitetlenkedve. Kérdés volt ez? Kérdés, melyet szülőanyádhoz intéztél? Szülő...Kétségbeesve. Felmetszett hasú... Gyenge vagyok. Merthogy kapával jöttek ránk. Világra nyitott seb a méhem. Nem minden kérdést bírok meg, úgy vigyázz!

A visszatérő vád. Hogy csupán magammal foglalkozom? Hiszen te holt vagy. Bevégzett mozdulat. Látnod kellett volna a csapás ívét! Az ásó élének könyörtelen félkörét. Ászok ezek a pusztításban

Hogy veled nem törődöm? Kerítettem helyet neked csónakomban. Elkísérheted anyád útján... Behunyja szemét. ...az utolsón, úgy gondoltam, a reménytelenen. Türelmetlen vagy, tudom, nekem viszont még meg kell értenem, hogy nincs menekvés.

Pokoli nehéz! Pupillája tágul. Ne kérdezz!

Fiát hallgatja. Hogy miért nem vigyáztam rád? Hiszen a széltől óvtalak, pillantásuk ellen bugyoláltam tested. Még a napot is előkerítettem — apád mosolyát.

Égő seb. Ne kérdezz többet! Szögesdrótot forgatsz méhemben. Mi vagy te? Lázban égő lelkiismeretem?

Legyőztek, értsd meg!

Hol volt kezem, amikor rád támadtak? Miért nem küzdöttem érted ösztönből? Felkacag. Ösztönből? Hány Hárs teknője telt meg véremmel, amióta nem ösztönből védekezem? Ősztönné vált léptem, mellyel a várost bevenni akartam. Az öböl partjára ösztönből menekültem. Szaggat. Háttal a fára feszítettek, fiam! Karom annak törzse köré csavarták. Előkaparták kurta nyelű ásójukat. Tőrként vágtak azzal hasamba. Úgy vettek ki téged.

Figyeltem arcuk. Egyformák mind, akik ölnek. Bikacsökre hasonlítanak. Bikacsök felé. Én megszültem, Bikacsök, te megölted. Legyőztél. Boldog vagy? Felajzotta érzékeid az újabb halál?

Ne kérdezz, fiam! Kérdésedben nyílik az iszapvirág, melynek halálba való születésed bontotta ki szirmát. S minél szagosabb az én virágom, annál illatosabb az a másik — rózsa? tulipán? tubarózsa? —, mely Bikacsöknek virágzik.

Magában. Kifordult Hárs — kiszakított méhem. Kiosztva engem a partjára nekem szánta agyam a benne tobzódó halált. Miközben a gyilkosnak szolgál az élet.

Fiához. Ne rúgj! Jeleztél eleget, míg a hasamban voltál! Időd lejárt, foglalkozz mással. Tubarózsával álmodj!

Civódik önmagával. Kegyetlen vagyok. A kegyetlennél aljasabb. Hogyan képzelje el? Mielőtt szippantott volna, torkát elvágták! Egy másik íz. Vérem, közös vérünk ízét érezted, fiam! Azzal teltek meg hörgőid. Szigorú. Ne kérdezz! Nekem van néhány feltenni való kérdésem, talán csak megértem, mi történik velünk a Hárs partján.

Találnék rá magyarázatot...! Izgatottan. Hol vagytok, András, Balázs; melyikkel háltam, mikor ez a gyerek megfogant? Nekik lenne igazuk, őreinknek?! Ha mindez megtörténhet, vajon nekik?

A Tubarózsa-földrész. Tubarózsa? Megőrültem? Iszapvirág meg tubarózsa! Áttűnik egymáson két világ, egyik nem érinti a másikat. A képzelet meghasad, a tubarózsa-illatú földrészt kiveti magából. Elbizonytalanodva. Emlékszel?... A váraljai kertek felől tubarózsa illatát hozta a szél. Ajkad méz volt, fürge csillanás hajad.

Eltakarja arcát. Szédülök. Elveszi kezét arca elől. Hol vagyok? Mi ez a nyugtalanító íz nyelvemen? Halott gyereké. Mit akar ez a gyerek, kié? Micsoda öböl, miféle evezőcsapás?

Énekel. Messziről, a Hárs mélyéről jön a szomorú dal. Holt, holt, nem is volt. Tejem elfolyt, meglakolt.

Mintha a megsebzett tájnak. Volt egy holt fiam.

Fiára pillant. Nem kell tejem?

Mosolyog. Méhemben nőtt, megölték.

Meglepő nyugalommal. Meg... dőlt a Hárs.

Fiához. Szorítsalak magamhoz, fiam! Adj erőt!

Tetőz benne a feszültség. Iszapból van. Iszapból, mivel jövőm égette a képzelet. Tejem annak hamvával keveredett.

Pincérnek vélt őréhez. Megdőlt a Hárs, Pincér! Az asztalt valaki fogja meg!

Magát faggatja. Kit ütöttem azzal az evezővel? A tőrrel kit vágtam?!

Viktorhoz. Hol álltál, Viktor? Mögöttem vagy előttem? Te biztosan láttad — mivel ütöttem?

Fejszével. Hamis az, fiam, amit neked korábban mondtam. Hazudva menekültem kérdéseid elől, nézd el nekem! Nem igaz, hogy lekötöztek. Fejszével jöttek rám, igen, viszont védelmedre karom felemeltem. Figyelj! Felemeli jobbját. Láthatod: csonk.

Vált. A csonkommal, Viktor?

Balázs int. Fáj megduzzadt mellem, fiam. Szopd ki belőle a tejet inkább, ne harapd!

„Akkor meg minek akartalak?” Jogos kérdés. Miért vállakoztam a szökésre, ha tudtam, hogy kutyával jönnek rám? Hogy csákánnyal szednek ki téged belőlem. Miért reméltem, ha sejtettem, hogy talajgyaluval rontanak a Hársnak?

Bocsáss meg! Hibámért te szenvedsz. Megaláztak. Téged még jobban, mint engem. Mint apám meg anyám. Itt rostokolnak különben közel hozzád. A vállukon állok. Egyszer megmutatom nekik unokájuk.

Hogy miért mégis? Nem hittem el nekik, hogy az élet értelme a halál. A Hárs partján szorongok, s még mindig nem hiszem. Látod? Ahogy erről beszélek, Balázs felneszel, és int... Mária felemeli balját, lengeti, mint orgonaágat...felcsatolja hátizsákját, órájára mutat. Talán menekülünk megint! Az izgalomtól hangja remeg. Megszülnélek újból? Húzd meg magad a csónak farában!

Mellére ejti fejét. Szégyentelen vagy, Mária! Hitegetsz mást, ámítod magad.

Fáj. Ne harapd a mellem! Egy anya utánaenged fiának, tudom. Nekem kétszeresen gyengédnek kellene lennem, hiszen halott vagy. Fáj viszont a mellem. Lehalkított hangon. Ha rágod, sikítok! Észrevesznek. Észrevesznek, és akkor... Mentegetőzik. Nyugtalan a halott fiam, Mosoly elvtárs. Nem lehetne neki mégis kiutalni egy szarkofágot? Bármilyen szerényet? Befejeztem, igenis, hallgatom... „Halott gyerek nem születik a Hárs partján. Aki nem halt meg, azt nem is temetik.” Igenis, értettem.

Hallod, fiam? Nem létezel. Akkor pedig harapásod nem harapás, és nem fáj nekem.

Fáj! Nem tehetek róla, a fájdalom belém hasít. Ne harapj! Ordítok, elvesznek tőlem!

Dulakodnak. Nem marhatsz, ha egyszer nem létezel! Rázza fiát. Neee!

Hirtelen mozdulattal fia leharapja Mária fél mellét.

Mit tettél? Mit tettél, nyomorult?! Belém haraptál? Milyen öböl ez, amelyikben anyja mellét leharapja a gyermek? Bikacsök felé, indulattal. Ünnepelsz, Bikacsök? Szája szélén ült vigyorod. Amitől a legjobban féltem, bekövetkezett: katonátokká vált. Holtában nektek szolgál.

Emészti a történteket. Csalódtál bennem, fiam? Nemcsak tested nem védelmeztem, lelked is hagytam meggyalázni?

Nekik lett igazuk. Mert erősebbek. Engem könnyedén leszereltek, hiába emeltem karom.

Mert nem levágták. Hanem letepertek, elaléltam, kezem a Hárs vizébe fagyott. Ősszeroncsolta két egymás mellett elmozduló jégtábla.

Nem figyelsz! Hogy veled mi történt, egyedül az foglalkoztat! Anyád félrelökted. Pusztuljon! Látott elég nyomorúságot. Gyűlöllek!

A gyilkos indulat. Színt vallottál, elmondom hát: vártam halálod. Mellem alól érkezett az érzés, hogy jó lenne, he megölnének. Vadalma nagyságú volt a gyilkos indulat, ott mérgezett, dobogó szíved felett.

A megsejtett vég irányította volna érzéseim? Hogy bármennyire törekszem, elveszítelek? A szerencsés kimenekülőt remélve benned, magam is csalódtam, akár a többiek? Vagy feláldoztalak, hogy önmagam kimentsem?

Nyugtalanító íz lepi meg nyelvem. Titokban menekülök előle, megadom magam neki mégis. Óvlak meg eltaszítlak. Jobb karom oltalmadra emelem, ballal fogom az ásót, mellyel belőlem kivágnak.

A gyilkosoddá váltam fiam.

Őreihez. Mi vagytok ti ehhez képest? Meghatározzátok mindössze, ki éljen. Ahhoz képest, hogy saját gyereked ölöd meg?

Katona. Katona voltam. Vagyok: tenyeremen érzem az ásónyelet. Helyenként megkopott. Megrepedezett. Felszakítja az idő az erek mentén.

Szilánkja sebet ejt csuklómon. Folyik vérem. Kivirágzik a bánat. Felemelt karomon lecsurog, a gyolcsot megfesti, kivirágzik azon a bánat. Vérrel telik meg a fehér gyolcs. Vékony erecske indul, leszalad a tóig. Vér-társ. Erre emlékeztem. Csupán tudomásul venni nem mertem, hogy katonaásó szilánkjától fakadt bennem.

Szánjam magam? Elítéljem? Melyik vagyok? Katona vagy menekült énemmel ítélkezzem a „másik” fölött?

Katona énemmel? Váratlan hűvösen. Mit ugat ez a gyerek? Mit nézzek el neki? Hogyan hagyhattam, hogy mellem leharapja?! Miért akartam őt? Nyilvánvaló volt, hogy megölik. Ellenük meneteltem; tudtam, hogy tudják.

Maradtam volna meg az ellenmenetben, melyet ők indítottak! Vettem volna tudomásul, hogy másként nem lehet. Fogadtam volna el, hogy arról az útról letérni, a menetoszlopból kiállni, az öbölből menekülni képtelenség!

A Hársat megtarthattam volna! Meghúzhatnám benne magam.

Kinyírták. Mit csapkodsz a tocsogóban, Viktor? Mire jutottál? Kinyírták a fiad, ezt akartad?!

Andráshoz. Leléptél, barátom! Kiúsztál holtan. Kísérleted után figyeltek bennünket.

Kihallgattak. Alá... aláíratták hűségnyilatkozatunkat. Jogod volt hozzá?

Vág a szavam? Tekintetem? Megfagy indulatomtól a hársillat? Elég ránéznem az öböl egy fájára... Mereven nézi, a fa lombja lehullik. .. .lehull annak lombja?

Kopár a táj, s nem fáj. Ingerülten. Mi van, fiam? Hadonászol, ne mondjam? Ne bántsam apád? Jól megvédett!

Hagyjam békén Andrást? Hát igen. Az öngyilkosok meg a holt csecsemők patyolat szárnyukon kijutnak... Hol vagy, fiam, csak nem sikerült neked?

Bűzlő fia. Dehogyis, itt nyugtalan mellettem. Megvágták a hattyú szárnyát!...

A szégyenem megtestesülése vagy, bűzlő fiam!

Aggódik. Ne kérdezz! Nem értem a kérdésed! Ülj veszteg! Észrevesznek, lecsapnak ránk. Rám, téged az nem érint... Nem sajnálsz? Feltépett méhemmel állok itt, fél mellem lemartad.

Bikacsökhöz. Csend lesz, igenis!

Fiához. Ne fészkelődj! Nem moccan, aki nincs. Világosan megmondták: halott a Hárs partjára nem született. Érted: nem a kérdések öblében ülsz! Tanuld... Rázza... egyszer már... meg! Rúg. Fia iszapfeje fröccsenve repül. Végre! Felszabadultan. Sikerült! Mosoly elvtárs, lerúgtam a fiam fejét! Ahogy Ön rendelkezett. Végrehajtottam, más szóval, a parancsát. Nem bőgött, dehogy, arra ideje nem maradt... kisírta magát azelőtt, igenis. Most aztán nagyon hallgat. Hallgat a „vitéz”. Szép, nyugodt holt... Mint aki teljesítette feladatát. Győztünk!

Tribün előtt menetel. Győztünk, Mosoly elvtárs!

Viktornak, kétkedve. Győztünk?

Mímelt őszinteséggel, hogy el ne kapják. Győztünk.

Akit rúgdosnak. Győztünk!

Az elesett fájdalmas iróniájával. Győztünk, fiam...

Az őrült kacag. Győztünk! Győztünk! Mintha kurblivasat lóbálna, belőle kilógó köldökzsinórt. Mi ez. Köldökzsinór. Mi ez? Köldökzsinór. Miezköldökzsinór, miezköldökzsinór, miez...

Őrültsége tudatában. Ájuljak el?

Kacag. Ellenségének „vígan”. Nesze, Bikacsök, megkapod a malac farkát!

Odahajítja a köldökzsinórt, azután újra elájul; rövid szünet után ájulásából ébred. Mit tehetnék? Kibomlott bennem a Hárs dísze, az iszapvirág.

Kertvendéglőben ülve int. Vázát, Pincér! Virágot kaptam.

Váza nekem ebben a lebujban nem jár?...

Helyet virágomnak hol találjak? Fonjam hajamba? Lenyírták. Mellemre tűzzem? Lemarta fiam. Magam elé tartva virágom rejtegessem, hogy megmocskoltak? Talán még társra is találok?!

Illegeti magát. Kacaja nehéz, megnyomja a lelket. Bolond vagyok. Fiam torán ismerkedem?

Nincs menedék. Szorít a zubbony. Társának. Megöltem, Viktor, másodszor is megöltem fiam. Ezt éreztem: vesszen, ha már az élet kiszemelte áldozatnak. Az élet? A bomlott egű Hárs.

Megszédül. Megroggyant a szék lába, Pincér!

Eszmél. Katona vagyok. Ismerős volt a mozdulat. Ahogy a fiam fejét rúgtam le, úgy csaptam le Andrásra. Színt kapott bennem az élmény. Viktornak. Katonák vagyunk. Mi ütöttük le Andrást. Emlékszem a suppolásra: „Supp. Supp-supp. Supp-supp.” Mintha a Nádas vizében sulykolták volna a szennyest az asszonyok. Meghúzódtunk bárkánkban a sípszóra várva, evezőnkkel lecsaptunk. „Mulatságos manók paskolják a vizet”, gondolhatta a távolból az idegen. Miközben mi leszámoltunk a közülünk kikerült lázadóval.

Vesézi tovább magát. Melyikünk ütése talált, Mária? Talán épp az enyém. Milyen íze volt a mozdulatnak? Meginog. Magunkra emeltünk kezet, Viktor. Ez a Hárs. Egyetlen mozdulatsor maradtam: „Düb. Düb. Düb.”

Kifosztottan. Mulatságos manók? A távolból idegenek? Őreink vettek körbe újra, s csapdosták a sátáni mulatság fölött érzett örömükben lábszáruk, miközben minket utasítottak: „Ott! — kurjantották. — Ott úszik!” Ezalatt mi, hogy elvárásaiknak megfeleljünk, meresztettük a szemünk. „Hőn szeretett, Mosoly elvtárs — hajlongtunk —, mélyen tisztelt Bikacsök!” Azzal jót húztunk az örvény ölén feltűnt András fejére. Felfordult gyomrunk, ám nem mutattuk, csápoltunk fegyelmezetten... Felfordult, felborították öblünk, megölték bennünk végérvényesen a menetelőt.

Mária átka. Változzék vérem lúggá, váljék öblömből sóskút! Széles, hogy mind beleférjetek. Állva tűrjétek, hogy gyűlöletemmel megváglak, s a rettenettől, melyet a nyitott sebre tapadó lúg okoz, elaléljatok!

El se aléljatok! Büntetésem elől ájulatba menekülni ne tudjatok! Éles késsel vágok friss sebet rajtatok, csak hogy jobban szenvedjetek! Lemetszek belőletek naponta centinyit, míg szívetekhez el nem jutok. Egy centi túl sok! Egy millimétert, tovább tartson az élvezet. Nem is le-, inkább belevágok, combotokba hasítok pengével...

Ha sírtok, vinnyogtok, evező rúdjával csápollak bennetek. „Nesze, «elvtárs», nyálas mosolyba oltott Bikacsök, tök fejedre hadd húzok egyet!”

A következőt az András nevében, óvatosan, hogy érezzétek a harmadik csapást is. A negyediket szegény kis menetelő „győző”, Viktor emlékére hadd üssem; az ötödiket, a hatodikat, amiért öblünket elvettétek, a tizediket, a huszadikat; hogy fiam megöltétek, a századikat. És minden alázatos meghajlásomért ráadásként egyet; és rezzenetért, megszakított menetelésünkért; szeges léccel hadd ejtsek rajtatok sebet meghiúsult hajnalainkért. Míg össze nem zúzom csontotok, míg össze nem szarjátok magatok!

Lapáttal, ásóval addig váglak, míg folyik véretek, golyószóróval addig lövök rátok-k-k-k-k-k-k, míg meg nem alvad, amíg-g-g-g-g felismerhetetlen péppé képetek nem válik! Kiejti kezéből a képzelt fegyvert.

Fáradt vagyok. Fáradt vagyok, kiégett. Kiégették lelkemből az örömöt. Szabadon szalad éppen ezért az indulat gondolataimban.

Feltúrták a Hársat. Mint vedlő bőrt szakították le felszínét. Lemetszették a táj felhámját, majd bedeszkázták, ami maradt. Azon a koporsófödelen kopognak szavaim, reped tőlük dobhártyám.

Befogja fülét. Elviselhetetlenek fiam kérdései. Hiába halt meg, bennem ő tovább kutat.

Mért hagyom, hogy a Hársat bedeszkázzák?... Miért kellett neki eltűnnie? Miért épp ezt az öblöt választottam?

Néha a tőr, melyet belém mélyeszt, ennél is jobban sebez: „Létezett a Fehér bástya egyáltalán?”

Milyen különös... hát ez is lehet kérdés? Állt, természetesen, s mi feléje haladtunk. Ha el is tűnik egy-egy időre körvonala, továbbra is meghatározza mozdulataink. De hát hogyan magyarázzam el annak, aki sohasem látja a fényt? Hogyan értessem meg vele, hogy engem hozzászegeztek a koporsóhoz? Melyet eredetileg neki kértem, mégis mindannyiunknak szolgál... Hogy koporsónk szege fogja le nyelvem, míg az ő kérdései bennem tovább vájnak.

És minden kérdése hegyén méreg! Fia súgja. „Jaj, anyám — suttogta szegény, megsejtve, hogy lefejezem —, megmar holt fiad, teste iszap, szeretete méreg.”

Hogy teste iszap, hamar megtanultam. Hogy szeretete... Nem figyeltem rá, legalábbis kezdetben. Félretoltam a gondolatot — azzal, hogy éretlen elme mondja, tehát értelmetlen. A szemétre vetnem elég, döntöttem. Eltoltam magamtól mint kényelmetlent. Mert ahogy ösztönömmel megéreztem, igaza végül is neki lett...

Azzal, hogy lerúgtam fejét, nem semmisítettem meg, csupán szétszórtam. Kesernyés íze gondolataim mélyén meghúzódik. Előbújik, ha szükségét látja. Vagyis megbénít. Indulnék... hozzám szól... ránézek... látványa leterít. Kiejtem az evezőt kezemből.

Gyakrabban hozzám sem szól. Egy tudatomhoz csapódott hangfoszlány, mozdulattöredék emléke elég. Kedvem szegi, aznapi kievezésünk elmarad.

Válaszolnék, mérge átitatja nyelvem. Mondanám pedig, hogy minket megleptek, csikorgó gyűlöletükben fel-tar-tóz-tat-ha-tat-la-nok-nak bizonyultak. Nyelvem béna, fekszem félelmemre tűzve némán. Megszületik a kiáltás, bennem reked.

Sikolt. Ííííííííííííííííííííí!

Kiáltása szemében.

Lerúgtam a fejét! Fájdalma roncsol a mélyben. Félek, Viktor, megöltem a fiam.

Váratlanul kacagni kezd.

Iróniával. „Féélek, Viktor...” Röhincsél. Ájuljak el? Ájuljak el újból? Színjátszó. Kezem a Hárs vizébe fagyott, jaaaj! Kivágták méhem, szörnyűsééég! Nyelvembe rozsdás szöget verteeek! Leplezetlen élvezettel szenveleg. Feldúlták öblöm, elállták utam, evezőm elmállott. Kántáló pópa. Lamartafiamfélmelleeem.

Adja az őrültet. Holt puja máját, Pincér, mivel eszik?

Őszintén. Csak nem hittem, hogy neki megkegyelmeznek? Épp az én fiam meghagyják...

Gondolatának hidege tarol. Biztos voltam abban, hogy megölik. Abban is, hogy lemarja mellem. Hogy szétverem fejét. Nem először véltem megszülni a reményt, sokadszor buktam el. Buktunk. Ezerszer hagyott magamra Viktor, tízezer patyolat hajnalunkra alvadt vér. Milliószor kérgesedett mocsokba szabadító álmunk. András mosolyát mindannyiszor leborotváltuk. Végtelenszer emeltünk kezet önmagunkra. Meghallja a kíméletlenül ismétlődő hangot. „Düb. Düb. Düb. Düb.” Annyira megszoktam, szívem dobogásának vélem az ütést, melyet önmagamnak kiosztok. Nem tehetek róla: tudatomban egybemosódnak hangok, felcserélődnek ízek. Egymásra vetődnek indulatok. Mozdulatok.             

Amikor például elájulok... Fásultan. Ájuljak el? Vakkantó száraz nevetés. Ájuljak el... Hahotázik, hogy könnyei csorognak, majd hahotája sírásba, zokogásba megy át, vált végül cinkos kacagásba. ...újból?

Könnye elapad, megkeményedett szívvel. Rongydarabként hull a Hárs talajára testem, amikor elájulok, felfelé tör azzal egy időben bennem a hit. Fiamra mosolygok a felszálló mozdulatban, miközben rá lecsapok.

Tudom, hogy leterítem. Tudom, mivelhogy emlékszem arra, hogy korábban is megtettem. Már nem azért ölöm meg, hogy megbosszuljam rajta megcsúfolásom. Ki sem várom idejét a „lefejezésnek”. Nemegyszer megtörténik, hogy hamarabb lerúgom én fiam fejét, mint ahogy szegény erőt gyűjthetne arra, hogy engem megmarjon. Nemcsak indulatok meg ízek, egybemosódnak immár a „miértek” is.

Ellentétes tömbök egymásba hatolnak. Sípszót hallok például, nyúlnék az evező után... viszont amit megfogok, köldökzsinór. Kettőnké: fiamé meg az enyém. „Kattanna” erre bennem a felismerés, hogy sikoly az, amit én sípszónak hittem, ám figyelni erre a kapcsolásra képtelen vagyok, ugyanis az emelvényről Viktor int. Egy újabb váltás: bábként aláhulló társam mosolyában meglátom az „elvtárs” vigyorgását...

Halott csend. „Elájultam”, gondolom, meghallom viszont saját visszhangom: „Győztünk!” Ekkor, csak ekkor, megkésve érzem meg, leszakítva agyam korábbi rezzenetéről, torkomon a fojtogatást. Az afölött érzett gyászt, hogy összetévesztettem sípszót meg sikoltást.

Inamban vágtázik félelem táplálta indulat, hogy bokázzam. De mikor kiáltanám: „Köszönjük, Bikacsök!”, inti Balázs: a várva várt pillanat elérkezett. Mire belőlem egy idegennek érzett kar, sajátom, kinyúl, lecsap. Csak egy későbbi képsorban látom meg Andrást, mosolya korábban nem hiányzik.

„Nem tartottál meg a reménynek!” — vádolom fiam, ám folytatom: „Akartam, hogy megöljenek!”

Zokogok, amiért elájulok; magam cinikusan nevetem.

Frissen támadt reményemben Viktorra kacsintok, fülébe búgom: „Meggyilkoltam fiam.” Elzsibbasztja őt iszapdugó, nem hallja, Andrásra mosolygok: „Titkom van: fiam szeretete méreg.” S mert András néma, én magam folytatom: Andrásnak mondja, magának. Váraljai kertemben tubarózsa sssi-kít. Bizalmasan. Illatozik iszapvirág.

Csillámló öröm hangjában. Pezsgőhöz, Pincér, holt fiam mosolyát!

Arcán a ráncok kisimulnak. Megszületett a fiam, kérem a koporsót!

Eltűnődik. Megszületett... Megértem... Leszálló ágamon fogadom el, hogy legyőztek: öblömhöz kötöztek fiam által is.

Rezignáltan. Gyere, fiam! Megfeneklett a vékonydongájú remény, összekulcsolt két kezem kifordult. Foglald hát el helyed anyád ladikjában! Szívja fogát. Nekik lett igazuk, a ragadozóknak. Az élet értelme a Hársban mégiscsak... Meglepi gondolatait egy rájuk vetülő mozzanat. Az evezés a Hársban...

Hirtelen támadt indulattal. A halál nem lehet az élet értelme a Hársban, a halál! Ébreszti magában a menekülőt. Mária! A hárs illata véred elfedő fájdalmánál áthatóbb! Bárkád üszkös dongái közül tubarózsa üzen. Mint akinek látomása van. Váraljai kertemben tubarózsa vi-Nyomatékkcal.-rít.

Lelkesen. Barátaim! Útitársak! Hajóra fel! Meg nem állíthatom, a hárs illata az égre száll.

Szétárad arcán a mosoly. Viktort látom közeledni. Hozzám ér. Megölel. Ajka íze meggy.

András int. Indulunk! Rátaláltam a menekülés dimenziójára.

Kijutunk a Hársból! Menetelünk újra!

Felnéz. Mint hasonló helyzetekben mindig: diadalmasan. Várandós vagyok!