Néhány évtizede kezdenek beszűrődni könyvkiadásunkba a lengyel szociológiai iskola század eleji törekvései és következtetései, amelyek személyes dokumentumok (naplók, levelezés) és élettörténetek (oral history, önéletírás) alapján vizsgálják az általános és egyedi viszonyát az élettörténetekben. A szolgasors vallomásai (Ráduly János), a népi önéletírások (Tamási Gábor, Győri Klára, Kocsis Rózsi stb.), az arisztokrata életpályák egyazon perspektívából vizsgálhatók: az egyéni sorson keresztül egy társadalmi kategória (osztály, réteg, érdekcsoport) kollektív életpályáját tárják fel. Ugyanis minden egyén egyszerre kényszerül/törekszik elfogadni és kiteljesíteni a statisztikai átlag által számára felkínált életpályát. Ezzel magyarázhatóan egy-egy osztály, réteg egyedeinek életpályájában ugyanazokat a fordulópontokat, életszakaszokat, szerepeket, státusokat, társadalmi viszonyokat, teljesítményeket, traumákat stb. ismerjük fel. Az intézmények, a hatalom az egyedet egyéniségétől megfosztva kezelik. E történelmi kényszerpályák, előítéletek követhetők nyomon olyan kollektív sorsokban, mint az arisztokrácia, a kulákság, a hadifoglyok, a vendégmunkások sorsa.

Egy frissen megjelent kötet (Történetek a fogságból. Státus. Csíkszereda, 1997) hatvan szerzője egyazon történet változatait mondja el. „Besoroztak katonának”, „lefogtak az oroszok”, „behívtak a II. hadtesthez”, „megkaptam a SAS behívót” — szólnak kevés eltéréssel az indító frázisok. Ezek a mondatok hivatottak átbillenteni az eseményeket egy másik világba. Ami innen kezdődik, egyazon kompozíció, egyazon proxemikai sztereotípiára épülő, a szabadság—fogolysors, otthon—idegenség pólusokat drasztikusan egymáshoz kötő epikum. A narratológia nyelvére átfordítva: a hatvan vallomástevő életének egy szakaszát elmesélve azonos morfológiai klisé, epikus struktúra mentén rendezi emlékeit. A történelem mint dramaturg szemelte ki őket, hogy eljátsszák, végigszenvedjék őt. Szokatlan szemlélet ez: a történelemalakító emberé helyett a történelmet elszenvedő s így kiteljesítő ember szemlélete. S bár mindenik szerző esetében egyszerinek, sajátosnak, véletlennek tűnnek az események, valójában azonban hatvan (s még hány) egyéni életpálya paradigmái azonosak.

A történelem forgatókönyve különböző környezetekből, állapotokból ragadja ki s néhány évre egyazon mederbe tereli az életeket. A mese táltoslova ezúttal a vonat, amely heteken, hónapokon keresztül távolítja, akaratuk ellenére, áldozatait a megszokott világtól, egy minden elképzelésen túli világba. Ez az utazás a foglyok utolsó emléke a lineáris időről. Ami innen kezdődik, az az amorf, a tagolhatatlan, a ráció által uralhatatlan entitás, a kaotikus idő. Megszűnik a nappalok és éjszakák, az évszakok, a fény és sötét, a hideg és meleg, az aktivitás és nyugalom megszokott rendje, szabályos váltakozása. Az ünnepnek, a hétköznapok, a profán világ feletti győzelemnek csupán az illúziója, az emléke marad meg, s a helyzet görcsének oldása helyett nyomasztóvá válik. („Ekkor már a negyedik karácsonyt vártuk. Kimentem a városba, hogy vásároljak valamit a szent ünnepre. Vettem fél liter rumot, két veknit, két vajat. Meghívtam Jóska fogolytársamat, hogy együtt töltsük el az ünnepet. El is jött 1947. december 24-e este. És ketten, ott a kis szobámban beszélgettünk, hazagondoltunk, és még sírtunk is. Egyszer csak az ablak alatt olyan szépen kezdték muzsikálni azt a karácsonyi éneket, hogy «Krisztus Jézus megszületett, örvendezzünk». Azt gondoltam, megszakad a szívünk. Kimentem a zenélőkhöz és megkértük, hogy zenéljék el: «Csillagos ég, merre van a szülőhazám? / Merre sirat engem az édesanyám?»“ Máthé Károly)

Az 1943—48-as évek orosz fogolytáborainak történései egy negatív mítoszba szerveződnek. Az ember, a kultúra, a civilizáció megszűnnek definiálhatónak lenni. Az ember 30—40 kilós csontvázzá pusztul, öltözete a hideg ellen védő rongyokká vedlik. Az emberi szervezet a nyers munkaerő hordozójává degradálódik. („Levetkőztünk meztelenre, és a felcser az ujjai hegyével meglötyögtette a lapockánk alatti és a farizmunkat. Innen állapította meg, hogy emberek vagyunk.” Tamási Gábor) Az élet puszta biológiai funkciókra sivárul: öröm nélküli, pusztító munkává, megnyugvást nem hozó, álom nélküli alvássá, az elemi igények leplezetlen kielégítésévé. Tetűk, poloskák hemzsegnek a ruhákon, az ágyakon, örökös éhség és szomjúság kínozza a foglyokat. Búzadercét, moslékot és mi mindent elfogyasztanak. („Szereltem valami gumit, és parittyát készítettem, s azzal parirtyáztam a verebeket. Megkopasztottam és megfőztem. Pityókahajat és halszemet szedtem a szemétdombon; egy hétig azt ettem.” Sára András) Az udvariasság, a figyelmesség, a segíteniakarás az egyén létét veszélyeztető luxussá minősül át. Megszűnik a szégyen-, a büszkeség-, a méltóságérzet, amely az élet leélésének másfajta hogyanját írja elő, teszi lehetővé. („Szomorú ezt így leírni, a túlélési ösztön önzővé tette az embereket, s a nyavalyás saját életünket többre becsültük, mint a másét. Mentségünkre legyen mondva, a foglyok annyira le voltak gyengülve, hogy attól féltek, segítségadáskor őket is lehúzzák a túlvilágra.” Köllő József) A normálminőség (egészség, erőnlét, ragaszkodás) büntetendő devianciaként értelmeződik. Az egymáshoz ragaszkodó ikertestvéreket elszakítják egymástól, az egészséges embert nehéz munkára küldik. Sokan ezért csonkítják, betegítik meg magukat, szimulálnak. A halál döbbenete megszűnik, a temetés méltóságos rituálé helyett a hullák eltávolításává válik. („Tízezerből csak kétezren maradtunk. Kíváncsi voltam, hogy temetnek el annyi embert. A kétkerekű szekeret hat húzta, hat taszította. Tizenöt halott volt egy szekéren. A sírásók nem haladtak, mert a föld fagyos volt. A halottakat meztelen tették a sírba. Tizenöt-húsz centi földet dobtak rájuk.” Sára András. „Éjszaka temettünk. Három rend vaspriccs volt a hálóteremben, s az volt a szabály, hogy ha a melletted lévő halt meg, akkor te kellett eltemesd a másik oldalon lévő társsal. Nappal dolgozni kellett, ezért éjszaka temettünk.” Bodó Sándor. „Minden reggel 6—8 hulla volt kidobva a hóba meztelenül, tele fekélyekkel. Tíz órakor érkezett egy nő egy lófogattal, a szánon egy nagy láda. Azzal vitték utolsó útjukra a holtakat egy őr kíséretében. Az őr mondta a foglyoknak, hogy fogjákmeg és tegyék egymás mellé a gödörbe. De a foglyok féltek megfogni. Erre az őr megharagudott, dühösen ráugrott a hullákra, ropogtak a csontok a csizmája alatt.” Sándor Dezső)

Ebben a világban az élet megszűnik irányíthatónak, értelmesnek, értékesnek lenni. Csak elviselni vagy elvetni lehet, de nincs mihez kezdeni vele. Megszűnnek azok a természetes kötelékek, amelyek az embert életben tartják. („Kezdtem gondolkodni az öngyilkosságról. A kezeimmel nem éreztem, fogni sem tudtam. Felakasztani nem akartam magam, mert az nagyon csúnya halál. Volt egy kis hadifogoly-csinálta késem, és gondoltam, hogy azzal az életemnek véget vetek. A kezem hátával kitapogattam, hol ver a szívem, és a kés hegyét nekitettem. Az ujjaim között tartottam, hogy függőlegesen álljon. Akkor letérdeltem, gondolatban elbúcsúztam a szüleimtől, és próbáltam belefeküdni a késbe.” Máthé Károly) A másik lehetséges viszonyulás e helyzethez a vegetatív élet, az életbe való visszatérés irracionális hitének ápolása, az idő, az események megélése helyett a túlélés szándéka. A túlélés állati ösztöne árasztja a szükséges tartaléklángot. „Élni akartam, túlélni a helyzetet” — írja Köllő József. „Ki kell bírnunk, haza kell jutnunk” — idézi egy párbeszéd töredékét Erős László.

A lágerbeli viszonyok finoman groteszk modelljét találjuk meg az egyik leírásban: , A kultúrélet mellé sportot is szerveztünk. Felszerelés nélkül ugyan, de egy magyar és egy német csapat alakult... Erőnléttel gyengén álltunk, de megkezdődtek a mérkőzések. Magabiztosan győztünk a németek ellen, majd a következő mérkőzéseken is. A konyha előtti domboldal tele volt nézőkkel, élén az orosz táborparancsnoksággal, Ők egymás közt fogadtak. Könnyű kitalálni, miben. Vodkában... Az orosz tisztek fogadási börzéje is módosult: a győztes csapat dupla vacsorát kapott.” (Karda László)

A visszatérés, akárcsak a fogságba való elhurcolás, irracionális, traumatikus, sokan képtelenek az elviselésére. „Egy anyaországi fogoly örömében megzavarodott.” Mások a jóllakásba pusztulnak bele (Péter József). Az elhagyott otthonnal való találkozás sokak számára a szakralitás élményét nyújtja. „Ahogy jöttünk az állomásról, keresztül a mezőn, harangoztak délre. A társaim letérdeltek, és megcsókolták a földet.” (Sára András) „Aztán életem legszebb pillanata következett: Gyergyószentmiklós. Karácsony este, és itthon vagyok! Az élet szép ajándéka volt. Mikulás este indultam, és karácsony este érkeztem! Meghatódva, boldogan léptem édes szülőföldemre, a sokat áhított gyergyói földre. Sikerült! Elindultam az úton a város felé. Majd minden ajtóban énekelték a Mennyből az angyalt.” (Karda László) „1947. június 6-án reggeli harangszóra érkeztem meg Gyergyócsomafalvára.” (Köllő József) „1948-ban, karácsony előtt pár nappal értem haza a falumba. Éjszaka volt. Édesanyám mégis felöltözve várt rám a kapuban. Megérezte, hogy jövök.” (Simon Vencel) Az időből kiesett foglyoknak rá kell hangolódniuk újra az életre. „Hazaérkezésemkor a kapu be volt szegezve, az ajtók lezárva. Szüleim már rég meg voltak halva... Nem volt könnyű az életet újrakezdeni...” (Sándor Imre)

Egyes korok eposzban, mások regényben, ismét mások lírai, kesergő vagy „borivóknak való” versben fejezik ki magukat. Ezekkel egyenértékű napjaink igaztörténete, vallomása. Csakhogy, ami korábban tudatosan megkomponált, stilizált „teremtett világ” volt, e műfajok paradigmáit az emlékezés határozza meg, a maga szubjektív, hol szelektív, hol belefeledkezve részletező torzításaival. A világteremtés célja elsősorban nem esztétikai, hanem érzelmi és intellektuális természetű. Az igaztörténet megformálója — állítja Réthey Prikkel Miklós — maga a szereplő, a résztvevő. Olyan hős, aki nem indul harcba, és nem győz. Olykor kompromisszumok árán, máskor örömökben és szenvedve viseli el az ellene irányuló agressziót: a létet. Korunk hőse.