Lélekszám és elterjedés

 

A románok nagy lélekszáma a másik olyan téma, amely a jelen megannyi gondja-baja, tisztázatlansága közepette az énkép tekintetében kompenzatív funkciót tölt be. Az a gondolat, hogy mi pusztán számarányunk alapján is tekintélyes, nagyszámú, erős és fontos nép vagyunk, alkalmas arra, hogy megszilárdítsa a saját sorsunkba, érvényesülési lehetőségeinkbe vetett bizalmat.

Ha nyomon követjük keletkezését és kibontakozását, azt látjuk, hogy ez a téma két fontosabb irányban nyilvánult meg. Egyrészt a román beadványok, Inochentie Micu, a Supplex Libellus Valachorum (1791) hagyományát folytatja, ebben ugyanis az Erdélyben élő románok lélekszáma nyomós érvként szerepelt, ami az ott élő népesség politikai és nemzeti jogainak alátámasztását illeti. Másrészt a lélekszám témája már az Erdélyi Iskola korában új vonással bővül, ez pedig annak tudatosítása, hogy a román etnikum földrajzi kiterjedése a nemzetlakta egész térségre vonatkozik, vagyis túlnő a történelmi tartományok határain. Ily módon már igen korán kialakul a Dnyesztertől a Tiszáig elterjedt nagyszámú románság képe, nem is beszélve arról, hogy más népek tömegében szétszórva és elrejtve ezeken a határokon túl is élnek románok.

Ha azt nézzük, milyen viszonyban állott a kultúra azon korszakainak ideológiai alapvetésével, amelyek közepette megnyilvánult, a szóban forgó téma mindenekelőtt lényegi rokonságot kellene hogy mutasson a romantika demokratikus érzékenységével, hiszen ez az áramlat úgy tekintett a sokaságra, a “népre” — annak teljes számbeli összegére —, mint a történelem és a társadalmi valóság első számú alanyára. Mégis, noha a nemzeti, demokratikus és liberális színezetű romantika újabb lökést ad a románság lélekszáma és elterjedése témájának, sőt további jelentésekkel gazdagítja, a motívumon főként az érződik, hogy őrzi a maga folytonosságát, ama felvilágosodás korabeli hagyomány adta tartalmát, amelytől kezdeti feszítőerejét és első alakváltozatát nyerte. Jóllehet ideológiai beállítódásukat tekintve a felvilágosodás gondolkodói elitpártiak, és a tömeget bizonyos távolságtartással szemlélik (lásd a demofília és a demokrácia közötti különbséget), ők is, akárcsak romantika korabeli utódaik büszkén nyilatkoznak arról, hogy véleményük szerint nagy lélekszámú nép vagyunk, és ugyanolyan nyomatékosan emelik ki e mennyiségi mutató pozitív vonatkozásait. Annak magyarázatát, hogy a felvilágosodás korabeli értelmiség képviselői, akik származásukat tekintve gyakran maguk is nemesek voltak, miért kénytelenek a számottevő, alacsony sorban élő pórnépre építeni, jóllehet az híjával van a műveltségnek, ami felfogásuk szerint súlyosan esik latba, jobb híján mégis majdnem mindent jelent a számukra — ennek magyarázatát természetesen a román elitek gyér létszámában kell keresnünk az akkori erdélyi társadalomban.

Általában véve a modern kor kezdete szentesíti a sokaság maradéktalanul pozitív jelentését a román közgondolkodásban. A társadalmi ranglétra legalsó fokán álló egyének sokaságának sanyarú létkörülményei nemhogy nem váltanak ki elutasító magatartást, hanem épp ellenkezőleg, a számszerű méretet alkalmasnak ítélik arra, hogy az egyéni fogyatékosságokat kiegyensúlyozza, vagyis azok korántsem fokozódnak azáltal, ha megsokszorozódnak és összeadódnak. A Negruzzi korában felröppentett híres kitétel szerint a tömeg olyan egyénekből áll, akik „buták, de sokan vannak”, más szóval a nagy szám mintegy kárpótolja (nem pedig halmozza) azt, ami belőlük egyenként hiányzik. Abból az eltérő nézőpontból, amely azt emelné ki, hogy pallérozottság híján a nagy szám mit sem ér, a mondás úgy hangzana: „Sokan vannak, de buták.” A kor erdélyi értelmisége számára is a nagy szám jogot és erőt jelent, vagyis egymagában véve is érték, minthogy azon kevés dolgok közé tartozik, amelyeket nem lehet kétségbe vonni. Mert mi marad, ha még erre az érvre sem támaszkodhatunk?

A címül választott megjelöléssel egybehangzóan témánk két fő összetevőre osztható: az egyik a románság elterjedése és ennek földrajzi köre az általa benépesített történelmi tartományokban, a másik lélekszáma, a nemzet demográfiai számadatainak statisztikai felbecsülése. Ilyenformán az énkép témájának megrajzolásával összefüggő két tudomány erőteljesen ideologizálódik, és lényeges szerephez jut az önazonosság diskurzusának kialakításában. A történettudomány, a nyelvészet, az etnográfia mellé — ezek hozzájárulásával állott össze hagyományosan a nemzeti identitás — felzárkózik ebben a törekvésben a földrajz és a statisztika tudománya is, jóllehet egzaktabb jellegük alkalmatlanná tehetné őket a nemzeti gondolatot hordozó, szubjektív fogantatású spekulációkra és megközelítésekre. Az irányukban mutatkozó nagyfokú korabeli érdeklődés azonban éppen azzal magyarázható, hogy hasznosítani lehetett őket a nemzeti eszmék szolgálatában, a militáns politika szükségleteinek alárendelt tudomány és kultúra szellemében.

Ekként a földrajz és a statisztika (később a demográfia is) a nemzeti gondolat közkedvelt megnyilvánulási formáivá válnak. A térképen visszafojtott lélegzettel követni a nemzettest kiterjedését és rajzolatát, e formákat és vonalakat szinte esztétikai tulajdonságokkal felruházni („kerek egész”, „teljesség”, „összhang”, a későbbiekben „kitelt Románia”, „Nagy-Románia”), a nemzeti identitás földrajzi kontúrjait jelző természetes határok — folyók, hegyek, tengerek—eszméje iránti szenvedélyes érdeklődés minden vérbeli nacionalista számára a misztikus rajongás módján válik kedvenc foglalatossággá. Az önazonosságot adó érzelmek meghatározásának és vállalásának ezt a fontos fejezetét kiegészítik azután a statisztikai és demográfiai becslések, a szenvedélyes viták arról, hogy mennyire hamisak és részrehajlók a mások által végzett népszámlálások adatai.

A románság lélekszámának és elterjedésének témája már a modern kor kezdetén, az Erdélyi Iskola írástudóinak szövegeiben szilárdan körvonalazódik mint az Erdélyben élő románok közgondolkodásában része. A két összetevő egymással szorosan társulva, egymást kölcsönösen fölerősítve jelentkezik. Minden történelmi tartományban, amely részét alkotta „Traianus Dáciájának”, élnek románok; különös nyomatékkal beszélnek arról, hogy e térség bármely pontján az ott élő többi etnikumhoz mérten többséget alkotnak. Ezenfelül a románság azon a földrajzi kereten túl, amely létezésének alapja, másfelé is szétterjed, s ezeket mind-mind nagy elégtétellel, részletekbe menően felsorolják, hogy a románoklakta földek sokaságának ismételt egybefoglalása olyan nép látványos, lelket erősítő képét rajzolja ki, amely nagy lélekszáma mellett európai méretekben is számottevő területen él.

A felhasznált forrásanyag, amelyre e képzetek támaszkodnak, részint földrajzi munkákból, részint a románság földrajzi elterjedését rögzítő külföldi utazók tudósításaiból áll; ezekhez járulnak azután az erdélyiektől származó, személyesebb jellegű megfigyelések, amilyen például az arománok felfedezése annak nyomán, hogy a 18. század második felében nagyszámban telepedtek meg Ausztria és Magyarország, illetőleg a Bánság nagyobb városaiban. Megfigyelhető azonban a törekvés, hogy ezeket az adatokat úgy szedjék rendbe és rakják össze, hogy minél jobban egybeessenek a rómaiak által kolonizált Dácia területére vonatkozó történelmi elméletekkel, a románok napjainkig tartó folytonosságával ugyanazon a lakóterületen, amelyen a régiségben egykor letelepedtek. A földrajz arra hivatott, hogy magyarázza a történelmet, amelynek alá van rendelve.

Horváth Andor fordítása