Ez itt az ember ébredésének örökké tartó hajnala..

HENRY MILLER

Minden ott kezdődött, hogy Ábel nem ütött vissza. Így beindulhatott egy furcsa, igazán csak a lélekben és a titokban, a történelem alagsorának központifűtés-, víz-, gáz- és villanyvezetékei közt zubogó folyamat, mely nem egyszerű szimbiózist jelentett az ilyenek meg az olyanok, a lakók meg a csövezők, háziállatok és patkányok szomszédos tenyészetét illetően, hanem a kromoszómák kis pereceit szinte unalmában ropogtató idő. „jóvoltából” vagy gondatlanságból elkövetett emberölése folytán létrejöttek a célkreatúrák: egy jó s egy rossz. A test tisztán születik, de gyorsan munkába vesszük, és kiképezzük igazi (egyen)ruháját, a tudatot. Észre se veszi, máris behívjuk, sorba állítjuk, sorakoztatjuk valamelyik Spártánkban.

...Minden ott kezdődött, hogy Ábel nem ütött vissza. Nem üthetett. Nem engedtük el neki, hogy spirituszban, ereklyetartóban, szupernovafényben és fekete lyukban, mindenesetre örök Hollywoodunk jupiterlámpáitól megvilágítva mutogathassuk, mint jó példát. Az etikára vonatkozó legrégibb tanításaink, a mítoszokban előadott legősibb hozzáállásunk már azt tételezi, hogy kezdettől fogva nem jött létre az egyensúly — valami ha adok, kapok is, ne üssek, hogy ne bántsanak hoci-nesze metaforája nem smakkolhatott, hiszen a mesében (majdnem) mindig a „jó”, a való életben (majdnem) mindig a „rossz” győz, diadalmaskodik, kerekedik felül. Aztán a győztes gyenge utódaiból jók, a jó silány ivadékaiból rosszak lesznek, ezért nem tud végleg zöld ágra vergődni egyik sem.

Tudjuk, hogy nem az egyén, de maga az emberiség sincs soha állandóan saját legjobb színvonalán. Így aztán végig, lázálmaiból vagy lerészegedéseiből feleszmélve, hol azt sajnálta, hogy a karzati csőcselék megítélése szerint túlontúl gyenge volt legnagyobb ellenségével: önmagával, hol azt, hogy hülye, begerjedt flagellánsként viselkedett, égett le előkelő körök és korok előtt. A „recipe ferrum”-ot s a „misereré”-t egyaránt sután, túlzón, szemérmesen, patetikusan, ügyetlenül kezelte.

Legfontosabb pietája az irgalmas szamaritánus póz — melyben mindkét szerepben megszégyenül. Attól, amit másik állapotában, eszméletében, önérzetében nem várt el magától, pedig lám, képes volt rá. Célszerűtlenül jónak és célszerűen rossznak lenni. Az asszírokról maradt fenn, hogy szíjat hasítottak hadifoglyaik hátából; a tatárokról, hogy kutyafejűek, Ivánról, hogy Rettenetes — pedig mindenki az volt végig. Van, aki szerint Amerika ma valószínűleg olyan lenne, mint Afrika, ha az indiánokkal nem bánnak el úgy, ahogy elbántak — minden Hága, Nürnberg és egyéb krokodilkönnyek nélkül. Ilyesmire sok mini- és maxifasizmus épít, alapoz e századon végestelen-végig. Az irgalom gyakorlása, a karitás és lovagiasság eredményesen-határozott, netán parancsoló fellépései (bár már annak a tragikomikus határát súrolták, hogy az ember szerkezetileg olyan, aki a szeretet győzelméért akár ölni is képes) mégis fenntartották, megőrizték egy másik véglet elvét is. Így világos, hogy a homo sapiens erectus — méltóságteljes vagy hason, térden csúszó helyzetében is — nagyon sikerült célkreatúra. Önnön történelméé. Sajnos, ha nincs is mindig legjobb, legintenzívebb formájában — a legszélsőbb mérendő: mindig a maximális jó s a maximális rossz a reprezentatív. Alapviselkedésének logikai titka ugyanis végig az, amit a 30 éves háborút bevezető, defenetrációnak elnevezett gesztus jellemez legplasztikusabban (amikor a Habsburg császári igát szimbolizáló hivatalnokokat kidobták a mélységbe a prágai Hradzsin ablakaiból). A gesztus értelme, „olvasata” ugyanis: hogy erőszaktól tartva, azt megelőzendő — erőszakhoz folyamodtak. Ezt ártatlanul és értetlenül már ott, a korabeli őspolitológusok így fogalmazták meg. Nincs is ebben semmi meglepő. Tőlük térben kicsit messzebb, a dolgok fókuszának kezelésében fényévnyire fogant etikájában Hobbes már a zsarnokság elviselését is bűnnek tartja. És a 19—20. század egész kis panoptikumát sorakoztatta fel az olyan szabadságharcosoknak, akik hatalomra kerülvén, győzelem után intoleranciában túltettek hajdani üldözőiken. Akkor tehát nincs is csak rossz és rossz, akik egymással viaskodnak bennünk? Végül is — alkalmi vagy örök tízparancsolatok alapján ki lehet végezni egy tömeggyilkost, csak abban nem lehet biztos senki, hogy gyermekei, unokái közt nem lesz egy Szent Erzsébet; és ünnepelni lehet egy filantrópot, attól még utódai egyik hullámából feltörthet egy szörnyeteg.

Mindenesetre nagy szerencse, hogy Lavoisier még 1789 előtt feltalálta a vízbontó készüléket, mert a felvilágosodás, a haladás diadala — gyakorlatilag némiképp önnön alapcéljaitól és elveitől eltérő normákat alkalmazva tényleges működés közben — levágta az efféléken gondolkodó fejét is. Van tehát egy élesre töltött és egy bármikor elsüthető töltete az emberi mivoltnak. Egy humanizmus meg egy humanizmus. És melyik nem öl? A kérdésre, hogy melyik működése honnan számítható, azzal lehet megközelítően pontos választ adni, hogy az (örök) határ egy döntés, amit ő maga meghozott korábban, hogy később elfelejthesse, figyelmen kívül hagyhassa. Nincsenek — ugyanis — se vélt, se valódi pozitívumok, negatívumok, csak jóindulatúan, mondhatni készségesen közönyös, előjel nélküli, beruházható, potenciális pozitívumok, melyek negatívumok is; és prezumtiv negatívumok, melyek pozitívumok is. Ahogy esik. Kézügybe. Például már a kő is Cromagnonban: azonnal hatóan fejbeverésre vagy továbbcsiszolni pillanatnyilag beláthatatlan előnyök reményében. Ez a plusz dimenzió maga a történelem: a távlat. Az utókor joga ezért mindig nagyobb, de elméleti, már mit sem ér: senki felett nem lehet már csak eszmeileg ítélkezni, büntetni, helyrehozni, bepótolni, kárpótolni. Gyakorlatilag a többséget nem érintő „izgalom” ez mindig. „Közösségi emlékezet nélküli nép még nem volt a történelemben, ahogy az emlékezetét vesztett ember önazonossága is képtelenség” — mondja Patapievici.

Ó, a nép énje, a nemzetek énje megkérdőjelezhetetlen legkisebb közös többszöröse és legnagyobb közös osztója mindennek. De mindig csak bennem, mindenkori énemben, az ÉN-ek szintjén valósul meg, sajnos. Axióma, alapelv ez: a haza szabad, mert jól vagyok. A haza beteg, mert meghalok. Mindig ide tér vissza, egy ilyen anteuszi gesztushoz a nagy EGÉSZ koreográfiája: „És ne gondold, hogy kihalnak sújtott népek hirtelen...” (Arany János) Mégpedig azért, mert az óriási hibák, háborúk, megrázkódtatások — madártávlatból nem egyebek az emberi nem vitalitásának szabályos megnyilvánulásainál. Ha más oldalról vesszük: ez is csak egy kis „defenetráció” — erőszaktól tartván erőszakhoz folyamodás.

„Talán minden középkori jegyeket felmutató szakasz után jön egy reneszánsz szakasz, s a faj fejlődésében ezek jogi-éjszakákként és komisszár-nappalokként jelentkeznek. S talán ez a mi civilizációnk nem is haldoklik, csak álmos” — tűnődik a mélység felett, a meredély partján Arthur Koestler, akinek szereposztása szerint a jogi és a komisszár bizonyos módon bizonyos „szabadság” és bizonyos „determinizmus” közötti ellentétet jelenít meg. Egyik a végtelennel van állandó kapcsolatban, másik egy zárt rendszer fenntartásában érdekelt. Koestler a végletek vizsgálatában azt a következtetést is kimondja e páros által, hogy az ember azért nem működik megfelelően (mi is a „megfelelő?”), mert hogyan legyünk tökéletes homo politicusok, hogyha biológiai lényként sem vagyunk normálisak. A csak a társadalomra összpontosító, . de gondolatmenetéből minden metafizikus elemet kiiktató álláspont túl messzire mehet, a cél (?), egy cél eléréséhez mérve mindent, a keménységet, sőt a kegyetlenséget is állandosíthatja. Viszont a kozmikummal kapcsolatot tartó, de a társadalom konkrét problémái iránt nem fogékony (s nem hatékony), előlük elhúzódó magatartás, bármennyire szelíd és szentséges legyen, éppannyira egyoldalú.

Normák, észjárások játszanak egymás relativitásának mezejében, foszforeszkáló képernyő-telehold fényben. Fehér hattyúk kara a fekete hattyúk taván, fekete hattyúk kozákkórusa a fehér hattyúk színpadán. Vendégjáték. Mi vagyunk a jók, ti vagytok a rosszak — éneklik, állítják, fény- és Sztálin-orgonázzák egymás felé. Szemlélet kérdése, mondhatnánk, ha valaha valahol egy percre is komolyan vehetnénk a másként gondolkodást. Szemlélet, vagyis „célracionalitás” kérdése, hogy Heródes darabontjai feldarabolták az aprószenteket, s még ők mondják el, hogy történelmi szükségszerűség vala: ők mint jók megakadályozták, hogyha netán csecsemők közé keveredett volna egyetlen Heródesnek-rossz „bad boy”, azt kiszűrték, ártalmatlanná tették? Nem, a dolgok sosem voltak és sosem lesznek ennyire dialektikusan elrelativizálhatók, agyonrelativizálhatók. Ha ebből világtörténelemre vetíthető, alkalmazható szentenciát szeretnénk felfejleszteni — nos, akkor még egy működő elmegyógyintézetben is több-mint-rendszere van a kitörésnek s a nyugalomnak ehhez képest! Akkor azt kell inkább tisztázni, hogy a jó sziget, buborék, esetleges, izolált, ideiglenes, múló állapot egy

nagy és folyamatosan tartós rosszban, vagy fordítva?-------------- Addig is

gyakorlatilag működik a dolog. „Eljön a mi időnk” — véli reménykedve vagy fenyegetően a mindenkori eleven erőporszem, erőatom, és egyik vagy másik mögé tömörülve, felsorakozva alkotja azt a gyönyörű rajzát az üveglapon a vasreszeléknek, mely a mágnes plusz és mínusz sarka között azonnal felveszi a maga tornaalakzatait. És valóban eljön. Mert az emberi dolgoktól nem idegen egy ilyen lüktetés. Hol a babiloniak vonulnak be, hol a niniveiek vonulnak ki. Az egyiptomiak, görögök, párthusok, rómaiak, guelfek, ghibellinek, spanyol és foltozott irhájú német zsoldosok, gurkák, Szenegálok, a kuomintang, a bitang, vörösek, a valamivel fehérebbek vörös és fehér, vörös és fekete lovon, felvirágozva, dzsipen, téharmincnégyesen, shermanon, tigrisen és eufráteszen, vas- és rongyosgárdáskodva, rongyos maszattá ázva, vietnami dzsungelnövényzet-töviskoszorúval a vaskalapjukon, burnuszra tekert gyújtózsinórral... Ez maga a hétvégeken belépti díjért nemzetközi Feszty-körképeket látogató történelem, valódi veszélyességi pótlékkal. Néha magukról a hatáskörüket icipicit túllépő rendészekről az derül ki, hogy maguk is potenciális, virtuális túszszedő terroristák. Néhány visítás, a tömeg hátrahőköl, hirtelen lángba borul a Pearl Harbour-maketten a mini-és-papírmasé cirkálók nádfedele: „Nix embertani kiállítás! Két kosár vajaskenyeret követelünk és a fogva tartott basic instinctjeink azonnali szabadon bocsájtását!...”

Egy humorérzékkel megáldott régész szerint a sírleletekből arra lehetne következtetni, hogy elődeink, az egykori népségek egyébbel nem foglalkoztak, mint vázák készítésével, s röviddel végpusztulásuk előtt az összes társadalmak mindent összetörtek, hogy összerakós türelemjátékra kényszerítsék az utókort. Schliemann, aki úgy szó szerint vette a maga Homéroszát, mint a korai teológusok a Bibliát, azt mondta a feltárt romokra: ezek itt 2335 éve pusztultak el, de az állaguk még tízezer évet kibírhat. Épen sérülékenyebb a világ! Tiszavirág-életű és mimóza-szeszélyességű. Ezt bizonyítja a fenti két tétel. Hogy a legnagyobb bántalom után találja igazán meg a helyét mindig. Még eredeti: eleven képe is. Lemegy a világ, s másodszor — feljővén, mint a Nap — már csupa poézis.

Minden azzal veszi mindig kezdetét, hogy Ábel nem üt vissza. Mint aki érzi, hogy élete árán nem engedheti, hogy eltöröltessék a különbség. A KÜLÖNBSÉG — hogy egyik és másik mit enged meg magának — örökre nem jóra-rosszra, győztesre-vesztesre — hanem reményre és reménytelenre osztja az egészet. S talán még a gonosz, goromba, cinikus győztesek is a lelkük mélyén, titokban a végig vesztes remény vallásán vannak. Az igazi ballaszt, az igazi tehertétel az egészben az, hogy soha nem mindenki érez mindent minden korban; sőt a nagyobbik rész nincs is belekeveredve. Valahol mindig vihar-vakáció, kín-szünet van éppen, ahogy az esős évszakokban, zivataros délutánokon, viharövezetekben sem mindenütt, minden négyzetméterre esik. Ott pedig lazítanak, lazul, akár meg is szűnik, felszívódik, eltűnik a figyelem s a fegyelem. Még szolgálatos őrszemet sem hagynak, miként a majomhordák, mangusztaközösségek. Ezért — a moziban, híradóban, ropieszegetés közben megnézhető, átélhető rossz hírek miatt — nem lehet véglegesen véget vetni. Annak. Mert „ameddig az emberek képesek lesznek arra, hogy ölbe tett kezekkel figyeljék, hogy embertársaikat megkínozzák és lemészárolják, addig a civilizáció üres szemfényvesztés lesz csupán, nagypofájú fantom, amely délibáb módjára lebeg a meggyilkokak tetemeinek egyre dagadó áradata fölött” — adja eszünkre a maga házi diagnózisát Henry Miller. Hacsak nem több ennél: mivel tényleg alkalmatlan hordozói vagyunk valami nagyszerűnek. Az emberiség egész bölcsességsorozatának mindjárt az elején az a kontraszelektív és kontraproduktív, kicsinyes gesztus áll, hogy egy Szókratészt kiiktatnak. Egy Szókratésztól szabadulnak meg, likvidálják, mintha még a legkülönbek, a kedvencek is a disznók elé szórt gyöngy tételének igazolásán ügyködnének. Látható, hogy ennek, az ilyesminek ellenében bizonyultak életképesnek szellemünk-jellemünk virtusai. Persze hogy is várhatja el bármikor bárki, hogy ne hangozzék el bármikor, bárhol az elgondolkoztató kiáltás: „Nem azt, hanem Barabást!”...

Tehát nincs kiút? Ennyire egyedi esetre redukálódik mindig a nemzet s az ország s az emberiség mega-sorsa is? A nagy, a fontos döntések, ítéletek átgondolásának, meghozatalának háttere csupán az lehet: nem is foglalkozhatunk mással, mint önmagunk pillanatnyi (lelki)állapotával, ha személyes létünk szüntelenül dübörög, mint valami agydaganat, sistereg, mint a tengerhang a kiszáradt kagyló fülében; azzal, ami lelkileg nonstop gyötrelem, és fizikailag alig szűnően fáj. Rossz, alkalmatlan hordozói vagyunk valaminek, ami alkalmatlan, rossz, gyarló létünk nélkül soha nem lett volna, össze nem gyűl és fel nem türemlik. Mi és az idő: kicsiben egy-egy életnyi — egészében ez a behemót, hormonzavaros, Alice-lelkű Pandóra egy kozmikus Gulliver-meséből, ez a befejezhetetlen Óz-beli utazás a történelem. Isten bábszínháza. „Gloria in excelsis...” Ennek a matinészcenáriumnak már legfennebb része lehet az a másik. Ezen a szinten „a világ csodás, mert jól vagyok; a kozmosz is kevés, mert meghalok.”

Mert túl a Waterlook, Verdunök, Sztálingrádokon — a végső döntés, már a győzelem birtokában, egy dupla vagy semmi alpári szenvedélyével kívánt MÁSIK eredmény. S hogy ez jöhessen ki, dobókockás megoldásokig jutnak el a mindenkori jelenlevők. Mint kártyaasztalt, tárgyalóasztalt, rulettasztalt vagy csak egyszerű vidéki vasárnap délutáni privát ebédlőasztalt ülik körül azt a Möbius-szalagot, melynek mentén minden átfordul és újra meg újra előjön, sorra kerül. A halál csak az egyed útján az élet utolsó mozzanata. A halál szempontjából az ismeretlen katona, a győztesé is: veszített. A halál személyre szóló dolog: mindenkinek lehet bármit, színházba, kocsmába menni, nyaralni, enni, csókolni — csak annak az egynek többé soha semmit. A lóversenytáblán a halál addig csak egyik akadály, amíg a TÖBBI élhet. Így esik meg, hogy a racionalitás is lehet fatalista, mert végül (egyedenként ugyan) csak egy ismétlődő végzet vár. És a misztikus is lehet valami azértis-kiút, mégis-kibúvó keresője. Istennel is szabad bújócskázni. Ez is emberi jog; és sosem szoktak egy tökéletes gondolatmenetet, jól csukódó elméletet elvetni igazságtartalma megkérdőjelezése miatt. Ezért történik kezdet óta, következetesen, hogy a leghumánusabb elvek valóra váltásáért szívesen nyúlnak vérontáshoz. Az élet (vélt) érdekében halálhoz.

A válság ugyanis örök, még hogyha időnként megoldások szakítják is meg; hacsak nem fordítva áll: hogy válságok enyhítik időnként az örök, a végeérhetetlen, szép, nagy, de unalmas megoldást. Ott lenn, ahol a konkrétumok, a mindennapok pokoli paradicsomában, az eleven életben, ahol már, ahol soha nem a történelem, az Öregisten, hanem az intézkedő őrmester adja ki a parancsokat. De talán — ahogy Bertrand Russel remélte, végül, vagyis menet közben mégis sikerül „meggyőzni az emberiséget, hogy járuljon hozzá saját túléléséhez”.