Kolozsvár 1603 előtt nem rendelekzett írott örökösödési szabályzattal. Az örökösödési eljárás az idők folyamán kialakult szokásrendet követte, erre utal maga az 1603-as szabályzat is, többek közt már az első rész első címében, amely megindokolja, hogy miért kellett a régi szokást írásba foglalni: „hogy az minemű rendtartást az marhaszállásban és osztozás dolgában régtől fogva követtenek, ¹ melyet sokan sokfele magyaráztanak ki-ki az ő értelme szerént, mű bizonyos rendben szedve írásban hadgyuk”.² Kitűnik viszont ebből az indoklásból az is, hogy a régtől fogva követett szokás az idők folyamán változott, egyes szabályokat különféleképpen értelmeztek, nyilvánvalóan gyakran az élet maga követelte a joggyakorlat módosítását, de mindenképpen ennek következtében a jogbizonytalanság nehezítette az egységes eljárást, és szükségessé tette az örökösödési szabályok rendszerbe szedését, írásba foglalását. Ez az írásba foglalás azonban nem jelentette új jogszabályok alkotását, hanem a fennálló szokások rögzítését, az ellentmondó részek kiküszöbölését és a szabályozásnak a társadalom, az élet körülményeihez való igazítását.

A „régtől fogva” követett szokást éppen írásba foglalása híján nem ismerjük pontosan, de alapelveit, forrásait és fejlődését részben tisztázni tudjuk.

Az örökösödés tárgyát képező vagyonra vonatkozó vagyonjog tekintetében Kolozsváron is a középkori — elsősorban német — városi jogban kialakult férj és feleség közötti házassági vagyonközösség, illetve vagyonegység volt szokásban. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy házasságkötése után, a házasság egész fennállása idején a házastársak által külön-külön hozott vagyon egységes házassági vagyonná vált. A különböző városi jogokban a házasfelek részesedése ebből a vagyonból más és más arányú volt. Voltak olyan jogrendszerek, ahol a házastársak a házasság megszűnte után — halál esetén is — fele-fele arányban részesedtek a közös vagyonból, máshol azonban, így az erdélyi szászság körében és Kolozsváron is a közös vagyonból a férfit kétharmad rész illette, a nőt egyharmad.³ Abban, hogy a kolozsvári házassági vagyonjog ebben az irányba haladt, több szempont játszott közre. Elsősorban szerepe volt ebben a középkori város jelentős szász lakosságának, valamint annak, hogy Zsigmond király 1405. július 2-i kiváltságlevelében, melyben Kolozsvárt a szabad királyi városok sorába emelte, jóváhagyta, hogy fallal övezzék, és a város polgárait az ország minden más bírói joghatósága alól kivonta, meghagyta, hogy a kolozsvári bíró és esküdtek által hozott ítéleteket először Beszterce város székéhez fellebezzék, onnan pedig Szeben székéhez.⁴ Ezen a szabályozáson Mátyás király 1481. augusztus 24-én kelt osztálylevelében oly módon változtatott, hogy kiiktatta Besztercét a fellebbezési bíróságok sorából, és a kolozsvári pereket azontúl közvetlenül Szeben város bírájához és esküdteihez utalta fellebbezésre, onnan pedig a hét szász szék bíráihoz.⁵ Ez azt jelentette, hogy bár Kolozsvárnak saját kiváltságai és helytartósági szabályzatai voltak, amelyek a helyi viszonyoknak megfelelően szabályozták a város belső életét, mégis a 16. század második feléig peres ügyekben a fellebbezéseket a szász jogrendszeren belül működő bíróságok látták el, ⁶ ami feltétlenül erősen hatott saját jogrendszerének kialakulásában. Másrészt a városi közösség társadalmi állapota a vagyonközösségen alapuló házassági vagyonjog kialakulását segítette elő, ez felelt meg a városi polgárság érdekeinek. Ez teszi lehetővé, hogy a házassági vagyonjog terén — és az örökösödési jogban — Kolozsvár nem követte a nemesi házassági vagyonjogot meghatározó különvagyon rendszerét, ⁷ de más társadalmi szerkezet következtében nem követhette az erősen korlátozott jobbágyi vagyonjogot sem. Ezért akkor, amikor a nemesi és közvetve a jobbágyi szokásjogot Werbőczy a Hármaskönyvben rendszerezte, és mintegy országos joggá tette, a feudalizmusra jellemző differenciálódásnak megfelelően Kolozsvár nem alkalmazta ezt, ⁸ hanem saját kiváltságai és jogszabályai alapján járt el továbbra is, bár későbbi örökösödési szabályzatában kimutatható az abban Decrerumnak említett Hármaskönyv hatása.⁹

Kolozsvárt, a már fentebb említett okok következtében, számos szál fűzte a szász jogrendszerhez. Ezért az örökösödési szabályzat keletkezését vizsgálva nem mellőzhetjük, hogy röviden ne említsük meg, mi jutott ebből a jogrendszerből erre a szabályzatra és ezen belül az osztálybírák intézményére. Az erdélyi szász szokásjogot egybefoglaló szász statútumokat Báthory István 1583. február 18-án hagyta jóvá Krakkóban.¹⁰ A Statuta jurium municipalium Saxonum in Transilvania négy könyvből áll: az első könyv a perrendtartási szabályzatot tartalmazza, hasonlóan a kolozsvári 1577-es és a teljesebb 1588-as különálló perrendtartási szabályzathoz, ¹¹ a második könyv a házassági és örökösödési jog szabályozása, tartalma szerint ennek felel meg a kolozsvári 1603-as öröklődési szabályzat; a harmadik könyv kötelmi jogi szabályokat tartalmaz; végül a negyedik könyv a büntetőjogi rész. A felosztásból látszik, hogy ilyen teljes jogszabálygyűjteménnyel Kolozsvár nem rendelkezhetett, de amint már utaltunk erre, az első és második könyvnek van megfelelője Kolozsváron is. A második könyv az, amely az örökösödési jogszabályokat magába foglalja, utal az osztóbírák (divisores) létére, anélkül, hogy ezek működéséről külön szólna. Ebből arra következtethetünk, hogy az osztóbírák működésére vonatkozóan a szász szokásjog már annyira kialakult, hogy nem látszott szükségesnek írásbeli szabályozása. Ezt a feltevést igazolják azok a levéltári adatok is, amelyek azt bizonyítják, hogy a szász városokban az osztálybírák Teilherren névvel már az 1583-as statútumok kibocsátása előtt is működtek, tehát nem egy új intézményről van szó, amelyet az örökösödési szabályzat írásba foglalásakor hoztak létre. Így például Beszterce város levéltárában már 1573-tól kezdődően vannak osztály-jegyzőkönyvek (Teilprotokollen vagy Teilungprotokollen), -amelyekben az osztóbírák rögzítették az osztály lebonyolítását és annak eredményeit.¹² Hasonló jegyzőkönyveket ismerünk Brassó város levéltárából is 1578 és 1853 között Theilungs-Rablaturen oder Nachlass-Abhandlungs protocolle címmel¹³, amelyekbe az osztályleveleket vezették be (Liber registrationis literarum divisionalium anno domini 1578 inchvatus)¹⁴. Szeben város Teilungsbücher névvel jelölt osztály-jegyzőkönyveit pedig 1573-tól kezdődően, folyamatosan pedig 1590-től 1833-ig ismerjük.¹⁰ Mindezek az adatok azt bizonyítják, hogy az 1583-as szász statútumok előtt a szász szokásjog alapján már működtek az osztálybírák, és ezeknek tevékenységét vette alapul Kolozsvár, amikor 1603-ban, saját körülményeihez igazítva életre hívta a kolozsvári osztálybírák intézményét.

A kolozsvári 1603 előtti örökösödési szokásjogot vizsgálva, amelyet azután az említett esztendőben szabályzattá egységesítenek, megállapítható, hogy a rendelkezésükre álló adatok körvonalazzák egyes alapelvek további létezését. Így szokásjogi múltja volt annak a házassági vagyonjogi elvnek, hogy a házasság egyesíti a házastársak vagyonát, amelyből a házasság megszűnte után kétharmad (dualitás) a férfinak jut, egyharmad (tertialitas) az asszonynak. Ennek az a hatása volt az örökségre, hogy az egyik házastárs elhunyta esetén csak az őt illető rész képezte az osztály tárgyát: a kétharmad rész jutott az örökösöknek a férj, egyharmad a feleség halála után. Hogy ez így volt már 1603 előtt, ezt bizonyítják azok a hagyatéki leltárak is, amelyeket az 1587—1589-es évekből és 1596-ból őrzünk.¹⁶ Így például egy 1587-es leltárban kifejezetten dualitásról és tertialitásról beszélnek, ¹⁷ a néhai Cementes János fiának, Jánosnak javairól 1588. február 29-én készült leltár, valamint Münich (Barát) Sebestyén javairól 1596. március 1-én kelt leltár pedig ugyancsak a dualitást említi.¹⁸ A Szép (Zep) János javainak halála után történt osztálykor az atyafiak a dualitás átvételét nyugtázzák a tanács előtt.¹⁹ Egy 1598. március 19-én felterjesztett fellebbezésből, amely örökösödési ügyekre vonatkozott, a férj atyafiai kétségbe vonták a gyermektelen feleség jogát a meghalt férjet illető házrészből járó pénzhez, mert ez — az indoklás szerint — az atyafiakat illetve. Nyilvánvalóan itt is az osztálybeli részesedés értelmezéséről folyt a per.²⁰ Nem hiányzik olyan adat sem, amely azt bizonyítja, hogy a szabad rendelkezési jogot — törvényes örökösök esetén — a szokás a szerzett javakra korlátozta. Így 1559. április 16-án az ágyban fekvő beteg Nagy (Nagh) Salatiel, felesége hozzájárulásával, végrendeletszerűen, a Király utcában levő szülőházát, amelyet saját költségén vett, egy ugyancsak vásárolt darab földdel, minden tartozékaikkal és jövedelmeikkel együtt a Szamosfalva felé levő szegények és bélpoklosok Szentlélek és Jób emlékezetére alapított ispotályainak ajándékozta.²¹ A szabad rendelkezés ilyen értelmű korlátozása végrendelet és adásvétel esetén megtalálható később a kolozsvári örökösödési szabályzatban, akárcsak az özvegy felszólítása, hogy adja elő mindazt, ami az osztály tárgyát képezi. Ez utóbbi mozzanatát az 1603-ban szabályozott osztálynak már egy 1558 táján kelt osztályra vonatkozó vallomásból ismerjük.²² Végül az 1603-i örökösödési szabályzat létrejötte előtt lebonyolított osztályokra vonatkozóan meg kell említenünk, hogy az osztály alá kerülő javak leltárát — még nem létezett Kolozsvárt az osztóbírói intézmény — a város esküdtei és nótáriusa készítették el, amint ez az 1587—1589-ből és 1596-ból fennmaradt hagyatéki leltárak bizonyítják.²

A szokásjog alapján lebonyolított örökösödési eljárás már 1578-ban szükségessé tette ennek felülvizsgálatát. A száz férfiak tanácsa 1578. június 16-án meghagyja, hogy a bíró 10 vagy 12 férfival vitassa meg az örökösödési ügyekben követett szokást, ami káros, azt hagyják ki, ami pedig hasznos, azt erősíttettessék meg a fejedelemmel.²⁴ A szokásjog alapján lebonyolított örökösödési eljárások során azonban továbbra is számos bizonytalanság, pontatlan szabályozás nehezítette meg az eljárást. Ezért 1580. július 28-án a száz férfiak gyűlése röviden összefoglalja, miben áll a szokásjog szerinti örökösödési eljárás. Ez a rövid, az ügymenet főbb mozzanatait csak megemlítő összefoglalás nem pótolhatta azonban a szabályozás írásba foglalását. Éppen amiatt, mert hiányzott az egységes és pontos szabályozás, egy 1589. július 1-jei városi statútum szerint ez „sok perpatvart és hosszú ideig való fáradozást” idézett elő, amely csak az ügyvédeknek, a „procuratoroknak” kedvezett. Ezért az említett statútum meghagyja a bírónak, hogy tegyen javaslatot a „successio dolgában”.²⁶ Ez a javaslattétel késett, pedig a szokásjog bizonytalansága miatt való pereskedéseken kívül egy másik ok is sürgette a városi örökségek átáramlásának szabályozását: éspedig a városi közösség veszélyeztetve látta közösségen belüli rendjét — a kiváltság nélküli egyforma teherviselést — azáltal, hogy a városi örökségek külső örökösök kezére jutnak, mégpedig a kiváltságos nemesek kezére. Ez azzal a veszéllyel járt, hogy ezek városon belüli örökségeikre vagy vásárolt javaikra vonatkoztatva is hivatkoznak kiváltságaikra, ami által a közösségen belüli egyenlőség felbomlott volna. Ez pedig magát a város létét veszélyeztette. Ezért a város már 1537-ben úgy intézkedett, hogy „senki az papok, barátok, se pedig nemesek semmi nemű örökséget: úgymint házat, szőlőt, kertet mű közöttünk ne tarthassanak, se vehessenek”. Következésképpen megtiltotta a városi polgároknak is, hogy nevezetteknek házukat és örökségeiket eladják.²⁷ 1588-ban ezt a tilalmat a földekre vonatkozólag megújították.²⁸ A kolozsvári örökségek nemeseknek történő elidegenítésének veszélye azonban a következő években sem szűnt meg. 1592-ben újabb statútum tiltja, hogy „mind az áros s mind az egyéb renden” valók házukat, örökségüket nemes embernek lekössék.²⁹ 1603. január 2-án a száz férfiak tanácsa újból határozatot hoz a városi örökségek dolgában. Kitűnik e határozatból, hogy bár a város régtől fogva igyekezett meggátolni a nemességnek kolozsvári örökséghez jutását, a házasságok miatt az örökségek dolgában továbbra is számos nehézség támad az örökösök között, és főleg az árvák maradnak gondviseletlenül az őket illető örökség tekintetében.³⁰ Ez érthető is, hiszen a már említett szokásban levő házassági vagyonjog szerint a megözvegyült házastárs egy újabb vagyonközösségre lép új házastársával, és ez súlyos örökségi bonyodalmakat okoz az árvák örökségének későbbi kiadásában, illetve oda vezethet, hogy az árvákat károsodás éri, vagy gondviseletlenül maradnak. Hasonlóképpen, leszármazottak hiányában, az atyafiakat illető ősi örökségi rész is veszélyeztetve volt. Ezért az 1603-as statútum elrendeli, hogy „senki, se férfi, se asszonyállat házasságra magát ne adhassa, valamég az árváknak avagy, azok nem lévén, az atyafiaknak városunk törvénye szerint az ő porciójukat ki nem adják”, ellenkező esetben elvesztik örökségüket. Ez a büntetés akkor is kiszabható, ha külső, idegen pap előtt házasodtak össze, anélkül, hogy előbb a meghalt házastárs után maradt örökséget ne osztották volna fel. Az osztály véghezviteléhez ezúttal — 1603. január 2-án — a város először választ a két nációból egyenlő arányban nyolc osztóbírát, akiknek feladatul tűzte ki, hogy a várostól kapott „instrukciók” szerint járjanak el az osztályok foganatosításakor, meghagyva azt is, hogy „ez nyolc uraim kívől penig senki az osztozásba ne elegyítsék magokat”.³¹ 1603. január 2-a tehát az a nap, amelyen a kolozsvári osztóbírák intézménye létrejött, amint már láttuk, a szász városokban régebb működő osztóbírói intézményhez hasonlóan.

Nem ismerjük ilyen pontosan az örökösödési szabályzat létrejöttének és életbe lépésének időpontját. 1603. január 24-én a száz férfiak gyűlése még arról intézkedik, hogy amint Lucas Rodner osztóbíró visszaérkezik Kolozsvárra, a tanács tagjai, 16 vagy 20 „idős úr” (a száz férfiak gyűlésének tagjai), valamint a nyolc osztóbíró „egyenlő akaratból írjanak articulusokat, melyeket a város eleiben hozván, annak utána ahhoz tartsák magokat az osztozó uraim is, valamiben az város az articulusokat hagyja”. Addig, amíg a szabályzat elkészül, a város felfüggesztette az osztályok véghezvitelét: „Interim penig minden rendbeli osztozó atyafiak csendességben legyenek.”³²

A város jegyzőkönyveiből nem derül ki, mikor tárgyalta a száz férfiak tanácsa az örökösödési szabályzat tervezetét, de az osztálybírák protocollumába másolt első osztálylevél, amely az osztóbírák közreműködésével készült, 1603. február 5-én kelt.³³ Ebből arra következtethetünk, hogy a város örökösödési eljárására vonatkozó szokásokat, illetve az osztálybírák működésének szabályozását eddig az időpontig már írásba foglalhatták, és ezért engedte meg a város az osztozások megkezdését.

A kolozsvári örökösödési eljárás a város szokásjogának írásba foglalásával jött létre, ezen belül a helyi viszonyoknak megfelelően állapították meg az átvett osztóbírói intézményt illető szabályokat. Semmiképpen nem tekinthető ez az összetett szabályozás a szász statútumokban levő szabályok egyszerű átvételének. Ehhez elég lett volna a statútumok Kolozsvárra való kiterjesztése is, azok szövegének megfelelő módosításával. Kolozsváron nem ez történt. Az évszázados közös jogi intézmények, valamint a város jelentős szász lakossága által követett jogi szokások következtében a szász jog elemei kimutathatók az örökösödési szabályzatban, de megtalálhatók benne a Hármaskönyv egyes tételeinek nyomai, mindez azonban a helyi fejlődésnek megfelelően, egy sajátos kolozsvári szokásjog ötvözetében. Egyszerű összehasonlítás alapján megállapítható, hogy a kolozsvári örökösödési szabályzat szerkezete különbözik a szász statútumokétól. Hogy csak egy példát említsünk, a szász statútumok csak érintik az ott már régebbről működő osztóbírákat, a kolozsvári szabályzat viszont külön címben foglalkozik velük (Titulus III. Az választott osztó uraimékról és tisztekről)³⁴, a következő kettőben pedig az osztály lefolyását szabályozza (Titulus IV. Az oszlásról; Az asztal terítésről; Titulus V. Egy néhány cikkelekről, kikre az osztozásban szükség vigyázni)³⁵. Ugyanakkor alaposabb vizsgálat után nem nehéz felfedezni, hogy az 1603-as kolozsvári örökösödési statútum a kimondottan örökösödési szokásjogon kívül olyan rendelkezéseket is tartalmaz, amelyeknek végrehajtását régebbi statútum szabályozza, illetve régebbi statútumot vagy elismert szokásjogot foglal magába. Így az örökösödési szabályzat intézkedik arról, hogy az osztály megkezdésekor az osztóbírák gondoskodjanak az adósságok megfizetéséről, anélkül hogy az eredeti 1603-as szövegben részletesen szabályozná ennek a módját (Titulus III. & 2.)³⁶ Ez esetben, amint a későbbi gyakorlat bizonyítja, az osztóbírák az adósságok kifizetésének módjáról alkotott 1560. március 29-i statútum előírásait alkalmazták, illetve az eredeti 1603-as szabályzat az idők folyamán egy XIII. címmel bővült: Az adósságoknak megfizetésének módjáról. A fejezet az 1560-as statútum alapján készült.³⁷ A város már 1561. április 23-án szabályozta a házak és az örökségek eladásának módját.³⁸ Ezeket az intézkedéseket az örökösödési szabályzat átvette és bővítette a X. címében (Titulus X. Az örökségnek eladásáról és zálogosításáról).³⁹ A szabályzat utolsó, XII. címében a gyermektelenül elhaltak örökségének a városra való szállásáról szól (Titulus XII. Az városnak igazságáról avagy az fiscusró/).⁴⁰ Erről a szokásról egy 1563. szeptember 23-i oklevél is megemlékezik.⁴¹ A már említett városi tilalom, amely szerint nemes ember nem szerezhet házasság útján kolozsvári örökséget, külön címben nyert újabb szabályozást (Titulus VII. Az asszonyállatokról és leányzókról, kik külső nemes emberekhez mennek férjhez).'¹² Mindez azt bizonyítja, hogy a kolozsvári örökösödési szabályzat egy sajátos helyi jogalkotás, amely természetesen nem nélkülözi más olyan jogrendszerek hatását sem, amelyekkel szoros kapcsolatban volt, nevezetesen a szász örökösödési jogét és a Hármaskönyv örökösödésre vonatkozó szabályozásaiét.

Mielőtt az örökösödési szabályzat osztóbírákra vonatkozó részeivel foglalkoznánk, röviden ismertetjük az örökösödési szabályzat szerkezetét, alapelveit és fontosabb intézkedéseit, mivel az osztóbírák működése szorosan összefügg az örökösödési szabályzat más rendelkezéseivel, illetve az osztálylevelekben található intézkedések csak ezeknek az ismeretében érthetők meg. A szabályzat vagy — ahogyan eredetileg nevezték — a „tractatus” két részből és tizenkét címből áll. Az első rész első címe a szabályzat létrejöttének indoklását tartalmazza, és az örökség átháramlásának, a „marhaszállásnak” két módozatát állapítja meg: 1) törvény szerint és 2) végrendelet alapján. Ezek után a következő címek a törvény szerinti örökösödés szabályait foglalják magukba, különböző, az osztóbírákra és az osztály lefolyására, az árvák tartására vonatkozó, valamint a nemesség örökségszerzését tiltó rendelkezésekkel együtt a következőképpen: Titulus II. Az marhaszállásnak háromféle ágazattyáról; Titulus III. A választott osztó uraimékról és tisztekről; Titulus IV. Az oszlásról. Az asztalterítésről; Titulus V. Egy néhány cikkelekről, kikre az osztozásban szükség vigyázni; Titulus VI. Az árvák tartásáról; Titulus VII. Az asszonyállatokról és leányzókról, kik külső nemesemberekhez mennek férjhez. A második rész a végrendelet szerinti örökösödést, a gyámságot, az örökségek eladását és elzálogosítását, â cserét, valamint a gyermektelenül elhaltak javainak a városra szállását szabályozza: Titulus VIII. A testamentum után való marhasszállásról. Elsőbben az testamentumról és egymás között való végezésről; Titulus IX. Az tútorságról; Titulus X. Az örökségnek eladásáról és zálogosításáról; Titulus XI. A csereberékről; Titulus XII. Az városnak igazságáról avagy az fiscusról. Az osztályról szólva, a IV. cím 1. &-a megállapítja, „miért hogy az marhaszállásnak, miképpen az vérségnek is fundamentuma az tisztességes házasulás, az régi eleink is úgy végezték és mű nekünk kézről kézre adták, hogy az két testnek egybenvaló társalkodása szerént, mind az két személynek jovai és mind az ingók, mind az ingatlanok mindenestől egyben elegyedgyenek, és egygyé legyenek, akár őstől marattanak, akár maga keresmény volnának...”⁴³ Ez a házassági vagyonjogi elv, mely szerint a házasságkötéskor a férj és feleség vagyona egyesül, az örökség átháramlásának alapelve. Az örökösök a házastársak valamelyikének halála után ebből a közös vagyonból örököltek aszerint, hogy az örökhagyó a férj vagy a feleség volt, amint már említettük, a dualitást vagy a tertialitást osztották fel; amennyiben házastársaknak gyermekeik voltak, a túlélő házastárs új házasságkötés előtt köteles volt kiadni gyermekeinek az elhalt szülő után járó két- vagy egyharmadot. Az osztálylevelek tanúsága szerint azonban a gyermekek részét ki szokták adni, az egyik szülő halála után, még ha a túlélő házastárs nem házasodott is meg. A szabályzat arra az esetre is intézkedik, ha a megözvegyült feleség újból házasodna, anélkül hogy előzőleg kiadta volna gyermekeinek az elhalt apa utáni részt. Ez esetben, ha az anya a mennyegzőt a közösből tartotta volna, és ezután is a közösből éltek, az előbbi házasságból származó árvák az új férj javaiból is részesedtek (Titulus IV. & 3.)⁴⁴ Ha a házastársaknak nem voltak gyermekeik, a férj halála esetén ennek atyafiai örökölték az utána járó két részt, míg ha a feleség halt meg, az ő harmadrészét saját rokonai örökölték (Titulus IV. & 2.)⁴⁵ A másik alapelv az, hogy az ősi vagyon a nemzetségre szálljon. Ez korlátozza a végrendelkezési jogokat és azt, hogy ez a vagyon külső örökösök kezére jusson. Ezt a szabályzat több helyen is kimondja, így a II. cím 3. &-ában: „Mert a marhaszállás mindenkor természet szerént az vérség és nemzetség után jár.”⁴⁶ vagy az V. cím. 1. &-ában: „hogy az őstől maradt örökség ez képpen más nemzetségre ne szálljon, szakadjon, melyekben a városnak megrögzött régi szokását kell követni”. Ezeket az alapelveket a részletintézkedések a szabályzatban állandóan szem előtt tartották.

A szabályzat szerint, amint említettük, az örökség átháramlásának két módja volt: 1) törvény szerint, amikor az elhalálozott nem hagyott végrendeletet, és a javak a törvény szerinti örökösre szálltak; 2) végrendelet alapján, amikor — korlátozva ugyan — a javak egy része testamentum révén jutott az örökösökhöz (Titulus I. & 2.) ⁴⁷

A törvény szerinti örökösödés rendje a következőképpen alakult: első helyen örököltek a lemenők; második helyen a felmenők, de csak abban az esetben, ha közöttük és gyermekeik között nem történt meg az osztozás (Titulus II. & 1, 3.J;⁴⁸ harmadik helyen az oldalági atyafiak vagy ezek gyermekei, akik az elhaltnak a legközelebbi vér szerinti rokonai voltak, akár apai, akár anyai ágon, azzal a feltétellel, hogy a felmenőik az elhalálozott felmenőivel osztályos atyafiak voltak (Titulus II. & 1—2.).⁴⁹ A gyakorlatban viszont általában az oldalági rokonok megelőzték a szülőket, mert ritkább volt az olyan eset, hogy az utódok, elhalt gyermek esetén a többi testvérek még osztozatlanok lettek volna a szülőkkel. Szabály volt az, hogy az elsőbb rendű örököscsoport tagjai kizárták az utánuk következőket az örökségből (például ha voltak gyermekek, ezek kizárták az örökségből az örökhagyó szüleit és testvéreit). Az egy csoportba tartozó örökösök viszont egyenlő módon örököltek.⁵⁰ Abban a vonatkozásban, miszerint a testvérek megelőzik a szülőket az örökösödésben, a szabályzat kifejezetten eltért a szász statútumok szabályozásától, amit különben meg is említett (Titulus II. & 3.)⁵¹ A szülők örökösödésére vonatkozó részt 1605. február 19-én újból, pontosabban szabályozták.⁵²

A végrendelet alapján történő örökösödés igen korlátozott volt, éppen amiatt, mert az ősi vagyonnak a „vérség és nemzetség” szerint kellett öröklődnie. Ezért a szabályzat a végrendelkezés jogát csak a szerzett javak esetében tartotta fenn, kimondva, hogy „valakinek őstől maradtat ne hadgyanak az kit ő nem keresett, mert az ilyen testamentumnak semmi ereje és helye nem lehet” (Titulus VIII. & l.).⁵³ Viszont a szerzett javakról az örökhagyó — az őt megillető részen belül — szabadon rendelkezhetett.

Az ősi vagyonnak, a „kolozsvári örökségnek” a nemzetség kezén maradását a végrendelkezési jog korlátozásán kívül más intézkedések is szolgálták. Ilyen volt például az, amely meghagyta az osztóbíráknak, hogy ne adjanak ki törvényes részt (tehát nem végrendeletit) olyanoknak, akik nem bizonyították be az örökhagyóval való vérségi kapcsolatukat és azt, hogy felmenőik osztoztak az elhalálozott felmenőivel (Titulus III. & 9.).⁵⁴ Ennél fontosabb és az egész városi közösség érdekeit szolgáló volt az a titalom, mely szerint külső örökösnek (más városból, mezővárosból, faluból valóknak) nem adható ki rész, csak abban az esetben, ha azokból a helységekből, ahol laktak, szintén kiadták a részüket a kolozsváriaknak. Ezzel kapcsolatban a szabályzat arra utal, hogy a szászság területén elhaltak esetén a szülők megelőzik az örökösödési sorrendben az oldalági atyafiakat és a kolozsváriaknak ilyen örökségekből nem jutott semmi (Titulus III. & 9.).⁵⁵

Általános érvényű intézkedése a szabályzatnak, amelyet az osztály esetén be kellett tartani, az, hogy az atyai ház mindekor a legkisebb fiút illette, a többiek részét ez válthatta meg. Ha nem voltak fiúgyermekek, ez a jog a legkisebb lányra szállt. Az esetben, ha a legkisebb fiú nem akarta vagy nem volt módja magához váltani a házat, ez a jog az utána következő legfiatalabb fiúra szállt, azután a következőkre, mindig úgy, hogy a fiatalabbik megelőzte az idősebbet, a fiúk a lányokat (Titulus IV. & 8.)⁵⁶.

Az egész városi közösség érdekeit szolgálták azok az intézkedések, amelyek kizárták a nemességet a városi örökségből, illetve meghagyták, hogy a gyermektelen-családtalan személyek után maradt javak a városra szálljanak. A nemesség kizárását a városi örökségekből már régebbi intézkedésekkel kapcsolatban megemlítettük. Az örökösödési szabályzat szerint a városi polgárok közti egyenlőséget bontaná meg, ha a kiváltságokkal rendelkező nemesség a városban örökséget szerezhetne, mert a városiak „az ő egyességeket, mely egyarányú személyeknek egyenlőségében áll... háborítanák azzal, hogy nagyobb méltóságbeli személyeket hadnak közikben szállani” (Titulus VII. & 2.).⁵⁷ A szabályzat megállapítja, hogy a város a múltban sem „vett be” nemes embert, és elrendeli, hogy a nemesek házasság útján se jussanak kolozsváron házhoz vagy örökséghez. Ezért az az özvegy vagy hajadon, aki nemeshez ment férjhez, ingóságokon kívül kolozsvári házat vagy egyéb örökséget nem örökölhetett szülei vagy testvérei halála után. A nemes nem is szállhatott a felesége szüleinek házába, s a menyegzőt sem tarthatta ott. Ha valaki ezt a rendelkezést megszegte, elvesztette öröksége részét és az — engedetlenség miatt — a város tulajdonába ment át. Hogy elkerüljék a titkon való házasodást, a szabályzat elrendelte, hogy egy héttel az esküvő előtt a házasulandókat ki kell hirdetni, ezáltal mindenki megtudhatta, hogy az özvegy vagy hajadon városi emberhez vagy külső emberhez megy-e feleségül. Aki ez ellen az intézkedés ellen házasodott, számkivetéssel lakolt, azt a papot pedig, aki titokban adta össze az ilyen házasulandókat, tiszte elvesztésével büntették (Titulus VII. & 1—6.).⁵⁸ Egy 1606. szeptember 27-ről kelt feljegyzés szerint gyakorlatilag az osztóbírák úgy hajtották végre ezt a határozatot, hogy a nemesség örökrészét megbecsülték, s annak megfelelő ingósággal elégítették ki. A másik, ugyancsak az egész városi közösség érdekeit szolgáló intézkedés a gyermektelen-családtalan örökségének a városra szállását szabályozza. Az országos jog szerint ugyan ezek minden vagyona a fejedelemre szállt, a kolozsváriak régi kiváltságaikra hivatkozva⁵⁹ úgy rendelkeztek, hogy ilyen esetben a vagyon nem a fejedelmet, hanem a várost illette (Titulus XI.)⁶⁰

Az örökösök érdeiket, azt, hogy az örökség a nemzetségen belül maradjon, szolgálja a X., Az örökségnek eladásáról és zálogosításáról szóló cím. Az ebben foglalt szabályozás szerint kolozsvári örökséget nem lehetett eladni anélkül, hogy azt előbb fel ne kínálták volna a két ágbeli örökösöknek, akiknek joguk volt az ingatlan megvásárlására. Amennyiben ezek nem kívánták megváltani az eladásra szánt ingatlant, az eladó köteles volt három vasárnapon át a reggeli prédikáció után kihirdetni ennek eladását, hogy a szomszédok — akiknek a rokonok után joguk nyílt erre—megvásárolhassák azt. Végül is a kolozsvári örökség csak akkor volt eladható idegennek, illetve nem szomszédnak, ha a rokonok és szomszédok nem igényelték a megvásárlás jogát. A cím következő szakaszai azt szabályozzák, hogy az eladási ár tekintetében az örökösök miképpen járjanak el, amennyiben az örökség értékét meghaladó áron kínálják fel nekik megvételre az örökséget, illetve hogy a vevő miképpen óvakodjék attól, hogy kárt ne szenvedjen a vásárlással; továbbá azt az eljárást szabályozzák, amivel az örökség eladását törvényes úton meg lehet akadályozni, és az örökösök érvényesíthetik jogaikat. Arra az esetre, ha az osztály során az örökösök közül valamelyiknek az örökséget mérsékelt áron juttatják az atyafiak, és ez később magasabb áron kívánja eladni azt, az atyafiak azon az áron válthatják meg tőle az örökséget, amilyenen az osztály során az eladónak átengedték. Az utolsó szakasz az elidegenítés alkalmával vállalt szavatosságot szabályozza (Titulus X. & 5—10.).⁶

A tizedik cím az örökségek cseréjének módozatát vizsgálja, ezúttal is szem előtt tartva azt, hogy az örökösök ne szenvedjenek kárt. Így az örökös a színlelt csere esetén visszaválthatja az örökséget, és szabályos csere esetén is módja van arra, hogy hasonló értékű örökség felkínálása fejében az elcserélt örökséghez jusson.

Az osztálybírák az örökségek felosztásában a fentebb vázolt örökösödési szabályok teljes ismeretében voltak kötelesek eljárni. Éppen e szoros összefüggés miatt a kolozsváriak az osztóbírákra vonatkozó intézkedéseiket is az általános örökösödési szabályzatba foglalták. Ez az alapja az osztálybírói intézmény szervezetének és működésének is. Amint már említettük, az első nyolc osztóbírót a száz férfiak tanácsa 1603. január 2-án választotta azzal a meghagyással, hogy ezek a várostól „bizonyos instructiót” kapjanak arra vonatkozóan, miként járjanak el az örökösök közti osztályok esetén. Megtiltották ugyanakkor, hogy az osztozásba ezentúl az osztóbírákon kívül valaki is beleavatkozzék. Az először megválasztott osztóbírák közreműködésével kiadott szabályzat III. címe foglalkozik az osztóbírák szervezetével és azzal, hogyan járjanak el osztály esetén (Titulus III. Az választott osztó uraimékról és tisztekről).⁶² A szabályzat is nyolcban állapította meg az osztóbírák számát (& 1.). Ezeket a száz férfiak választották az év elején, amikor év végi újraválasztásuk után a többi tisztségviselő kilétéről is szavaztak. Az osztóbírói tisztség nem volt azonban évenként változó. Ezt választásuk alkalmával már működésük elején a városi jegyzőkönyvek így fejezik ki: 1606. január 14-én „Divisor uraim az várostól tisztességesen elbúcsúzván egész városul igen kedvesen veszik szolgalatjokat és miérthogy ebben az tisztben az újítás nem jó, őkegyelmek közöl akiket az Úristen itt fenn az város között megtartott helyén”, továbbra is megbízattak tisztük viselésével;⁶³ 1607. január 13-án „Az divisor uraim elbúcsúzván, miérthogy ebben a személyválogatás és újítás nem jó, sőt inkább felette káros, egyenlő értelemből azért ugyan őkegyelmeken hatták, Teutsch János helyett penig, mivelhogy tanácsban választott mostan, az szász natio vox szerént választotta őkegyelme helyett Helthus Caspar uramat.”⁶⁴ Ezek szerint, bár az osztóbírák évenként leköszöntek tisztükről, továbbra is őket választották meg, és új osztóbírót csak abban az esetben választottak, ha valaki a nyolc közül elhunyt, vagy más tisztségbe jutott. Ezért az osztóbírák választása nem is szerepel a jegyzőkönyvekben minden évben. Előfordul, hogy azokban az években, amelyekben összetételük a régi maradt, újraválasztásukról nem emlékeznek meg. Az osztóbírák gyakori változását a város azért tartotta károsnak, mert az osztóbírói tevékenység osztatlan megbecsülést, a város „törvényeinek” alapos ismeretét és nagy gyakorlatot kívánt. Ez utóbbi főleg a leltározott javak felbecsülése alkalmával volt elengedhetetlen. Ezért soraikba a különböző céhekből vagy az „árus emberek” csoportjából választotta tagokat, akik tisztában voltak a különféle javak értékével. Alaposan szemügyre véve az osztóbírák többévi összetételét, megfigyelhető, hogy már az első választástól kezdve szerepel közöttük egy ötvös is, később pedig Dési Eötwes János évekig látja el az osztályleveleket szép, kehellyel ékesített, gyűrűspecsétjével. Az osztálylevelekben szereplő nagyszámú arany-, ezüst-, óntárgy, ékszer, ruhadísz kétségtelenül nélkülözhetetlenné tette az ötvös jelenlétét az osztályok lebonyolításakor.

Egyik a nyolc osztálybíró vagy divizor közül a testület elöljárója, a praefectus.⁶⁵ Eredetileg a szabályzat úgy intézkedett, hogy az osztóbírák az osztozó felek kérésére szálljanak ki az örökhagyó lakhelyére az osztály végrehajtására (Titulus III. & l.).⁶⁶ Egy később, 1609. február 11-én kelt határozat ezt a szabályt módosította. Ezután az osztóbírák a tanács parancsára mentek el az osztályra, kivéve azt az esetet, amikor az osztozó felek — mind a két fél — a praefectushoz fordult az osztóbírák kiküldéséért.⁶⁷ Az osztálylevelek tanúsága szerint azonban úgy tűnik, hogy az osztóbírákat legtöbbször az hívta, aki az osztály tárgyát képező javak birtokában volt: a megözvegyült férj vagy feleség. Erre utal az, hogy osztályszövegekben ismétlődő „hiva minket” szavakat követően gyakran szerepel a megözvegyült házastárs, az az apa vagy anya, aki gyermekeinek akarja kiadatni örökrészüket. Más esetekben az osztóbírákat hívók között valóban mind a két fél szerepel, vagy esetleg csak az árvák gyámja. Nem állapítható meg pontosan, hogy eredetileg az osztóbírák hívása kérvénnyel történt vagy szóbelileg. A 17. század végéről megmaradt kérvények azonban azt bizonyítják, hogy ekkor az osztóbírák kiküldése kérvény alapján történt. A kérvényt az osztályt kívánó fél a tanácshoz intézte. A főhadnagy⁶⁸ a tanács nevében elrendelte a praefectusnak, hogy küldjön ki osztóbírákat az osztály véghezvitelére. A praefectus — a kérvényre írt végzésben — kirendelte a megfelelő számú osztóbírót, és elrendelte, hogy végezzék el az osztályt.⁶⁹

Az osztóbírák működésére vonatkozó III. cím következő szakaszai az alábbi feladatokat rótták az osztóbírákra: 2. &: „Az adósságot lássák meg, és annak megfizetésére legyen gondjok”.⁷⁰ Az adósságok és kinnlevőségek számbavétele az adósságlevelek vagy igen gyakran a „regestrumok” alapján történt. Ezeknek megemlítése érdekes adatokat nyújt a városi polgárság körében gyakorolt írásbeliségre vonatkozóan. Az adósságok és követelések⁷¹ számbavétele után az osztóbírák meghatározzák az adósságok megfizetésének módját. Amennyiben a követelések meghaladták az adósságokat, ez utóbbiakat azokból kellett kiegyenlíteni, a megmaradt összeget pedig felosztották. A követelések behajtását és az adósságok kifizetését rábízták vagy a túlélő házastársra, vagy a gyermekek gyámjára. Ha viszont nem voltak behajtható követelések, vagy ezek nem fedezték az adósságokat, akkor ezeket — még az osztály megkezdése előtt — az örökhagyó által hagyott javakból egyenlítették ki. Az adósságok kifizetése annak a szabályzatnak az alapján történt, amelyet a város eredetileg már 1560-ban alkotott, és amelyet azután XIII. címként később az örökösödési szabályzatba foglaltak.⁷² Ennek lényege az volt, hogy az adósságot először a készpénzből, aztán az arany- és ezüsttárgyakból, egyéb értékes ingóságokból kellett kiegyenlíteni, de ha ezekből sem tellett ki az egész összeg, akkor a külső ingatlanok, sőt a ház került sorra.⁷³ Az adósságok kiegyenlítését az osztálylevelekben is megemlítik. A harmadik cím 3. &-a szerint az osztály ügyében eljáró osztóbírák következő teendője az volt, hogy „az testemantum felöl értekezzenek”.⁷⁴ Meg kellett győződniük, hagyott-e az elhalálozott végrendeletet vagy sem. Ezt azért kellett az eljárás elején megállapítani, mert — amint láttuk — az örökhagyó szerzett javai felől szabadon rendelkezhetett. Ezért az osztóbírák végrendelet esetén ennek érvényességét vizsgálták meg, és ha a végrendelet érvényesíthető volt, annak rendelkezései szerint jártak el. Íme egy példa egy olyan, 1603. március 4-én történt osztásról, amelyben az özvegy végrendeletet mutat be az osztóbíráknak: „Elsőben hoza egy testamentumot elő, melyben jelente, hogy az ő ura testamentumot tött volna, mely testamentumot teljességgel minden cikkekben helyén nem hattunk, miérthogy nem csak az maga keresménye volt, hanem őstől maradtat is hagyta el aznküül az mi az maga keresménye volt, mindeniket helyén hadtuk.”⁷⁵ A következő teendő az volt a 4. & szerint: „Ha valamelyik félnek valami különvaló igazsága lenne, azt eligazítsák”.'⁶ A tulajdonképpeni osztás előtt az osztóbíráknak dönteniük kellett azon különleges igények és jogok fölött, amelyek elismerére esetén bizonyos javakat kivontak az osztásra kerülő közös javak közül, és közvetlenül az igénylőnek juttattak; ilyen esetre példa az, amit az 1603. március 13-i osztálylevélből idézünk: „mivel hogy az két részről való atyafia Lőrinc uramék kévánják vala, hogy az minemű része Kata asszonynak [az özvegynek] az ő atyjától maradott volna és őtet illetné, azt is az kö oszlásra előhozná. Kata asszony penig azokat az reá nevezendő jókat nem akarván velek közleni, bizonyos értelmes emberek tanácsából és melyért ítéletéből, mielőttünk szabad akaratja szerint tőn ilyen vallást, hogy ő az ő megholt ura jovaiból magának részt nem akarna venni, hanem az maga jegyruhájával, valamit az ura Feier Antal házasulásakor neki ajándékon vitt volna és egyéb parafernummal együtt, úgy mint az hegyesdombi három hold szölevel akarna türni. Csakhogy kévánja, hogy az atyafiak is az mellett való szolgálatját megtekintvén, az mely bizonyos számú aranyat az ura neki testamentumban hagyott volna, azt nála hadnák és szolgálatját az asztalterítésnél módja szerint való jókkal remuneálnák”.⁷⁷

Magát az osztozást a szabályzat III. címének 5. &-a szerint az asztalterítés előzte meg: „Azután az asztalterítéshez fogjanak és kezdjenek az ide alább megírt mód szerint”.⁷⁸ Az asztalterítés joga csak az özvegyasszonyt illette meg, és az őneki járó harmadrész fölött még külön juttatást jelentett. Az eljárás az volt, hogy az asztalra szőnyeget tettek, arra egy abroszt terítettek, és erre a következő tárgyakat helyezték: egy kannát, egy tálat, egy tányért, egy ezüstpoharat, egy ezüstkanalat, egy kendőt, egy vánkost, egy derékaljat, két lepedőt, egy naplant. Mindezekből nem a legnagyobbat, de nem is a legrosszabbat, hanem a „középszerűt”. Szabály volt viszont az, hogy ezekből a tárgyakból csak akkor kellett az özvegynek az asztalra tenni egy-egy darabot, ha egy-egy fajtából több mint négy darabbal rendelkezhetett. Az asztalterítés alatt az özvegynek mindennapi viselőruháját kellett felvennie, ami szintén őt illette a harmadrészen felül. A ruházatra vonatkozóan a szabályzat előírta, függetlenül attól, hogy egy-egy ruhaféléből hány darab volt, minden fajtából járt egy darab az özvegynek: „adjanak az asszonynak, nem az jobbikat, mindazonáltal sem az alább valót, hanem a középrendűt az ő harmadján küvül, tudniillik egy szoknyát, két bokor kapcsot együtt és gereznát vagy egy palástot”.⁷⁹ Mindezeket az özvegyasszony a neki járó harmadon felül kapta. Miután az asztalterítés megtörtént, a megmaradt javakat háromfelé osztották: ebből egyharmad az özvegynek járt, kétharmad pedig a gyermekeket vagy az atyafiakat illette.

A tulajdonképpeni osztozás — amint a szabályzat nevezi, „a derék osztozás” — az elhalálozott személy javainak megbecsülését, részekre osztását és azoknak az örökösökhöz való juttatását jelentette. Az osztozás elvégzése az örökösödési szabályzat alapos ismeretét kívánta meg az osztóbíráktól, valamint nagy gyakorlatot. Nekik kellett eldönteniük, mi és hogyan kerül osztásra, kik igényelhettek örökösödési részt, milyen külön igényeket és kivételeket kell figyelembe venniük, és végül ők becsülték fel az elosztásra kerülő javakat. Ez utóbbi nagy szakismeretet kívánt, itt azoknak a divizoroknak volt döntő szavuk, akik mint céhbeliek vagy árus emberek foglalkozásuk alapján ismerték a javak értékét. Ha már létezett egy régebben készült leltár, amiben a javak értékét feltüntették, azt is figyelembe vették. Ugyanígy irányadó volt az ingatlanok adásvételi, csere- vagy zálogszerződésekben kimutatott ára, esetleg más alkalommal történt felbecsülése.⁸⁰ Az osztozáskor mindig az egynemű javakat osztották egy időben szét, és csak ennek befejeztét követően vették sorba a következő fajtákat. Ezeknek a felsorolása a felosztás sorrendjében következett. Ha a felek a tulajdonképpeni osztozásban megegyeztek, de valamilyen részletkérdésben nem sikerült egyezségre jutniuk, az osztóbírák kötelesek voltak az osztozást véghez vinni. A vitás részletkérdést viszont törvényesen tisztázták {Titulus III. & 7.).⁸¹ Akkor viszont, ha az egyik osztozó fél nem volt hajlandó osztozni, a káros fél a tanácshoz fordulhatott, és attól kérhette, rendeljék el az osztóbíráknak az osztozást. Ilyenkor az osztóbírák kötelesek voltak meghallgatni mind a két felet és aszerint ítélni, határozatuk ellen a tanácshoz lehetett fellebbezni, ezután pedig a tanács határozata alapján igazították el a dolgot {Titulus III. & 8.).⁸²

Fontos előírása volt a szabályzatnak az, amely megtiltotta, hogy osztozáskor a felek „prokátorokkal” jelenjenek meg, mert mind a III. cím 12. &-a, mind a IV. cím 11. &-a szerint az osztozást nem lehet úgynevezett hosszú perre (longus processus) vinni, mivel az osztályt az arra hivatott osztóbíráknak kellett véghezvinniük.⁸³ Ha valakinek mégis szüksége volt arra, hogy más is szóljon ügyében, ilyen esetekben valamelyik atyafiát vagy jó emberét vette maga mellé.

Az osztóbírák határozata ellen a nyolc osztóbíróhoz lehetett fellebbezni. Ezek a praefectus bírónál gyűltek össze, és ott döntöttek a fellebbezés ügyében. Amennyiben valamelyik fél ezeknek a határozatával sem volt megelégedve, a tanácshoz fellebbezhetett {Titulus IV. & 12.).⁶⁴