Mielőtt az olvasó kételkedni kezdene e sorok írójának épelméjűségében, sietünk kijelenteni: természetesen tudjuk, hogy a Magyar Királyságnak nevezett államalakulat — a név Horvát- és Magyarország perszonáluniós egységét takarja — a 16. század derekán három, Thököly Imre felső-magyarországi vazallus fejedelemségének kialakítása után (1682) egyenest négy részre szakadt szét. (Ez utóbbi mozzanat rendszerint kívül reked nemcsak az olvasóközönség, hanem a történészek látókörén is. Ennek oka egy optikai csalódás: Thököly országhoz juttatását a romantikus dicsfénnyel övezett kuruc mozgalmak első kicsúcsosodásaként szokás ábrázolni, nagyvonalúan elfeledkezvén arról, hogy a Királyság továbbosztódása egyértelműen török érdekeket szolgált.)

Pontosabb lenne persze úgy fogalmazni, hogy a Magyar Királyságot mint államot a 16. század közepén külső erők három részre szakították. Az akkori világ két legnagyobb hatalma, a Török és Habsburg Birodalom közé szorult, kivérzett ország politizáló társadalmának vajmi kevés befolyása volt e legkevésbé sem spontán folyamatra. A Habsburgokról — bár sorozatos taktikai hibáikkal nem kis mértékben hozzájárultak a felosztás létrejöttéhez — ezúttal el is feledkezhetünk, hiszen a magyar trónra kerülésük a török nélkül nyilván alig jelentett volna többet dinasztiaváltásnál. (Ahogy az a Jagellók örökségéből úgyszintén Ferdinándra szállott Csehországban történt.) Sőt megkockáztatjuk: megeshetett volna, hogy a később dunai Habsburg-monarchiának nevezett képződmény központja Bécsből a térség természetes földrajzi centrumába, Budára helyeződik át. (Eladdig ugyanis valamennyi német, lengyel, osztrák, majd ismét lengyel uralkodóházból választott magyar király — lett légyen bár egy személyben lengyel vagy cseh király, sőt német-római császár — Budát választotta székvárosának.)

A Habsburg főség alatt létrejött kelet-közép-európai erőkombináció a hadszíntéren — hacsak nem közvetlenül Bécs és előterének megvédelmezése volt a tét — alulmaradt a törökkel szemben, s így a térség átszabása Isztambul érdekeinek megfelelően ment végbe. A Királyhágón túli tartományt I. Szulejmán parancsa szólította önálló állami létre. Témánk szempontjából teljesen közömbös, hogy a padisahot pillanatnyi szeszély vagy jól kiszámított megfontolás ösztönözte-e arra, hogy az általa Budáról kiakolbólított Szapolyai-dinasztiát Erdéllyel kárpótolja; a végeredmény ugyanaz. Erdély ugyanis egy olyan régió határán helyezkedett el, amelyet a Porta hagyományosan török befolyás alatt álló, ám mégis semleges zónának tekintett; olyannak, amelyben célszerűbb —és főleg olcsóbb — dróton rángatható báburalkodókat hagyni, mint zsoldoskatonaságot állomásoztatni. (Erdélyt a török források „Szulejmán találmányának” nevezik, s nem a Portán múlott, hogy közel sem vált olyan engedelmes és kiszámítható vazallussá, mint a vele szomszédos román vajdaságok.) Thököly fejedelemségével még egyszerűbb a helyzet, hiszen annak alapjait Ibrahim budai pasa 1682. évi hadjárata vetette meg, amelynek során megszerezte Thökölynek Kassát és Füleket; az új fejedelemség nagyjában-egészében az e két vár közti vármegyékből kelt tiszavirág-életre.

Persze mindezek ismeretében is el lehet rágódni azon az önmagában valóban izgalmas kérdésen, hogy mi, hogyan és miért éppen akkor történt. Leginkább például azon, hogy miután nem bizonyult helytállónak az a — korabeli forrásokkal is megtámogatható — közhiedelem, hogy a szultán 1526-ban anélkül vonult ki a feldúlt és kivérzett Magyarországról, hogy helyőrséget hagyott volna vissza benne, kérdésessé vált, hogy az ország tragédiáját nem lenne-e indokoltabb inkább a mohácsi csatavesztéshez (1526), mint Buda elestéhez (1541) kötni. Mivel 1) a Szerémségben (a Száva és az Al-Duna köze nyugati csücskében) nem különösen erős, ám az adott körülmények között még a Török Birodalom határainak nyugatabbra „tolására” (1536-ban pl. Pozsega irányában) is képes török erők állomásoztak, 2) a Magyar Királyság megmaradt kilencvenöt százalékán 1526 ősze óta mindvégig két választott király osztozott, anélkül hogy valamelyik hosszabb időre teljesen ki tudta volna szorítani ellenfelét az ország birtoklásából, s 3) ilyen körülmények között a továbbiakban aligha beszélhetünk a korábban szilárdságáról híres Magyar Királyság szuverenitásáról, evidens, hogy valós dilemmával kerültünk szembe.

Bár e problémát magunk vetettük fel a legkihegyezettebben, manapság inkább a kompromisszum felé hajlanánk. Eszerint az a sárkányvetemény, amely végül is tönkretette Magyarországot, 1526-ban keletkezett, ám — a Porta tizenöt esztendős bizonytalankodása következtében — csak tizenöt esztendővel később érett be. (Pontosabban: érett volna be, hiszen a Habsburg—magyar/horvát védelmi szervezett mindeközben annyit azért erősödött, hogy a török előrenyomulást fékezni s olyan területek bekebelezését megakadályozni tudja, amelyeket I. Szulejmán 1526-ban a kezében tartott, és minden különösebb erőfeszítés nélkül megszállhatott volna.)

Lecsupaszítva ezt a rendkívül színes és megközelítési lehetőségekben gazdag, csak egyetemes történeti távlatokban értelmezhető folyamatot csupán megerősíteni tudjuk, hogy a Magyar Királyság valóban részekre szakadt, s ez végzetes következményekkel járt az egész térség további fejlődésére nézve. Egy ilyen széles és szerteágazó problémahalmaznak azonban nemcsak politikai és államjogi, hanem gazdasági, társadalmi és művelődési aspektusai is vannak; sőt meglehet, hogy ez utóbbiak felől nézvést a politikai kép is más dimenziókat nyer majd. Ez jogosít fel arra, hogy a címben megfogalmazott, az első pillantásra eleve elhibázottnak tűnő kérdést egyáltalán felvessük. S mint látni fogjuk, más nézőszögekből tekintve rá az összkép (is) sokat módosulhat.

A nemzetgazdaságnál kezdve sommásan már elöljáróban jelezzük: a megosztottság egyfelől a termőterület, a termelési eszközök és termelőerők folyamatos pusztításával gyengítette, másfelől, elsősorban a 16. században, bizonyos fokig megerősítette az erőszakkal szétválasztott részek kohézióját. Ez főként a kifejezetten felpezsdült bel- és külkereskedelmi forgalommal illusztrálható. Bár mindhárom részország határán vám- és harmincadhelyek sorakoztak a forgalom hasznának megcsapolására, a magyarországi kereskedelemszervezet — amellett, hogy volumenében és a résztvevők köre és mennyisége tekintetében rendkívüli mértékben kitágult — egységes maradt.

Ennek oka annyira kézenfekvő, hogy a megoldást akár pofonegyszerűnek is mondhatnók. Magyarország sohasem tartozott a kereskedésben — kivált a külkereskedésben — élen járó országok közé. Sokáig nemesfémekkel és pénzzel fizetett késztermékekért, s etnikai oldalról szemlélve a török kor előtt és azt követően is idegen bevándorlók segítségére szorult külkapcsolatainak megszervezéséhez és fenntartásához. (Amivel egyáltalán nem kívánjuk azt sugallni, hogy a magyar kereskedelemben jeleskedő vallonok és böszörmények, majd németek és itáliaiak, az újabb századokban zsidók, görögök és örmények stb. ne számítanának az országalkotó elemek közé.)

Ez a képlet a török megszállást megelőző „hosszú 15. században” kezdett változni. Az európai piac egyre többre értékelte azokat a termékeket, amelyekkel Magyarország s azon belül kivált a magyaroklakta területek nagy mennyiségben szolgálni tudtak. A jobb híján félkésztermény fogalma alá vonható élőállat- és feldolgozatlan-feldolgozott állatbőrkínálatban nemigen akadt komoly versenytársa a térségben. A nyugat-európai demográfiai és az azt követő élelmiszerár-robbanás mintegy automatikusan felértékelte a magyar gazdaság produktumait, hiszen mindkettő következménye az élelmiszerek iránti kereslet növekedése irányába hatott. Úgy tűnik, a Magyar Királyság a 16. század elején messze nagyobb értéket exportált, mint importált. Ami viszont szemmel láthatólag visszafogólag hatott a magyarországi kézműiparra, hiszen ilyen jellegű árukat a nyugati piacon olcsóbban lehetett beszerezni, mint bázisukat itthon kiépíteni. (Ez később sokszorosan visszaütött.)

A beáramló tőke további előnyös, illetve hátrányos következményeit itt mellőzve csupán az egység irányában ható mozzanatokra koncentrálunk. Az export és az import ilyetén korrelációja lehetetlenné tette, hogy bárminő politikai akarat elzárja a forgalom elől valamelyik országrészt, vagy akár csak gátolja a részek közti érintkezést. Ennek egyszerű termelésföldrajzi okai vannak: a legértékesebb kiviteli cikk (a szarvasmarha és az állatbőr) túlnyomó részét az 1566-ra teljes egészében török uralom alá került (tágabb értelemben vett) Magyar Alföldön „állították elő”, ám azok csupán a királyi Magyarországon keresztül juthattak el német, osztrák, morva és sziléziai felvevőpiacaikra. És csakis ez utóbbin keresztül áramolhatott be a Hódoltságba és azon túl Erdélybe az export ellentéteként behozott posztó, fém- és szatócsárú stb., amely nélkül pedig felettébb gyenge iparuk miatt emezek nem lehettek volna el. (Egyelőre meglehetősen homályos viszont, hogy a főként Havasalföld felé kereskedő erdélyi szász városok hogyan illeszkedtek e rendszerbe vagy a rendszerhez. Annyi bizonyos, hogy valamiképp csatlakozniuk kellett az erdélyi kereskedelem „frontvárosaihoz”: Kolozsvárhoz, Nagyenyedhez vagy Nagyváradhoz, hiszen saját posztótermelésük aligha fedezte belső és kereskedelmi szükségleteiket.) Ez a „gazdasági kényszer” minden szerződésnél és alkunál erősebben karolta együvé a politikailag erőszakkal szétszakított ország gazdaságának — különösen annak „magyar” — szektorait. Jól példázza a kialakult helyzetet a magyar nemzetiségű kereskedők felértékelődése. Történt ugyanis, hogy a Török Birodalomban élő török, szerb (rác), zsidó és görög stb. kereskedőket akkor sem látták volna szívesen a Királyi Magyarországon, ha be akartak volna oda utazni. (Amiről egyébként is jó előre rövid úton leszoktatták őket.) A királyi magyarországiak (pl. a nagyszombatiak) ugyan megpróbálkoztak a Hódoltságba való beutazással is, de aztán rájöttek, hogy jobb, ha a közvetítést hódoltságiakra hagyják. Ám a Hódoltságban élők közül is csupán a magyarok voltak abban a helyzetben, hogy — emitt török alattvalóként, amott keresztényként és magyarként — szabadon mozoghassanak. Mindez egyfelől növelte a magyarok — ezúttal mint etnikai egység — kereskedelem iránti érdeklődését, másfelől pedig olyan szituációt teremtett, amely egyre több hódoltsági és Hódoltságon kívüli magyar települést csábított arra, hogy kereskedéssel próbálkozzék. Az új hatalmi konstelláció nemhogy megakasztotta volna, hanem egyenest felgyorsította néhány, árucserére szakosodott mezőváros (Ráckeve, Kálmáncsehi, Tolna, Debrecen, Nagyvárad, Mezőtúr, Simánd) fejlődését. (A folyamat egyébként öngerjesztő módon működött.) E tendenciák a következő században — sokféle ok, de elsősorban az agrárolló visszazárulása miatt — ugyan erőst gyengültek, ám egységőrző hatásuk még sokáig nem szűnt meg.

Ha csupán abból a tényből kellene ítélnünk, hogy a szóban forgó kor a reformáció előretörésének és győzedelmeskedésének időszaka, úgy aligha hihetnők, hogy az egyház és a művelődés is azon szférák közé sorolható, amelyek segítettek átmenteni az országegység-tudatból azt, ami abból átmenthető volt. A nagy egyházszakadás valóban feldarabolta az addig egységes nyugati keresztény egyházat, s a különvált részek közti konfliktusokhoz, sőt acsarkodásokhoz vezetett. A kereszténység kétezer esztendős történetében azonban mégis ez volt az egyetlen olyan szakadás, amely végső soron nem gyengítette, hanem egyenest erősítette a kereszténység pozícióit — egyelőre csak Európában, utóbb, végső kifutásában, világszerte is.

Ettől persze a reformáció terjedése Magyarország virtuális egységére kedvezőtlenül is hathatott volna, hiszen ha olyanféle háborúskodáshoz vezet, mint például Franciaországban — ahol az egyházszakadás csaknem országszakadáshoz vezetett —, úgy egyértelműen a török malmára hajtja a vizet. A magyarországi hitviták azonban sohasem mérgesedtek el annyira, mint a gyakran fegyveres vagy „csupán” fizikai leszámolásba torkollott nyugat-európaiak. Hangozzék is bármily hihetetlenül, ez folytatására, az ellenreformációra is áll. Még akkor is, ha nem feledkezünk el a 17. század második felében kibontakozott „erőszakos” szakaszáról — beleértve a hithű protestáns lelkészek gályára küldését és halálra kínzását (1674) is —, mivel itt az csupán a protestáns felekezetek visszaszorításáig és pozícióinak meggyengítéséig tudott eljutni, felszámolásukat nem érte el. Ebben — minden ellenkező híreszteléssel szemben — óriási érdemei voltak a Habsburg-uralkodóknak, akik persze egyáltalán nem nézték jó szemmel, hogy vannak — sőt a Lajtán túl elsöprő többségben vannak — protestáns alattvalóik, ám Rudolf uralkodásáig (1576—1608) vajmi keveset tettek a tényleges helyzet megváltoztatása érdekében. S amikor igen, akkor is működött bennük annyi államférfiúi bölcsesség, hogy — ki-ki hogyan — tudomásul vegyék: összes alattvalójukat sohasem tudják visszaterelni egy közös akolba, jobb tehát, ha szőrmentén kezelik e kényes kérdést, s ilyen-olyan módon a kiegyenlítéssel próbálkoznak.

A 16. század derekára viszonylag határozottan elkülönült egymástól az ország lutheránus, kálvinista és Szentháromság-tagadó övezete. Az új egyházak decentralizáltan szerveződtek, vagyis: minden részegység (szuperintendencia = püspökség) maga döntött saját ügyeiben anélkül, hogy az egyvallásúak felett akár egy összehangolási joggal rendelkező zsinat létrejött volna. Persze a püspökök, esperesek, lelkészek és hívek enélkül is pontosan tudták, hogy hol keressék a természetes szövetségeseiket, s éppen melyik ellenlábasuk a legveszélyesebb. Az egymással szomszédos, azonos felekezethez tartozó egyházkerületek ugyan alkalomszerűen gyakran együttműködtek egymással — sőt a dunántúli lutheránus és a kálvinista egyházszervezet 1595-ig egyazon keretben működött —, ám az egész képet sokáig az egyre növekvő széttagolódás jellemezte.

Az így létrejött vertikálisan és horizontálisan egyaránt tagolt egyházszervezeti képződmény azonban — jóllehet a centralizált gondolkodást képviselő katolikusok törpe minoritásba kerültek — bizonyos kihívásokra teljesen azonos módon, mondhatni: felekezetsemlegesen válaszolt. (Nem vonatkozik ez az erdélyi szászokra, akik kezdettől fogva a maguk útját járták; gyorsan és egyszerre váltak lutheránussá, e hitvalláshoz mindmáig hűségesek maradtak; kiváltságaik még az ellenreformáció támadásaival szemben is megvédelmezték őket.) A megegyezések a következők:

1)  A „képződmény” valamennyi eleme következetesen elzárkózott a törökkel való együttműködés gondolatától, jóllehet a megszállók kezdetben készek lettek volna a szétszakadt részek autokefális egyházakká válását elősegíteni. Mint ahogy a Balkánon tették, ahol ez a gyakorlat a muszlin hatalom és a nemzeti alapon szerveződött görögkeleti egyházak közti tartós és harmonikus együttműködéshez s — azon keresztül — jelentős néptömegek konszolidálásához, sőt „eltörökösödéséhez” vezetett.

2)   Valamennyi felekezetnek megvoltak a maga nyugat-európai kapcsolódási pontjai; rendszerint a pillanatnyi céloknak legjobban megfelelő német, németalföldi, majd szigetországi, illetve itáliai univerzitások. Valamennyi felekezet számos peregrinust „tartott” a korabeli szellemiségformálás e központjaiban, akiknek révén Magyarország lényegében azonnal értesült valamennyi fejleményről, legyenek azok bár kisebb jelentőségűek is. Vagyis: az egyházak részekre szakadása, paradox módon, kitágította a magyar kultúra szemhatárát, s széttagoltságában is egységes zsilipelő rendszerként működött, amelyen keresztül állandóan friss szellemiség áramlót a nyugat-európai berendezkedési mód e távoli szegletébe. (Hogy aztán itt milyen fogadtatásra talált, az más kérdés.)

3)  A reformáció úttörői csalhatatlan biztonsággal találták meg a helyes arányt az európaiság (= a latin nyelvű tudományosság) és a nemzetük iránti elkötelezettség (= anyanyelvűség) között. A latin nyelvű tudományosság elterjesztéséhez nagyban hozzájárult, hogy a reformáció tulajdonképpen filológiai mozgalomként indult (elsődleges célja a Biblia eredeti, romlatlan szövegének helyreállítása volt), s hódított a korai reformáció bölcsőjénél is bábáskodó humanizmus a katolikus főpapság körében is. (A humanista irányultságú magyar főpapok elsősorban történetíróként jeleskedtek.) Az anyanyelvű vallásos és tudományos irodalom elterjesztése hatalmi eszközök híján a hitújítás számára nélkülözhetetlen tömegtámogatás elnyerése végett volt elengedhetetlen. Ennek jelentőségét utóbb a vert helyzetbe került katolikus hierarchia is felismerte, s a következő évszázadban már bunkóként használta a megújult anyanyelvet a protestánsok ellenében. Aligha kell hosszabban bizonygatni, hogy az egymást követő protestáns és katolikus Biblia-fordítások és az anyanyelvű iskoláztatás és irodalom mily nagy hatással voltak az egységtudatra. (Amiből a szászok ezúttal is olyképp maradtak ki, hogy közben nem hiányzott belőlük a hitsorsosaikkal való szolidaritásérzet.)

Ennyi már elégséges lenne ahhoz, hogy a prizmát ezúttal a magyar nyelvű lakosságra szűkítve virtuális egységről beszéljünk. Az összekötő kapcsok tovább-bontagatása azonban talán mégsem lesz tanulságok nélkül való. Hangozzék is bármily furcsán: az erőszak is lehetett egységtudat-építő tényező. Semmi okunk azt hinni, hogy a török megszállás alá került parasztok repestek volna az örömtől, amikor a királyi Magyarországra és Erdélybe menekült uraik a tudomásukra hozták, hogy továbbra is igényt tartanak bevételeik meghatározott részére, vagyis ezentúl kétfelé fognak adózni. S nyilván nem öntötte el szívüket az együvé tartozás melege, amikor, persze inkább csak a 17. században, a magyar rendiség ilyen-olyan területileg illetékes intézményei is kezdtek belefolyni mindennapi életükbe. Szabályokat és tiltásokat közvetítettek hozzájuk, s szíre-szóra több száz kilométerre „szalajtották”, ha nem éppen megkötözve hurcolták őket pl. a tekintetes vármegye színe elé.

A kettős adóztatás és a kettős igazságszolgáltatás bonyolult tudati hátterére itt nem térhetünk ki; elég nehéz lesz röviden felvillantani e kontextus érdekesebb mozzanatait is. Például azt, hogy a hódoltsági parasztok — egyébként meglepően gyenge ellenállást tanúsítva — nemcsak az állandó fegyveres fenyegetés hatására törődtek bele, hogy nekik mindenből (földesúrból, törvényhozó és végrehajtó hatalomból, ilyen-olyan adókból és fórumokból) legalább kettő, Erdély hódoltsági befolyási övezetében néha egyenest három jut. Ez a kényszerű országtudat-erősítő faktor ugyanis szoros összefüggésben van egy már ismertetett másikkal: a magyar jobbágyság jócskán megnövekedett bel- és külkereskedelmi szerepével. Minél több jobbágy közvetített a Hódoltság, illetve a királyi Magyarország és — kisebb részben — Erdély között, a paraszttársadalom egésze annál támadhatóbbá vált. Ha ugyanis a földesúr valamilyen működési zavar következtében lakóhelyükön nem férhetett hozzá a Hódoltságban élő jobbágyaihoz, úgy a környékről kereskedés céljából kiutazottak feltartóztatásával kényszeríthette az érdekelteket engedelmességre. (Ez a gyakorlat arra a megfontolásra épült, hogy a megkárosított szomszéd jóval könnyebben érvényesítheti jogait — pl. a helyi fórumokon —, mint a távolban élő földesúr.)

Az országegység-tudatot erősítő faktorok azonban nemcsak ilyen kedvezőtlen formában kapcsolódhattak egymáshoz. A magyar intézményekhez való kötődés furcsamód ahhoz is hozzásegítette a magyar parasztságot, hogy idegen uralom alatt megőrizhesse saját — szerves történeti fejlődés eredményeként kialakult — helyi intézményeit, főleg a mezővárosi és falusi magisztrátusokat. Annak illusztrálására, hogy ezek mennyire szervesen illeszkedtek bele az egységes magyar feudális struktúrába, hosszas fejtegetések helyett álljon itt egy beszédes apróság: bár Erdély és a Királyi Magyarország törvényhozása különvált egymástól, a székely székeken éppúgy Werbőczi Tripartituma volt az első számú forrás, mint a királyi táblán és a felvidéki vármegyék, valamint a hódoltsági mezővárosok törvényszékein.

Az országos politika szintjén, vélhetnők, nem sok keresnivalónk lehet, hiszen köztudott, hogy a Királyhágón túli tartományban olyan erős különállás-tudat fejlődött ki, hogy az hellyel-közzel mai gondolkodásunkon is nyomot hagy. (Ismét egy példa: a Budavár visszavételének 200. évfordulóján rendezett, reprezentatív 1886-os kiállításra az erdélyi törvényhatóságok nem voltak hajlandóak emlékanyagot küldeni, ezzel juttatván kifejezésre: a török kiverése számukra nem ünneplendő történelmi esemény.) Csakhogy a — kényszerből erényt varázsló dacos transzszilván tudat és öntudat nem a 16., nem is feltétlenül a 17. század „terméke”. (Bár a szálak természetesen Erdély fénykorába nyúlnak vissza, ez a felfogás — tiltakozásul a bekövetkezett kedvezőtlen változások, a fejedelemség politikai leértékelődése ellen — igazából a 18. század elején bontakozott ki.) Királyhágón innen és túl a 16. században legfeljebb ha mutatóba akadtak olyanok, akik ne a két, egymástól erőszakkal elszakított magyar tartomány egységében gondolkodtak volna a „török áfium” elleni orvosságként. Jóllehet már 1551—1556-ban világosan bebizonyosodott, hogy Erdély Bécsből katonailag nem tartható és nem kormányozható, a „tizenöt éves háborúban” (1593—1606) ismét csak megpróbálkoztak vele. (A megvalósítás módját illetően persze már komoly nézeteltérések mutathatók ki. Báthori István — már lengyel királyként (1576—1586) — Erdélyből kiinduló országegyesítésről ábrándozott.)

Erdély azután is a magyar belpolitika koherens összetevője maradt, hogy Bocskai István 1606. évi végrendelete axiómaszerűen megfogalmazta a különállás fontosságát — jellemző módon — a magyar államiság egészére nézve. Ezen az sem változtat, hogy Bethlen Gábor és I. Rákóczi György végső soron nem a két tartomány egyesítése, hanem kicsiny országuk kikerekítése érdekében háborúztak a császárral, s a magyarországi protestánsok jogainak védelmében tett lépéseik csak e törekvés „melléktermékei” és egyben eszközei voltak.

Bocskai — ismét csak hasznot kovácsolván a kényszerből — azért adta fel az országegyesítés gondolatát, mert felismerte, hogy a különálló Erdély — pontosabban: a rajta keresztül (is) érvényesülő török fenyegetés — elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy a Királyi Magyarország megőrizhesse Habsburg Birodalmon belüli különállását, hogy megfelelő alkupozícióba juthasson és maradhasson Béccsel szemben. Vagyis: így többet szolgálhat a királyi magyarországi rendiségnek is, mint ha a középkori állapot visszaállítását erőszakolta volna. Bár ebben a koncepcióban olyan széles körű nézetazonosság alakult ki, mint a 16. században az országegyesítés ügyében, mégse tévesszenek meg bennünket azok a vállalkozások, amelyek a 17. század első felében Erdély visszacsatolásának ürügyén indultak. Ezek egyfelől valójában „csak” a fejedelemség meggyengítését szolgálták, másfelől pedig még akkor is pőre bosszúvágy szülte „magánvélemény-nyilvánításnak” minősülnek, ha a magyar egységgondolat olyan nagy formátumú személyisége állt az élükön (vagy mögöttük), mint amilyen Esterházy Miklós nádor (1625—1645) volt. Jellemzőbb az a mozzanat, hogy magának a Bocskai-végrendeletnek gondolati alapvetése egy északnyugat-magyarországi főúr — a méltatlanul elfeledett, sőt diszkreditált nagy magyar politikus —, Illésházy István (nádor: 1608—1609) felfogására vezethető vissza. (Hozzá képest maga a fejedelem az országegyesítési gondolat védelmezőjének számít.)

Nem lehet eleget idézni a fejedelemként oly rosszul taktikázó Kemény Jánosnak a magyar országegység-tudat megváltozott lényegének mélységes megértését tanúsító szavait, amelyek Pázmány Péter — a Bocskai-végrendelettel összecsengő — fejtegetését, egyetértőleg, megőrizték számunkra:

„Egy időben élének ez három nagy magyarok. 1. Bethlen Gábor 2. Pázmány Péter 3. Esterházy Miklós, kiknek esméretekben voltam, köztök nagy dolgokban forogván, növekedtem. [...] Az említett Pázmány mondja vala egykoron nála létemben: «Átkozott ember volna, ki titeket arra késztetne, hogy töröktől elszakadjatok, ellene rugoldozzatok, míg Isten az kereszténységen másképpen nem könyörül; mert ti azoknak torkokban laktok: oda annakokáért adjátok meg, mivel tartoztok, ide tartsatok csak jó correspondentiát, mert itt keresztény fejedelemmel van dolgotok [...], adománytok nem kell; az törököt töltsétek adománytokkal, mert noha... nékünk elégséges hitelünk, tekéntetünk vagyon mostan az mi kegyelmes császárunk előtt, de csak addig durál az az német nemzet előtt, miglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni, azontúl mindjárt contemptusban [utálatba] jutván, gallérink alá pökik az német, akár pap, barát vagy akárki legyen. Az Esterházy Miklós is igen eszes, módos, authorativus [méltóságos] jó magyar vala. Ez kettőben [Esterházyban és Pázmányban] csak az vala káros, hogy az evangalica religiónak mindenik nagy üldözője, egyébiránt nemzeteket és annak szabadságit szerető, hasznos emberek valának, mert ha az nem obstált volna [tett volna akadályt], egyébiránt mind Bethlen Gábor s mind Rákóczi György fejedelmek idejében igen szomjúhozzák vala az magyar nemzetnek szabadságát és magyar nemzetből állatandó királyságot, hogy restituálhatnák [helyreállíthatnák] az régi mohácsmezei magyarok végezések szerént; erről volt elég traktájok [tárgyalások] is, de az religio dolga nem juttathatta soha az megegyezésnek perfectiójára [véghezvitelére] őket.” (Kemény János Önéletírása és válogatott levelei. Kiadta V. Windisch Éva. Bp., 1959. 150.) E sorokhoz csak annyi kiegészítés kívánkozik, hogy mind Pázmány, mind neveltje, Esterházy tüzes református szülők gyermeke volt...

A példákat — főként a fentebb felvázolt keretek kitöltésével —• a végtelenségig sorolhatnók. Ezúttal azonban talán annyi is elég lesz annak bizonyítására, hogy a három, majd négy részre szakított Magyar Királyságban — persze nemcsak a magyarok, hanem a szászok és horvátok között is — léteztek (és létesültek) olyan összekötő szálak, amelyek a virtuális országegység gondolatát továbbvitték. Vagyis: ezeknek kutatása legalább olyan fontos feladat, mint a szétszakadást elősegítő tényezőké és a szétválás folyamatáé.

Csak e nézőpontról válik érthetővé például az a kétségbeesés, amely a magyar társadalmat a török kiűzése után akkor elöntötte, amikor kiderült: Bécsnek esze ágában sincs újraegyesíteni Erdélyt a visszavett Magyarországgal. Sőt még a déli részeket is kivonja a magyar rendiség felügyelete alól, hogy — éppen annak sakkban tartása végett — közvetlenül Bécshez kösse az odatelepített szerbeket.