A nemzet alapjában véve és mindenkoron az emberek nagyobb, társadalmi méretű csoportjai együvé tartozásának tudatát fejezi ki. Emberek összetartozásának tudata egyidős magával az emberiséggel. Hosszú évezredeken át az embereket összekötő kapcsot a rokoni kötelék jelentette, amely a társadalmi élet jelenségeinek bonyolultabbá válásával ugyan elvesztette egyeduralkodó szerepét, de a mai napig megmaradt kisebb emberi csoportok erős kohéziós tényezőjének. Mindazokból az — együvé tartozás tudatát megteremtő és kereteit biztosító — összetevőkből, amelyek a legősibb és sokáig egyetlen rokoni kötelék mellett idővel megjelentek, a legszilárdabbnak a területi összezártság, az azonos települési színtéren való mindennapos együttélés bizonyult. Az emberi történelem hosszúra nyúlt hajnalkorában valójában a területi szövetség szerepkörét is a rokonsági együvé tartozás töltötte be, hiszen abban az időben rokonok éltek egymás mellett. Amint azonban a rokoni kötelék mindenhatósága (illetve magának a rokonságnak mint társadalomszervező elvnek a kizárólagos érvénye) megroppant, oldódni kezdett, azaz amikor a vérrokonok közé idegenek (egyelőre csak abban az értelemben idegenek, hogy nem vérrokonok) telepedtek be, az együvé tartozás faktorai sorában mind előkelőbb helyet kaptak és egyre inkább előrenyomultak a szomszédsági kapcsolatok. Vér szerint idegenek tekintették magukat egyazon közösség tagjainak, míg egymástól térben távolra került vérrokonok együvé tartozásának tudata gyengült. A lelki összekapcsolódás ekkor még közvetlen tapasztaláson, személyes ismeretségen alapult. A közösségbe tartozás tudata senki olyanra nem terjedt ki, aki a konkrét, fizikai látóhatáson kívül esett. Az együvé tartozás érzése még nem társadalmiasodott. Ott, ahol első pillanatra észlelhetően más módon, eltérő közösségekben élő kisebb embercsoportok találkoztak, megkezdődött a nyílt elhatárolódás szocializációja. Úgy vélték, ők beszélik az értelmes nyelvet, akiknek szavait viszont nem értik meg, azok a hebegők (barbari) vagy éppen a némák (nyemci). A nyelven kívül a másságot jelenítette meg pl. a termet (az óriási vagy éppen az alacsony testmagasság), a viselkedés (pl. heveskedés), az étkezés (a bor vagy a sör fogyasztása), az öltözködés stb. Ezek kétségtelenül etnocentrikus jegyek, amelyek a saját népcsoportot helyezik a középpontba, annak normáit tekintik egyedül elfogadhatónak, és élesen szembefordulnak minden attól eltérő megnyilvánulással. Ezek az ősi pszichikai attitűdök már az ókorban politikai tartalmat nyertek. Egyfelől megjelent a kiválasztott nép hite, amely az öntúlbecsülést fejezte ki, másfelől pedig az idegenektől való természetes elhatárolódás xenofóbiába (idegengyűlöletbe) csapott át. A zsidók magukat Isten kiválasztott népének tekintették. Az ókori egyiptomi feliratokon „undorító idegenek” kifejezés szerepel. Platón szembeállította egymással a tudományszerető görögöket, az indulatos trákokat és szkítákat, valamint a haszonleső főníciaikat és egyiptomiakat. Az ókor eme megnyilatkozásai azonban — ritka kivételtől eltekintve — nem kontinuusak hasonló középkori jelenségekkel.

Az ókori világ a Krisztus utáni évszázadokban elsüllyedt, a középkor izolált, falusi társadalom képében köszöntött rá Európára. A sokban más útra tért Keletrómai Császárságot (a későbbi Bizánci Birodalmat) leszámítva Európa nagyobbik részén megszűntek az emberek nagy csoportjai együttélésének színteréül szolgáló, a másságot kényszerűségből egymás mellett a maga tarka sokszínűségében eltűrő városok. A középkor hajnalán a vidéki, falusi Európában az emberek kis közösségei egymástól elzárt mikrovilágokban éltek. Mivel ez nem mobil társadalom volt, az embereknek alig adatott meg a lehetőség arra, hogy a mássággal találkozzanak. (A másságot többnyire idegen hódítók, a népvándorlás hullámaiban felszínre kerülő népek testesítették meg, olyanok, mint pl. az arabok, a normannok, a magyarok. Ez még inkább undorítóvá tette szemükben a másságot.) Az ősi pszichikai attitűd — egyfelől az öntúlértékelés, másfelől az idegengyűlölet — konkrét megjelenési alkalmak híján szunnyadt. Mihelyt azonban — bár ekkor még csak nagy ritkán — lehetőséget kapott a megnyilatkozásra, brutálisan a felszínre tört. Így pl. 920-ban I. Henrik és Együgyű Károly találkozójakor a keleti és nyugati frank lovagok kölcsönösen gúnyolták egymás nyelvét, szidalmazták egymást, összeverekedtek. Az öntúlértékelés, illetve az idegengyűlölet felszításában, tartós felszínen maradásában a 11. század végén, a 12. század első évtizedeiben három, egymástól lényegében független, de egy irányban ható tényező játszott meghatározó szerepet. Mindhárom a magába dermedt, immobil, bezárkózó életformának a meghaladásából sarjadt, s kapcsolatban van azzal, hogy nagyobb embercsoportok keltek útra (úgy is mondhatnók: Európa átlépett régi életterein), s ennek kapcsán emberek tömegei találták szembe magukat az idegenekkel, a mássággal. 1096-ban indult el az első keresztes hadjárat, amelyet még további hét követett alig két évszázad alatt. A frontáttörés mindjárt a 11—12. század fordulóján megtörtént. A krónikaírók immáron nem a nyugati és a keleti frank, hanem a francia és a német lovagok közti természetes gyűlöletről szóltak. Megjelent a német viselkedés állandó jelzőjeként a német düh (furor Theutonicus), a görögök álnokságának kifejezésére a görög fortély (dolus Grecorum), ehhez hamarosan társult a francia gőg (superbia). A 11. század végéig csak kis közösségek keltek útra a csodatevő szent helyek meglátogatására, majd 1100 tájától kezdve a fokozódó mobilitás következtében megsokasodtak az emberek nagyobb csoportjainak zarándokútjai. Ez további embertömegek számára tette kézzel tapinthatóvá a másságot. Egy francia klerikus alig kelt át a Pireneusokon, máris teljesen más világba érkezett. Mint leírta, Baszkföldön nem bort isznak az emberek (szemben Franciaországgal), hanem sört, az ott élő emberfajta rosszindulatú, vad kinézésű, barbár nyelvű. A Hispán-félsziget népei műveletlenek, még közülük a franciákhoz leginkább hasonló galíciaiak is haragvók és békétlenek. A 12. század elejével „divatba jövő” külországi tanulmányoknak is nagy szerepük volt a másság megismertetésében. Amikor 1130-ban Reimsben egy angol diák hólabdába követ rejtett, és azzal egy németet súlyosan megsebesített, ez utóbb mint az angolok hitszegése (perfidia Anglorum) szerepelt, s innen indult hódító útjára a „perfid Albion” kifejezés, amely még a 19. század elején is Napóleon propagandájának kulcsszava volt. Hiába fogta össze Nyugat-Európa népeit a közös vallás (a római rítusú kereszténység), hiába volt ennek az elitnek lingua Francája (a latin nyelv), az összekötő szálaknál sokkal erősebbek voltak azok a tényezők, amelyek elválasztották őket: szokásaik és hagyományaik, nyelvük és szentkultuszuk. E nyilvánvaló különbségek felismerésének, tudatosulásának hatására nem voltak képesek szabadulni a másság 1100 tájától társadalmi méretekben jelentkező döbbentes hatása alól, amely öntúlbecsülésben és az idegenekkel szembeni erős fenntartásokban, idegengyűlöletben csapódott le. Természetesen nem állandóan magas hőfokon izzott ez, de takaréklángon bekerült az ember — adódó alkalmak hatására — aktivizálható, felszítható érzelmei közé, a tudat mobilizálható részévé vált. Egy ősi pszichikai attitűd, amely kis közösségekben veszélytelen volt, társadalmiasítva veszélyes — éghető és belobbanó — anyaggá vált. Mindössze gyufára, szikrára volt szükség ahhoz, hogy a gyúlékony matéria lángra lobbanjon.

Az emberek azon társadalmi méretű, nagyobb csoportjait, amelyek ebben az új helyzetben másokkal szembeni együvé tartozásukat kifejezték, nem alulról felfelé haladva, nem saját maguk építették fel, hanem felülről szervezték meg, állami keretekben. A nemzetet az állam alkotta meg, a nemzet eredendően állam alkotta közösség. Éppen ezért a középkorban csak azon népek körében alakult ki nemzet, ahol ezt megelőzően állam is létrejött. Bár a felszínen másként jelenik meg, mégsem az azonos nyelv, nem az egynemű szokások, nem a közös hagyományok teremtettek nemzetet, hanem az állam hozta létre azt. A nemzet egy felülről terjesztett propaganda műve, az állam terméke, és létesítésével az állam saját igényeit kívánta kielégíteni. A nemzet az alattvalói lojalitás kifejezésére szolgált, függetlenül attól, hogy az alattvalók milyen nyelven beszéltek, milyen szokásokat ápoltak, miféle isteneket tiszteltek. Az együvé tartozás tudatát (voltaképpen a megszülető nemzet egységét) éppen ezért állami (vagy állami tényező által favorizált) szimbólumok voltak hivatva dokumentálni. Ilyenként szolgálhatott az ország patrónusának személye, ilyenként a királyi dinasztia elhivatottsága, ilyenként az ország uralkodójának koronája.

Ezek sorából két mozzanatról külön is kell szólni, hiszen mindkét esetben egy-egy ősi pszichikai attitűd kapott teljesen új értelmet. Az egyik a történelmi múlt. Kis közösségekben (főleg amennyiben azok rokoni szálakkal összefűzött egységek voltak) mindenkoron kohéziós erőnek számított a közös őstől való leszármazás tudata, de még területi alapon szerveződő közösségek összetartozási tudatában sem számított elhanyagolható szempontnak a közösen megélt múlt. Nos, az alattvalói lojalitást a maga számára biztosítani szándékozó királyi hatalom a kis közösségek mikroméretekben jelentkező történelmi múltját állami keretbe illesztve makroméretre terjesztette ki, természetesen fikció révén. Amíg a kis közösségek közös történelmi múltja kevéssé szakadt el a realitásoktól, addig az állam által felülről elhatározott, propagandisztikus jelleggel terjesztett, az állam valamennyi alattvalójára kiterjesztett „közös múltnak” már úgyszolván semmi köze nem volt a valósághoz. Nyíltan azt a célt szolgálta, hogy a közös eredet hamis tanával erősítse az alattvalók együvé tartozásának tudatát. A 12. század óta szinte verseny kezdődött annak érdekében, hogy az államot alkotó nép(ek) e fiktív közös múltja — amelyet az uralkodót kiszolgáló művelt írástudók szűk köre, az akkori idők értelmiségi elitje komponált meg — egyfelől büszkeségre adjon okot, másfelől a minél távolabbi múltba menjen vissza. Márpedig a történelmi múlt mélysége fordítva arányos e közös múlt hitelességével. A Trója-monda kisajátításáért számos nép versengett (az angolok, a walesi kelták, a németek, a norvégok, az itáliaiak és a franciák), hogy végül egyértelműen a franciák kerüljenek ki ebből győztesen. A dánok saját közös múltjuk megteremtése érdekében a névhasonlóság alapján a görög danaidákhoz fordultak, a lengyelországi Krakkó fejedelemsége pedig a latin Graccusokhoz. Ugyancsak a névhasonlóság és a valóban egyaránt steppei — bár éppen nem közös — múlt is szerepet játszott abban, hogy a magyaroknak (Hungari) ősként a hunok (Huni) jutottak. Hogy a kis közösségek múltjának szóbeli hagyományozódásával szemben az államnak a fiktív közös múltat felvázoló propagandája miként érvényesült, jól kiviláglik a magyar Anonymus azon szavaiból, amelyekkel az Árpádok Attilától való — egyébként fiktív — leszármazását bevezette: „Illetlen és méltatlan dolognak tartanám, hogy Magyarország kiváló nemzete eredetét, hősi cselekedeteit a parasztok csalfa történeteiből vagy az igricek fecsegő énekeiből, mintegy álomképekben ismerje meg. Inkább az írások biztos híradásából és a történetírás egyértelmű magyarázatából jusson illő módon tudomására a történtek igazsága.” (Veszprémy László fordítása) Itt pontosan ugyanannak a fiktív genealógiának a megjelenésével állunk szemben, amely valamivel korábban Franciaországban azt eredményezte, hogy Nagy Károlyt tették meg az akkor uralkodó francia királyok vér szerinti ősévé, és amelynek révén összekapcsolták egymással a Karolingokat és a Capetingeket. Az állami igyekezet az alattvalói lojalitás biztosítására, az összetartozás érzésének kialakítására és elmélyítésére az ország uralkodóját és népét megajándékozta azzal a közös fiktív múlttal, amely nemzetképző erőnek számított. A nemzet összekapcsolódott királyával, amely egy monarchia élén állt. A nemzet frissen megszületett fogalma kiterjedt az országra.

A másik nemzetképző elem a haza fogalmának újbóli megjelenése volt. Azért kell az „újbóli” jelzőt használni, mert az ókor ismerte a haza fogalmát, illetve a hazához fűződő érzelmeket. Ez az érzelmi töltet azonban a kora és java középkorban elenyészett, a haza ókori kifejezésére szolgáló patria szó az ország, az állam szinonimájává vált a 6—12. században. Töretlenül élt azonban egy további ősi pszichikai attitűd, amely erős emóciókkal telítődött, s ez a szülőföld, a szűkebb haza szeretete. Itt sem történik „egyéb” — bár ez valójában nagyon is sok —, mint ennek a szülőföld iránti érzelemnek a kivetítése a király monarchiájára, az ország területére. Ez sem magától történt azonban, hanem felülről irányított propaganda keretében valósult meg. A 13. században fogalmazták meg azt a tant, amely szerint a saját hazát (az országot) a közös haza (a kereszténység) elé kell helyezni. Az alattvalónak szigorú lojalitással kell viseltetnie a királyság iránt, amelyet a saját haza testesített meg. Ugyanakkor a haza és a hazafiság (a patrióta érzés) nem kizárólag propaganda hatására született meg, hanem konstans faktora a szülőföld szeretete, majd a politikai propaganda hatására a 13. században, amikor az ország azonossá vált a nemzettel, annak területe — mint haza — a nemzetképző erőket jelenítette meg, s a hazához ettől kezdve újszerű érzelmek fűződtek (annak szentsége, megvédése és gyarapítása, az érte a halált is magában foglaló áldozatvállalás).

Az eddigiek összefoglalásaként elmondható, hogy a nemzet eredendően egy tudat (illetve érzés), amelyet az táplál, hogy bizonyos embercsoportok („mi”) együvé tartoznak, azaz másoktól („ők”) elhatárolódnak. Ennek során formálják meg önnön magukról alkotott képüket, amely rájuk nézve hízelgő, ugyanakkor az idegenek szemükben riasztó tulajdonságokkal rendelkeznek. A másság nem tisztelete vezetett az idegenek megvetéséhez, megfelelő konkrét indítékok esetén az idegengyűlölethez (amely méltán tekinthető középkori nacionalizmusnak). Az összetartozás tudatát erősítette a közös eredet hite, amely nagyrészt fiktív (nem valóságos) történelmi előzményekre épült. Ugyanakkor másodlagos fejleményként a nemzet terület is, amennyiben összekapcsolódott az állam fogalmával, sőt ettől kezdve az állam vált nemzetképző tényezővé, amely maga hozott létre kulturális (tehát a nemzet elsődleges fogalmi körébe tartozó) egységet. A nemzet területévé vált államterülethez, a hazához — a nemzet tagjait egymáshoz fűző emocionális szálak révén — érzelem kapcsolódott, a hazafiság érzése. Úgy tűnik, a nemzet akkor és ott született meg, amikor és ahol ezek az előfeltételek megvoltak. A legkorábban Franciaországban a 12—13. században, illetve némi késéssel mindazon nyugat- és közép-európai államokban, amelyeknek klerikus rétege egyetemi tanulmányok folytatása céljából megfordult Franciaországban, és onnan ennek a propagandának az elemeit hazavitte saját országába. A középkorban nemzet Lengyel- és Magyarországtól keletre nem jött létre. Fontos hangoztatni, hogy e középkori nemzet fogalma folytonos fejlődés eredményeképpen kontinuus módon fejlődött át a modern kori nemzet fogalmává, vagyis aligha szabad arra az álláspontra helyezkedni, hogy a nemzet a kapitalizmus előtt ismeretlen fogalom volt, illetve hogy az ún. „nemzetté válás” szerte Európában csupán a 18—19. században ment végbe.

Az írás végére két záró megjegyzés kívánkozik, ami felvillantja, de nem részletezi azokat az utakat, amelyeket bizonyos európai régiókban a nemzet — későbbi, a középkortól (a 12—13. századtól) folytonos fejlődése során — megtett. Az egyik: eredendően a nyelv nem kritériuma a nemzet középkori megszületésének. A középkor monarchiáit kivétel nélkül sok nyelvet beszélő népek lakták, az elsődleges nemzetfogalom nem kirekesztő, hanem befogadó értelmű volt. Mindenki a nemzet tagjának számított, aki az illető királyság területén élt. Ilyen értelemben beszélt a 13. század elején a magyar Anonymus Magyarország nemzetéről. A középkori Franciaország (amelyet pedig a „legnemzetibb” monarchiának szoktak nevezni Európában) megdöbbentő nyelvi sokszínűséget mutatott, amit jól illusztrál az, hogy még 1793-ban is a nation francaise egynegyede nem beszélt és nem értett franciául, mégis ennek ellenére egyetlen nemzet alakult, a francia. Utóbb azonban néhány országban túlléptek a kezdetben mindenütt egyeduralkodó államnemzeti koncepción (más nézőpont szerint visszaléptek attól), és nyelv-, illetve kultúrnemzeti koncepció diadalmaskodott. Úgyszintén egyetemes és oszthatatlan a középkori nemzetfogalom megszületésekor társadalmi vonatkozásban is. Kezdetben senkit, az alacsony társadalmi helyzetű alattvalókat sem zárták ki a nemzet fogalmából, vagyis eredendően a nemzet a társadalom eltérő szociális helyzetű és jogállású csoportjait is magában foglalta. Későbbi fejlemény, hogy a nemzet fogalmát egy-egy társadalmi csoport (pl. a lovagság, a nemesség, a papság) a maga számára kívánta kisajátítani, de tökéletes sikerre ezt soha nem tudta vinni. Legjobb esetben is ambivalens értelmű maradt a nemzetfogalom, olykor egyes társadalmi csoportok körére szűkült, de szükség esetén (elsősorban az államot, az országot veszélyeztető helyzetekben) mindenkit beleértettek, és ekkor a társadalom különböző rétegeinek — őket a nemzethez kötő — érzelmeire apelláltak. A nemzet fogalmának átalakulása államnemzetből nyelv- vagy kultúrnemzetté, illetve a nemzet fogalmából bizonyos társadalmi csoportok kirekesztése több országban már a középkor folyamán bekövetkezett, ami szintén aláhúzza azon megállapítás érvényét, hogy a nemzet forrásvidéke — a fentebb vázolt körülmények együttes megléte mellett — a 12—13. századi Nyugat- és Közép-Európában lelhető fel.