Elöljáróban meg kell mondani, hogy Kelet-Európán három alrégiót értek, a tulajdonképpeni Kelet-Európát, amely nagyjából azonos Oroszország európai területeivel, Délkelet-Európát és azt a területet, amelyet a legszívesebben Nyugat-Kelet-Európának neveznék, a középkori történeti földrajz szerint ez a Baltikum, Lengyelország, Csehország, Magyarország és Horvátország. Az alrégióknak vannak közös sajátosságaik, de sok vonatkozásban el is térnek egymástól, különösen Nyugat-Kelet-Európa üt el a másik kettőtől, a nyugati egyházhoz való tartozás révén persze.

Még egy megjegyzést kell előrebocsátanom: az itteni etnikumok két típusba sorolhatók, vannak nemesi, és vannak nem nemesi etnikumok. A különbségtétel mindössze annyit jelent, hogy az első típusnak az államalakulástól volt saját, ahhoz az etnikumhoz tartozó politikai elitje, ha úgy tetszik, saját uralkodó osztálya, a másik típusnak nem. Természetesen a Balkánon több olyan etnikum is található, amelynek a középkorban megvolt ez a saját elitje, de azután eltűnt. Az újkori nemzetalakulás idején mindenesetre már nem volt meg.

A különbségtétel éppen a történeti tudat szempontjából igen lényeges. Ahol megvolt a politikai elit, amely mondhatnánk „csinálta” a történelmet, ott ez a történeti tudat, annak tartalma eléggé konform a tényleges történeti fejlődéssel. Ahol ez a politikai elit eleve nem volt meg (pl. a szlovének), vagy hamar eltűnt, ott a történeti tudat is hiányzott, hiszen az csak ebben az elitben élt. Amikor sorra került a modern nemzet kialakulása, a tényleges helyzettel konform tudat hiányában a mítoszokhoz kellett fordulni, mint pl. a balkáni kis nemzetek esetében.

Többször említettük már a modern nemzetek kialakulásának a korát. Kelet-Európában ez a folyamat valamikor a 18. század során indult meg, és elhúzódott voltaképpen a 20. századig (hogy csak az albánokra vagy a macedónokra gondoljunk). A történeti tudat ettől kezdve jut jelentőséghez a nemzet kialakulásában.

Mint ismeretes, a cseh történész, Miroslav Hroch az európai kis nemzetek vonatkozásában az 1970-es években jelentkezett elméletével (Kelet-Európa fogalmát ő nem használta). A fejlődésnek három szakaszát különítette el. Az első, A szakaszban a nemzeti tudat csak néhány emberben jelentkezik, a B szakaszban már szélesebb köröket ér el, a harmadik, C szakaszban pedig általánossá válik.

A magunk részéről 1977-ben két szakaszt különböztettünk meg, a kulturálisat és a politikait. (Azzal, hogy ezek természetesen nem választhatók el egymástól mereven, és nem is jelentenek egyszerűen időrendet.) Legújabban, 1996-ban a kanadai ukrán professzor, Paul Robert Magocsi Ukrajna történetéről szóló monumentális művében ugyancsak három szakaszt különít el. Az első az örökség gyűjtésének a szakasza, a második a szervezkedésé, a harmadik pedig a politikai szakasz. Hroch elmélete, mint láthattuk, inkább a nemzeti tudat hordozó rétegeit veszi figyelembe, a másik kettő inkább a nemzeti mozgalom teendőit. A harmadik szakasz persze mindhárom elméletben a politikai, amikor a szervezkedés célja a politikai autonómia egy birodalmon belül és ebből kinövően az állami, vagyis nemzeti függetlenség.

De akármelyik elméletet vesszük is elő, az első szakaszban mindenképpen a nemzeti öntudatosodásról van szó, néhány ember, kisszámú csoport esetében. Ebben a tudatosodásban pedig két elem játszik elsőrendű szerepet, a nyelv és a történelem. Magocsi örökséggyűjtő szakasza is voltaképpen erről szól. Nem kétséges, hogy a nyelv, mármint a nemzeti nyelv az egyik integráló mozzanat, többnyire úgy, hogy ezt a nemzeti irodalmi nyelvet még meg kell teremteni és elterjeszteni a virtuális nemzet minden tagjában.

Nehéz volna megmondani, hogy a nyelv mellett csak másodsorban kerül elő a nemzeti történeti tudat kérdése, vagy pedig a nyelvvel egyenrangú a szerepe. Az kétségtelen, hogy a kezdetektől már jelen van. Integráló szerepe pedig egyre jelentősebb.

Mi ennek a történeti tudatnak a tartalma? Nyilván nehéz volna általános törvényszerűségeket kimondani, hiszen minden nemzet esete bizonyos mértékig egyedi. Annyi azonban mégis általánosnak látszik, hogy az egyik elem az illető nemzet származása, „honnan jött”, hogy az Orosz Őskrónika fordulatát használjuk. Itt a mítoszoknak széles tere volt. Ami az eredet után következik, már nehezebben megfogható. Ahol a nemzetté válás pillanatában van valamilyen meglévő állam vagy legalábbis részleges állami struktúra, amely nemzetinek tekinthető, ott ennek a történeti fejlődése az érdekes, hogyan jut el az adott történeti pillanatig. Hozzátartozik a dolog jellegéhez, hogy ezt az államszervezetet ekkor már egyértelműen nemzetinek szokták tekinteni, efelől senkinek sincs kétsége, alkalmasint a kívülállóknak, nem a nemzethez tartozóknak sem. (Az orosz, a cseh, a magyar vagy a horvát államra gondolok. A lengyel külön kérdés, hiszen az állam éppen akkorra tűnik el, amikor a nemzetté válás megindult.) A közvetlenül oszmán uralom alatti területeken az egykori szerb vagy bolgár állam meglétének a hosszú hódoltság idején még az emléke is elveszett, egyedül az oszmánok elleni küzdelem emléke él még a nép körében. Vagy még az sem.

Külön problémát jelent a nemzetté válást megelőző egész hosszú korszak, amelyen belül valamiféle etnikai öntudatról esetleg lehetett szó, de ez még többnyire a nyelvhez kapcsolódhatott. Az egy nyelven beszélők, tehát egymást megértők közössége jelenthetett valamit. Ez sem egészen biztos azonban, hiszen a szlovák jobbágyot pl. a magyar földesúr is megértette, különösen ha maga is szlovák származású volt, ez azonban mégsem teremtett közösséget az azonos nyelven beszélők közt, mert a hagyományos társadalomban a szociális különbségek sokkal fontosabbak voltak a nyelvieknél. A szlovák jobbágy tehát azt tudta elsősorban, hogy ő jobbágy, tehát más, mint az úr. A beszéd, a nyelv azonossága még nem jelentett érdemi kapcsolatot. Ennyi lehetett tehát az etnikai tudat.

Amikor a maroknyi értelmiségi „ráébred” annak tudatára, hogy ő ehhez vagy ahhoz a nemzethez tartozik, máris megindul a történeti tudat alakításának a folyamata. A 18. században jelentkeznek az első összefoglalások, korabeli szinten vagy még egészen kezdetleges formában. Ezeknek a történeti tudatoknak már kitapintható néhány általános sajátossága. Az egyik mindjárt az elején kettős irányultságú: egyrészt az illető nemzet (most már az értelmiségiek úgy tekintik, tehát maradhatunk a továbbiakban ennél az elnevezésnél) igen dicső származású, a szlávok többnyire a szkítáktól és a szarmatáktól származtatják magukat, mert hiszen ezek voltak az ókorban a dicső népek, márpedig az ókori jelenlét igen fontos volt. A másik és ennél fontosabb, hogy a nemzet őshonos azon a területen, amelyen most él. Voltaképpen egyedül a magyarok voltak ez alól kivétel, hiszen annak az emléke, hogy valamikor idejöttek a hazába mint honfoglalók, a politikai elit tudatában mindig is lényeges mozzanat volt, az ország politikai irányítását ez a mozzanat legitimizálta.

Egy következő sajátosság volt, hogy mindegyik nemzet megtalálta a maga legfontosabb korszakát a történelmi fejlődés során. Ez mellékesen megjegyezve mindig egybeesett azzal az időponttal, amikor az illető, nemzetinek gondolt állam a legnagyobb kiterjedésű volt. A görögök Bizáncra gondoltak (meg persze az ókori görögségre), a szerbek Dusan István korára, a bolgárok akár az első, akár a második cárság korára, amikor bizonyos időpontokban majdnem az egész Balkán az övék volt. Az oroszok arra hivatkozhattak, hogy ők mindig európai nagyhatalom voltak, még ha egyes megfogalmazásokban nem is tartoztak Európához. A lengyelek a kora újkori nagyhatalmi állásra gondoltak, amikor lengyel hadak Moszkváig is eljutottak (az orosz fennhatóság alatt ez az emlékezés szívet melengető lehetett), meg különben is megvédték Európát a pogánnyal szemben (itt nemcsak Bécs 1683-as felmentésére illett gondolni, hanem a valóban évszázados küzdelmekre az oszmánok ellen). A csehek a huszita dicsőség korát emlegették, amikor Európa visszhangzott daliás hadjárataiktól. A magyarok számára a késő középkor volt a nagy időszak, amikor „három tenger mosta Magyarország partjait”, és amikor még olykor győztek az oszmánok felett. Ezzel a horvátok is körülbelül így voltak. A kis baltiak a pogány őskorba révedeztek vissza, amikor még senki sem nyomta el őket.

Volt azután ennek a történeti tudatnak még egy, nagy jövő előtt álló mozzanata: a történelemben mindenütt és jóformán minden korszak vonatkozásában meg lehetett találni az „ősellenséget”, aki mindig az illető nemzet vesztére tört, meghódította, elnyomta. Sok esetben ennek a mozzanatnak meg is volt a történeti alapja. A lengyelek a németekre meg az oroszokra gondoltak, a csehek egyértelműen a németekre, s ebben osztozkodtak a magyarokkal, de az utóbbiaknak azért még ott volt az oszmán-török is. A történelmi Magyarország nem magyar nemzetei számára az ősellenség egyértelműen a magyar. A balkániak esetében ugyanilyen egyértelműséggel a török, hiszen itt a középkori ellenségeskedések emléke már nem élt. Csak idővel került elő a bolgároknál még a görög és a szerb mint ősellenség. Egyedül az oroszok nem töprengtek ezen, mert egy nagyhatalomhoz ez amúgy is méltatlan. Meg különben is volt egy általánosabb ősellenségük, a Nyugat, amely nem bírta elviselni Oroszország nagyságát.

A nagyobb létszámú nemzetek esetében a történeti tudatba még egy mozzanat játszott bele: az európai hivatás. Az oroszok számára ez Európa, sőt általában a világ erkölcsi megújhodása, amelyet az oroszok hoznak meg mindenkinek. A lengyelek az elnyomott nemzetek felszabadításáért harcolnak sokfelé Európában, ők az újkori Krisztus, aki meghozza a nemzeteknek a megváltást, vagyis a felszabadulást, saját önfeláldozása árán. A csehek megint a huszitizmus miatt gondolhattak a lelkiismereti szabadságra, amelynek oly korai védnökei voltak. A magyarok abban találták meg a hivatásukat, hogy az ország nem magyar nemzeteit elvezetik a polgári átalakulásba, a történelem végső megoldásába. A balkániaknak maradt az a hivatás, hogy az oszmánok alóli felszabadulás után nemzetük valamennyi tagját egyesítsék a végre megvalósult nemzetállamban.

A későbbiekben a korszerű történetírás már ennél jóval összetettebb történeti tudatot kívánt, de ennek talán egyetlen közös vonása éppen az, hogy az illető nemzet története minden másiktól különbözik, de különösen a szomszédokétól. (Manapság is kb. itt tartunk.)

A múlt század második felétől kezdve vagy a századforduló körüli időszakra azt lehet mondani, hogy ekkorra a történeti tudat alapjai a közoktatás révén már széles körökben elterjedtek, hiszen minimális ismereteket az alapfokú iskoláztatás is adott, márpedig ez már csakugyan széles rétegeket érintett.

A dolog mégsem ilyen egyszerű. Mert hiszen ahol volt nemzetállam (ekkor általában a Balkánon), ott ez az elterjesztés megtörténhetett. Másként vetődött fel a kérdés azoknak a nemzeteknek a tekintetében, amelyeknek nem volt semmi államuk. A Habsburg-monarchián belül persze a cseheknek valamilyen formában megvolt, a lengyelek pedig Galíciában rendezkedhettek be, mintegy nemzetállam-pótlékként. De a magyarországi vagy az oroszországi nemzetek esetében erről nem lehetett szó. Persze az orosz nyelvű alapfokú iskolázás a cárhűségen túl nem sokat adott, és itt arról sem beszélhetünk, hogy az iskolázás valóban kiterjedt a széles rétegekre. A baltiak vagy az ukránok nyilván nem az elemi iskolában hallhattak saját történetükről. S ebben az esetben hogyan terjedt a történeti tudat, s mennyiben segítette elő a nemzeti öntudat fejlődését? A részleges megoldás csak az lehetett, mint a baltiak esetében, hogy az értelmiség egyéb formában (vasárnapi iskolák, népművelés) terjesztette az ismereteket a nemzet múltjáról. Más nemzetek esetében erről alig lehetett szó. Persze valamiféle történeti tudatot a soknemzetiségű országok alapfokú oktatása is adott, de ez óhatatlanul elsőrendűen az uralkodó nemzet története volt. Nem érdektelen ebből a szempontból megnézni, viszonylag fejlett körülmények közt, a bolgár történeti tankönyveket közvetlenül a felszabadulás előtti időből. A középkori bolgár történelemről itt már lehetett egyes dolgokat megtudni, de a lényeges mégis az oszmán állam segítsége és a szultán kegyelme, amelynek a révén a bolgár nemzet megtalálhatja helyét a világban.

1918 előtt a történeti tudat elterjedésének és ezzel a nemzeti öntudat terjesztésének még jelentős gátjai voltak. A Balkánon 1918 révén persze jelentős változások mentek végbe, új győztesek és új legyőzöttek akadtak, a történeti tudat ennek megfelelően változott. Sokkal jelentősebb volt a változás a Habsburg-monarchia romjain létrejött úgynevezett nemzetállamokban. Itt először is az új helyzet új perspektívát adott az egész nemzeti történelemnek. A cseh népiskolákban 1918 előtt még a dinasztia iránti hűséget tanulták a gyerekek, és azt, hogy a cseheknek megvan a végleges helyük a Monarchiában. 1918 után már nyilvánvaló volt, hogy az egész nemzeti történelem egyenesvonalúan fejlődött az önálló nemzetállam felé. Jugoszláviában a horvátok és a szlovének valamiféle délszláv nemzeti történeti tudat elemeit tanulhatták meg. A románoknál is világos volt a helyzet, Nagy-Románia minden nemzeti célt elért, itt is errefelé irányult a nemzeti történelem. A veszteseknél, a magyaroknál és a bolgároknál a történeti tudat alapelemévé most az vált, hogy a nemzetet feldarabolták, széttagolták, s ez a dicső múlton is bizonyos csorbát ejtett.

Külön kell szólni a szovjet államról. Itt legalábbis elvben a négyosztályos alapfokú iskola kötelezővé tételével megnőtt azoknak a száma, akik elemi ismeretekhez juthattak az iskolákban. A szovjet kormányzat azonban a maga internacionalista alapbeállítottságánál fogva az első évtizedben nem törekedett a régebbi múltra vonatkozó történeti ismeretek elterjesztésére. Hamarosan fel is számolták a történelem oktatását, még felső fokon is, helyette társadalmi alapismereteket szerezhettek a diákok. Az oroszok még hozzájuthattak valamelyes történeti ismeretekhez, de az ukránok már nemigen hallhattak ukrán nemzeti történelemről. Annak ellenére, hogy éppen a húszas években folyt egyfajta „ukránizálás”, de ez elsősorban az ukrán mint tanítási nyelv szerepét módosította. Az egésznek nem sok folytatása lett, mert hamarosan az egész birodalomban módosult a felfogás. Erről azonban később lesz szó.

Az mindenesetre világos, hogy 1918 után a történeti tudat a legtöbb országban legalábbis a fiatalabb korosztályokhoz eljutott. A szovjet kivétellel ez a történeti tudat nemzeti jellegű volt, a saját nemzet története tette ki a gerincét. Azt hozzátehetjük, hogy a középfokú oktatásban a nemzeti történelem mellett világtörténetet is oktattak, de ez inkább csak háttér volt a nemzeti múlthoz, és elsősorban a nyugati országok történetét tanították, hiszen kétségtelenül azok vitték előre a fejlődést. A különben is többnyire ősellenség szomszédokról nemigen esett szó. (Ez sem változott azóta.) Az nem kétséges, hogy 1918 után is a történeti tudat, ha úgy tetszik, a történeti ismeretek a nemzeti öntudatban kiemelkedő helyet foglaltak el, megint csak a nyelv mellett, a továbbra is nagyszámú kisebbségek nyelvi sérelmei csak növelték a nyelv nemzeti jelentőségét.

Milyen változást hozott ezen a téren a pártállami időszak? 1945-re a Szovjetunióban már alapvetően megváltozott a helyzet, a történelem s ezen belül is elsőrendűen a nemzeti, vagyis az orosz történelem ismét lényeges stúdiummá vált. A feudális orosz múlt jelentős figurái Alekszandr Nyevszkijtől Nagy Péterig ismét nemzeti hősökké léptek elő. Az orosz történeti tudat ezzel nyilvánvalóan sokat nyert. A többiek annál kevesebbet. Az ukránok megtanulhatták, hogy nemzeti felemelkedésük a Moszkvával való egyesülés (1654) nyomán kezdődött meg. Ukrajna mindig a Szovjetunió keretei közt találta meg a helyét (a Szovjetunió szinte észrevétlenül lépett az orosz birodalom helyére). Az internacionalizmus azt jelentette, hogy a fiatalabb nemzetek a nagy orosz nép segítségével építhetik a boldog jövőt.

Az internacionalizmus tehát továbbra is fontos jelszó maradt. Am tudomásul kell venni: az eredeti marxizmusban a nemzeti, mozzanat alárendelt szerepet játszott, és ez szavakban végig így is maradt. Érdemben azonban a második világháborús ellenállási mozgalmak során súlyos engedményeket kellett ebből tenni a nemzetinek, anélkül hogy ezt valahol megalapozottan beemelték volna az elméletbe. Így aztán az elvi internacionalizmus valójában rejtett nacionalizmust takart. Az ősellenség ugyan most éppen szocialista testvér volt, a jelenben a barátság teljes. De a múltbeli ellentéteket továbbra is lehetett ápolni, csak éppen osztályharcos megalapozást kellett hozzá keresni. Az elmélet rugalmas volt, ezt az alapot mindig meg is lehetett találni. Magyarországon különösen szorgalmasak voltak, itt a szomszédokat semmiképpen sem volt szabad bántani, de a történeti tudat betelhetett az idegen elnyomók elleni harccal, ahol a Habsburgok Hitler németjeit és az amerikai imperialistákat egyaránt megtestesítették. A lengyelek is kiélhették magukat a német ősellenséggel történő viaskodásban, nehogy az oroszokra gondoljanak. A bolgároknál megmaradt a három ősellenség, Bizánc, a törökök és a szerbek, de ezeket most is nyugodtan lehetett ellenségnek tekinteni, hiszen két NÁTO-országról és a renitens Jugoszláviáról volt szó. A historizálás mindig megoldotta a testvéri barátság és az ősellenséghez való viszony ellentmondását. Magyar és román viszonylatban gondoljunk csak arra, milyen az 1848-as forradalom képe az egyik és a másik oldalon, a jók és a rosszak — de a két oldalon természetesen felcserélve.

Azt hihetnénk, hogy a rendszerváltozás után a dolgok elsimulóban vannak. Egyelőre sajnos ennek az ellenkezője áll fenn. Nyugaton ugyan azt szokták manapság mondani, hogy az elfojtott nacionalizmus most tör felszínre, természetes reakcióként. Valójában ez csak annak a jele, hogy az internacionalista jelszavakat Nyugaton csakugyan komolyan vették, elhitték, hogy a béketáborban eltűntek a nemzeti ellentétek. Belülről szemlélve a dolgot nyilvánvaló, hogy ennek éppen az ellenkezője volt igaz.

Az eddigiekből úgy tűnhetett, hogy a történeti tudat a nemzeti tudat, a nemzeti fejlődés lényeges eleme, s hogy éppen ez a történeti tudat állítja szembe egymással a nemzeteket. A történelem eddigi menete mintha ezt igazolná. Ebből az ördögi körből, hogy kell a történeti tudat, de az óhatatlanul szembefordít másokkal, nincs kiút?

Ha a hagyományos társadalom interetnikus kapcsolataira gondolunk, amikor még alig volt nyoma az etnikai ellentéteknek, akkor azt kell mondani: ha évszázadokon át megvolt ez a lehetőség, nem lehetne újra megtalálni?

Itt üt vissza a nemzeti ellentétekre kihegyezett történeti tudat. Persze ezt nem lehet nem létezővé tenni, ahhoz most már csakugyan túlságosan belegyökerezett a széles tömegek tudatába. Talán újra kell kezdeni a dolgot. A történetírás tárja fel a nemzeti múltat a maga teljes valóságában, sokoldalúságában. Akkor inkább derülhet fény évszázadok békés együttélésére. A mai történeti tudat Kelet-Európában még mindig a pubertás állapotában van. Ha eljut a felnőttkorba (ahová a történetírás egy része már eljutott!), talán megértőbb lesz a szomszéd történeti igazsága iránt is. Európában másutt is voltak ősellenségek, de mára megbékéltek. Ehhez még sok mindent kell tenni, s ebben a történetírásnak is megvan a komoly feladata. Azzal persze tisztában kell lennünk, hogy ez több évtizedes folyamat eredménye lehet csupán. A történeti tudat szerepe nem múlik el, csak megváltoztatja alakját. A nemzeti tudatnak nyilván így is fontos alkotóeleme marad.