Cyprian Norwid már több mint húsz éve él Nyugaton (először Itáliában, majd egy kétéves amerikai közjáték után Párizsban), amikor életművének legfontosabb ciklusát, a Vade-Mecumot komponálja. Ennek a ciklusnak egyik darabja a Vanitas. Norwidnak, aki fiatalabb éveiben is tartózkodással nézte a lengyel nacionalizmus messianisztikus változatait, ekkor már bőven van összehasonlítási alapja a más népek nacionalizmusával, illetve nemzeti előítéleteivel kapcsolatban. Ezért írhat egy olyan verset, amit előtte egyetlen 19. századi lengyel (vagy magyar) költő sem írhatott volna. A lengyelek különben bizonyos előnnyel indultak a Nyugat-ismeret dolgában; ők már 1831 óta beleszoktak az emigráns létformába, az állandó és kötelező többnyelvűségbe, abba, amit a Kossuth-emigráció jelesebb tagjai 1849 és '67 között több-kevesebb sikerrel sajátítottak el vagy igyekeztek elsajátítani.

A vers keletkezésének időpontja egy újabb kori Norwid-filológus, Wiktor Gomulicki szerint¹ 1863 vagy 1864. Ezt abból az utalásból látni, ami a vers harmadik versszakában történik, a Wegrów alatti csatára. Az 1863-as lengyel felkelés abban különbözött az 1830—31-es szabadságharctól, hogy nagy, frontális ütközetek helyett csak kisebb, de számos helyen előforduló összecsapások történtek. Így történt, hogy Walenty Lewandowski ezredes, aki egyébként 1848—49-ben Magyarországon is harcolt, akkor még hadnagyi rangban, ² 1863. február 3-án a Siedlcétől északra fekvő Wegrów városka mellett kis csapatával felvette a harcot a nagy számbeli fölényben lévő orosz egységekkel. Bár Lewandowski vereséget szenvedett, helytállásáról és az azt követő orosz megtorlásról (ami elsősorban Wegrów és más, környékbeli kisvárosok lakóit sújtotta) vagy a korabeli francia, vagy az emigráns lengyel lapok adtak hírt; Norwid mindenesetre tudort róla. Egyik levelében is utal erre a csatára, méghozzá a versbelihez hasonló szövegkörnyezetben: „1831-ben vajon sok volt Varsóban a belwederiekből [a felkelés kirobbantóiból — G.Gy.]? és 1863-ban belőlük Wegrówban és a járási városokban csak száz, ha volt”.³ Vagyis Norwid tisztában volt azzal, hogy az 1864-ben még zajló, de eleve bukásra ítélt felkelésben viszonylag kevés fiatal lengyel hajlandó véráldozattal részt venni.

Egy másik lehetséges adalék a Vanitashoz Norwidnak a kínaiakról való tudása. Lehettek persze Kínáról értesülései a francia lapokból, amelyeket rendszeresen olvasott, de leveleiből tudjuk, hogy rokona volt az a Michael Kleczkowski, aki francia diplomáciai szolgálatban állt, és csak 1863 áprilisában tért vissza Pekingből, hogy aztán Párizsban konzuli rangban a francia külügyminisztérium alkalmazottjaként működjék.⁴ Norwid több levelet váltott Kleczkowskival, majd annak visszatérése után alighanem több ízben találkoztak, s a másik lengyel nyilván mesélt élményeiről és a kínaiak sajátságos gondolkodásmódjáról, Kína-centrizmusáról is.

Maga ez az öt versszakból álló vers, a Vanitas azért különösen érdekes, mert egy olyan korban született, amit a mindinkább vetélkedő nacionalizmusok korának tarthatunk. Igaz ugyan, hogy III. Napóleon alatt francia földön újra császárság volt, és 1867-ben az osztrák—magyar kiegyezéssel Ferenc Józsefnek évtizedekre sikerült megszilárdítani birodalmát és integrálni a magyar nacionalizmust dualisztikus-alkotmányos keretekbe, de a kor két nagy eseménye mégis a német birodalom megalapozása, illetve a Risorgimento, az olasz egyesítés. Más szóval egész Európában és azon túl is a nemzeti kultúrákat ápolják és nemzetállamok megteremtésére törekszenek. Michelet a Le Peuple-ben a francia patriotizmust „vallás”-nak nevezi, Adam Mickiewicz a lengyelt tartja a népek (megfeszített) Krisztusának, Petőfi Sándor pedig (igaz, a modernizálásra buzdító szándékkal, de mégis) ezt írja: „Járjatok be minden földet, / Melyet isten megteremtett, / S nem akadtok bizonyára / A magyar nemzet párjára.”⁵

Norwid viszont, a Mickiewicz utáni nemzedék legmarkánsabb alakja s legkiválóbb költője nem hisz abban, hogy lennének választott népek. Erről ír másutt is prózában és versben; ebből a „tézisverséből” világos, hogy Norwid nemcsak a nemzeti önteltséget, az etnocentrizmust veti el, hanem annak egyes megnyilvánulási formáit is gyermetegnek és nevetségesnek tartja — s ebben nem tesz kivételt saját nemzetével sem. A francia etnocentrizmus, amit a versben a művelődési miniszter képvisel, attól kap ironikus felhangot, hogy a franciákkal miniszterük évente tudatja, hogy ők a legokosabbak, s a francia kultúra első Európában. (Ez különben hosszú éveken át szokása maradt a francia állam képviselőinek, bár a francia írók és művészek egész sora vonta kétségbe ezt a kategorikus kijelentést...) Norwid versében az angolok és az olaszok csupán a franciákhoz „igazodnak” etnocentrizmusukban. Ami a németeket illeti, azokat nem az állami tisztviselő magasztalja égig, hanem saját professzoraik, mert bár a német állam még nem egységes, de a német filozófiának ugyebár nincsen párja!

A németek után utalás történik a pánszlávizmusra; a 19. század közepén ugyanis az orosz kultúra még nem volt olyan erős, hogy egyenlő esélyekkel vehette volna fel a versenyt a franciával vagy az angollal. Ezért az orosz öntudat megerősítéséhez szükség volt a pánszlávizmus ideológiájára, ami missziós tudatot adott az orosz értelmiség egy részének. A Norwid-versben a muszka szó nem véletlen; az eredetiben is Moskal áll, ez a régi lengyel szó még az orosz imperialista állam megteremtése előtti oroszokra utal, akik még nem tudják, csak sejtik, hogy mire vannak hivatva.

Vannak azonban népek, amelyek nem jelenlegi erejük vagy kulturális teljesítményük alapján képzelik magukat a legkitűnőbbnek, hanem a „régi dicsőség” felemlegetésével. Norwid számára ilyen a görög s bizonyos fokig (a vers tanúsága szerint) a lengyel is: hiszen a „thermopylei áldozat” igen kétértelmű dicséret, az van mögötte, hogy nincsen elég lengyel, aki harcoljon függetlenségéért az orosz túlerővel, illetve hogy meglehet, ebben a kontextusban Thermopyle nem lehet példakép a lengyeleknek. Így a vers továbbra is ironikus hangot üt meg, s ez az irónia szinte groteszkbe fordul az utolsó nép, az európaiak számára egzotikus és furcsa kínai idézésével, aki magát szintén a világ közepének véli. Innen a kóda: nem dönthető el, melyik a legrégibb, legnemesebb, legokosabb nép; nem a más népeket kell leszólnunk, hanem a saját etnocentrikus szemléletünket megváltoztatnunk. Minden népnek vannak erényei és hibái; a sajátunk ismerete és becsülése lehetetlen a mások értékeinek elismerése nélkül.

JEGYZETEK

1.     Cyprian Norwid: Dziela zebrane. Wiersze. II, PIW. 1966. 789.

2.  Józef Wysocki: Együtt a szabadságért. Ford. Kovács István. Bp., é.n. 118.

3.  Cyprian Norwid: Pisma wybrane. Listy. PIW. Warszawa, 1968. 459.

4.  Uo.: 445.

5.  Petőfi Sándor összes költeményei. I. Szépirodalmi. Bp., 1954. 638.