A NATO—orosz megállapodás, majd az 1997 közepi NATO- és EU-csúcsértekezletek jóváhagyják Európa új határait és befolyási övezeteit. Jóváhagyják, és nem kijelölik. A kijelölést többé-kevésbé elvégezte a transznacionális tőke, amikor világossá tette, hogy mely kelet-európai országokba hajlandó beruházni, és melyekbe nem. Ahová ez a tőke nem tette be a lábát, ott Európa és az Egyesült Államok, az Unió és a NATO nem kíván jelentősebb kötelezettséget vállalni. Elkötelezettségük természetes módon önmaguknak, saját gazdasági és biztonsági érdekeiknek szól, s nem nekünk. Mindez tökéletesen érthető. Ez a nagyhatalmi és állampolitikák logikája.

Az Egyesült Államok és Nyugat-Európa rendszeresen túlígéri magát, maid alulteljesít. Túlígérték magukat 1989-ben, amikor azt a reménységet keltették, hogy egyszerre lesznek képesek megvalósítani Európa nyugati felének politikai és gazdasági egyesítését, segíteni a kelet-európai országok politikai és gazdasági átalakítását és bevonását az európai egységesülésbe, továbbá megfelelni a globalizációs kihívásoknak. Ez politikai és gazdasági képtelenség. Nem csoda, hogy a hagyományos megoldások és menetrendek felborultak. A német újraegyesítés és az európai egységesülés belső problémái, valamint a kelet-európai országok feltáruló gondjai az ígéreteket illúziórikussá tették.

Európában nemcsak a Maastrichttal szembenálló „euroszkeptikusok”, hanem a kelet-európai kiterjesztéstől félő „kelet-euroszkeptikusok” száma is nőtt. Nem kell messzire menni. Az EU-kép hanyatlása Csehországban elérte a mélypontot, a magyarországi euroszkepszis se elhanyagolható. Ugyanakkor a magyar népesség „kelet-euroszkepszise” feltehetően még nagyobb, nevezetesen el se tudja képzelni, hogy Ukrajna vagy Románia, Bulgária vagy Albánia hozzá hasonlatos, „Európa-érett” országok volnának.

A kelet-európai átalakulási modellek kevéssé bizonyultak sikeresnek. A vezető német minta, az NDK Németországba történő beolvasztása, demokráciává és piacgazdasággá való átalakítása rendkívüli erőforrásokat igényelt, és mindeddig nem hozta meg az eredményeket. Németország és a német választók megterhelése a keleti tartományok, az európai egyesítés és a kelet-európai átalakítás költségeivel, valamint a világméretű verseny feltételeinek megteremtésével soknak, politikailag és gazdaságilag túlzottnak bizonyult.

Se Európának, se a feléje igyekvő Kelet-Európának nincs immár kellő politikai és gazdasági tőkéje, hogy radikális átalakulásokat, gyors ütemű változásokat kiváltsanak. Ezért nemcsak Magyarországon, hanem általában a térségben is körvonalazódik egy negatív konszolidáció, az erők kifáradáson és kölcsönös erőtlenségen alapuló egyensúlya. Ennek a konszolidációnak a keretében történik az európai határvonalak megerősítése.

„Visegrádi Hármak”, „Hopeful Three”, illetve a 3+l-es változat

„Hogyan éljek?” — kérdezzük Európától. „Hogyan éljünk?” — írnának vissza, ha őszinték lennének önmagukhoz és hozzánk. Helyette menetrendek és kérdőívek, magabiztos kiküldöttek és határozatok jönnek. De ami ennél fontosabb: életformák és életmódok hatnak ránk, valamint az ide települt kisebb és nagyobb tőke befolyása. Magyarország a Visegrádi Hármak egyikeként jut az ezredfordulón az európai küszöbre. Nem önerőre támaszkodik, nem orosz és balkáni modellbe és befolyási övezetbe csúszik, hanem megkapaszkodik Európa alján. Ez a legkevésbé rossz. Már-már jó.

E forgatókönyv szerint Magyarország (10 millió), Csehország (10 millió) és Lengyelország (38, 521 millió) túljutnak gazdasági és politikai válságkorszakukon, nem szakadnak le, és nem kerülnek konfliktusba se egymással, se más kelet-európai országokkal. Magyarország, Csehország, Lengyelország mellől leszakad Szlovákia, de negyedikként talán betársul Szlovénia. A 60 milliós térség szabadkereskedelmi övezetet, politikai, gazdasági és kulturális önálló régiót alkot.

Mindez nem azt jelenti, hogy Lengyelország, Csehország és Magyarország „sínen van”. Mindhárom ország előtt jelentős konszolidációs feladatok állnak. Sőt Csehország éppen most került politikai és gazdasági válságba. Egyszerre kellene megoldania az 1968 és 1990 közötti gazdasági mechanizmus átalakítását, az alacsony hatékonyságú gazdaság hatékonyabbá tételét, az elmaradt valóságos privatizációt, bankrendszerének konszolidálását és az 1995-ös magyar helyzethez hasonló stabilizációs feladatokat. (Csehország mostanra élte fel tartalékait: az alacsony eladósodásból és a Szlovákiától való elválásból származó előnyeit.)

A három országnak meg kell oldania a társadalmaikat gyökeresen átrendező három konszolidációs feladatot: az európai piaci intézményekhez való kapcsolódást, államháztartásuk szerkezetének átalakítását, a növekedés—egyensúlytalanság—visszafogás ciklus tompítását. A három természetesen összefügg. Az európai kapcsolódás területileg és ágazatilag teljesen átrajzolja az országok jövedelmi és tulajdoni-vagyoni térképét, az érdekcsoportok erejét és befolyását, a nemzetállam szerepvállalását, illetve befolyásolja a növekedést és a külső egyensúlytalanságot.

Az államháztartás — a nyugdíjrendszer, az egészségügy, az oktatás, a szociális és a védelmi rendszer — átalakítása pedig megint csak új szociális térképet, hálórendszert teremt. (Az új térkép mindenképpen kialakul, mert a nem-tevéssel vagy az elhibázott módon való cselekvéssel is átrendeződik a társadalmak szerkezete.)

Végül a növekedésnek külső és belső egyensúly nélküli erőltetése állandóan kiigazító és visszafogó politikákat igényel, amely véget vet a növekedésnek, és súlyos terheket rak a társadalomra. A konszolidáció lényege, hogy a növekedés és egyensúlytalanság összefüggés elszakadjon a politikai ciklustól, és intézményesen csillapuljon. Ehhez az állami gazdaságpolitika, a jegybanki politika, a külföldi befektetők, a hazai vállalatok és vállalkozások finom összjátékára, pozitív európai megállapodásra és a megtakarítók, fogyasztók bizalmára van szükség.

A konszolidáció komoly konfliktusa az országok belső területi egyensúlytalanságának növekedése. Magyarország 2—3 százalékos növekedésén, 10—11 százalékos munkanélküliségén, 1, 5—1, 8 md dolláros működőtőke behozatalán, belül a 3, 5—4 milliós Pannónia (Budapest és agglomerációs gyűrűje, Északnyugat-Magyarország, a nyugati határszél) feltehetően 5—6 százalékos növekedést, 7—8 százalékos munkanélküliséget, 1—1, 3 md dolláros évi működőtőkét mutat; ellenben a 6—6, 5 milliós Hunnia fejletlen vidékei stagnálni vagy visszaesni fognak, és 16—17 százalékos munkanélküliséggel, 500—600 milliós tőkebehozatallal kínlódnak (ezen a tendencián módosít a keleti fogyasztói forintövezet és néhány sikeres nagyvállalat, de alapvetően nem változtat). Hasonló, bizonyos tekintetben még súlyosabb területi egyenlőtlenségek mutatkoznak Lengyelországban.

A Nyugat számára a konfliktusokat nagymértékben csökkentenné, ha Szlovákia végül nem kerülne az együttes kezelésbe, mert Magyarország és Csehország, Magyarország és Lengyelország között nincsenek és nem is valószínűek politikai nézetkülönbségek, de Magyarország és Szlovákia, Csehország és Szlovákia között igen. A magyar—lengyel—cseh viszonyt inkább a tartós politikai közömbösség, érdektelenség jellemzi, vagyis csak külső kényszerre hajlandók együtt maradni.

A „szerencsés hármak” változat feltétele, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények, az Európai Unió megőrizzék az együttes kezelés igényét, az országok politikai és gazdasági rendszerei közelítsenek egymáshoz” és ne távolodjanak. Akár tetszik nekünk, akár nem, Európa és az Egyesült Államok csak együttesen képes kezelni a térséget.

Éppen ezért kölcsönösen egymásra vagyunk utalva. A cseh és a lengyel válságok minket is érintenek, akárcsak a mi válságunk őket. Következésképpen szükség van arra, hogy a kilencvenes években beáramló külső források ne csak az infrastruktúrákat hangolják össze, de a gazdasági rendszerek piaci mechanizmusait is. A „Visegrádi Hármak” kialakítják közös gazdasági integrációjukat, egy szabadkereskedelmi övezetet, összehangolják pénzrendszerüket, kölcsönösen befektetnek egymásnál, és megteremtik biztonságpolitikai együttműködésük feltételeit. Ebben a változatban Magyarország egy versengő pozíciót foglal el, ahol részesedni próbál a politikai, biztonsági, gazdasági hatalmi rendszerek elosztásából és újraelosztásából.

A makrogazdasági kapcsolatok csak a mikrogazdasági hálózattal együtt érnek valamit. Magyarországon jöhetnek létre a multinacionális vállalatok és pénzintézetek kelet-európai regionális központjai, amelyek legalább annyira összekapcsolják a kelet-európai országokat, mint az államközi kapcsolatok. Elérkezett az idő arra, hogy Magyarország nagyvállalatai vállalatokat vásároljanak mind Nyugat-, mind Kelet-Európában.

Kiválóan működhet az az Alpok—Adria szubregionális szövetség, amely olasz, osztrák, szlovén, horvát, magyar megyéket és tartományokat kapcsol össze, amelyből a Pentagonale kinőtt. Sajátos fogyasztói, kisvállalkozói övezetről van szó. A megyeközi, tartományközi gazdasági és kulturális kapcsolatok szorosabbá válására reális esély van az eurorégiós összefogás keretében is.

Mindez alatt a mindennapi élet fogyasztói turizmusa, a kialakult forintövezet áll: Nyugat-Ukrajna (Kárpátalja), Kelet-Szlovákia (Kasa, Eperjes) és Északkelet-Magyarország (Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar, Heves megyék) és Románia nyugati tartományait fogja össze. Délen és délkeleten pedig Bács-Kiskun, Csongrád és Békés, a határ túloldalán pedig Románia és Kis-Jugoszlávia fogyasztói és vállalkozói. Itt van és lesz az ezredfordulóig fogyasztói roham a magyar áruért és szolgáltatásért, van és lesz kölcsönös beruházás.

A zónában

A kiterjesztett Nyugat-Európa és Oroszország között egy kettős zóna jön létre a Baltikumtól a Balkánig. A zóna országai nem kapcsolódnak egymáshoz, nincs közöttük politikai, katonai és gazdasági egység, összhang. Ez a „se-se zóna”: nem kell „se” a Nyugatnak, nem tudja még megszerezni „se” Oroszország. Egyik nagyhatalom se tud, akar gazdasági eszközöket áldozni a zóna országai gazdasági felemelkedésére.

Az egyik oldalon a konszolidálódásra váró Oroszország. Az orosz berendezkedés új állami centralizációra épül. Az orosz hatalmi politikában részt vevő nagy érdekcsoportok — a pénzügyi és médiahatalmat birtoklók, a nagy ipari monopóliumok és a katonai-ipari komplexum — valamennyien államépítők és államhívők. Nemzetállami és nemzeti birodalmi szinten szeretnék konszolidálni Oroszországot és befolyási övezetét. A különbség csak az, hogy a pénzügyi és médiabefolyással rendelkező liberális csoport békés eszközökkel, mindenekelőtt pénzügyi stabilizáció révén szeretné megerősíteni az orosz államot, az ipari és katonai érdekcsoportok erőszakkal és adminisztratív módszerekkel.

A liberális állampárti „péterváriak” — Anatolij Csubajsz, Borisz Nyemcov, Jegor Gajdar — szerint ésszerű és hatékony bürokráciának kell állami rendet teremtenie és kiegyeznie a pénzügyi tőkével. „A nemzetállamnak ez az elképzelése hangsúlyozottan nem ideológikus, nem birodalmi jellegű, inkább izolacionista: «Terjeszkedj, ha tudsz, de csak addig, amíg a pénzed takarója ér!» A menedzser típusú nemzetállam építői nem «népben-nemzetben», hanem «pénzben-nemzetben» és «képben-nemzetben» gondolkodnak.

Elleneznek mindenféle más — ideológikus vagy politikai logikát követő — államépítést vagy terjeszkedést. Ellenezték a csecsen háborút, ellenzik a belorusz—orosz államegyesítést, nem érdekli őket a Krím és a fekete-tengeri flotta sorsa és Szevasztopol, a NATO kiterjesztése, illetve minden egyes-egyedül abból az önös gazdasági, kereskedelmi, pénzügyi szempontból érdekli őket, hogy miből milyen gazdasági haszon húzható.

A riválisok — Jurij Luzskov moszkvai polgármester, a Barszukov—Korzsakov—Szoszkovec-klán, és a Zjuganov-féle kommunisták —, a „moszkvaiak”, az ipari-katonai komplexum, a nagy gazdasági termelőmonopóliumok viszont a „rendteremtést és rendfenntartást elsősorban katonai, karhatalmi eszközökkel képzelik el, új és egységes, etnokratikus jellegű nagyhatalmi államideológia alapján, természetesen a nyomásgyakorláshoz, az «elszakadt» birodalomrészek visszacsatolásához a pénzügyi és gazdasági nyomást is fölhasználva. 1993 véres októbere, az 1995 végén kirobbantott csecsenföldi háború vagy az elnökválasztás elhalasztásának kísérlete 1996 márciusában önmagukban is jól mutatják, miféle nemzetállam jöhet létre Oroszországban, ha ezek az erők hatalomra vagy hatalomközeibe kerülnek” — írja Szilágyi Ákos.

Az 1996—97-es Oroszország kemény alkudozással belement a Nyugat által felkínált európai politikai megoldásba. Oroszország így is, úgy is elszenvedte már a Szovjetunió széthullásával a maga vereségét és versailles-i — vagy helyesebben breszt-litovszki — szerződését. Ismét elveszítette a Baltikumot, Belaruszt, Ukrajnát és Moldáviát, a Kaukázust és a közép-ázsiai köztársaságokat.

A jelcini—primakovi „pétervári” politika az 1923-as stresemanni német teljesítési politikára (policy of fulfillment) emlékeztet. Oroszország”— miként 1923-ban Németország — fölmérte, hogy szüksége van a nyugati segítségre, hogy magát pénzügyileg stabilizálhassa és megerősíthesse. A teljesítési politikalehetővé teszi nemcsak a nyugati segélyek megszerzését, hanem annak a „lélegzetvételnyi szünetnek” (perediskának) a megszerzését is, mely nélkül Oroszország aligha konszolidálódhat.

„A Németország támogatásáról elhangzott korabeli brit érvek bizonyos hasonlóságot mutatnak a Jelcin-korszakban Oroszország megsegítését szorgalmazó amerikai javaslatokkal. Egyik esetben sem mérték fel azt, hogy mi történik, ha az éppen támogatott politika «sikerrel jár». Ha a teljesítési politika sikerül, Németország fokozatosan megerősödik, és abba a helyzetbe kerül, hogy ismét fenyegetheti az európai egyensúlyt. Hasonlóképpen, ha a hidegháború utáni Oroszországnak szánt nemzetközi segélyprogram eléri a célját, a növekvő orosz erőnek bizonyos geopolitikai következményei lesznek a korábbi orosz birodalom szomszédságában” — fejtegeti Henry Kissinger.

Kissinger hozzáteszi: „Amerika előrelátóan cselekedett, amikor gazdasági segítséget ajánlott a hidegháború utáni Oroszországnak; mihelyt azonban Oroszország gazdaságilag talpra áll” bizonyosra vehető, hogy a szomszédaira nehezedő nyomása növekedni fog. Érdemes talán ezt az árat is megfizetni, de hiba lenne figyelmen kívül hagyni.”

A jelenlegi orosz teljesítési politika alapelve: „előbb orosz gazdasági és politikai stabilizáció, és csak utána foglalkozunk mindazzal, ami határainkon kívül került”. Az erőszakos terjeszkedés költséges és fölösleges. Politikailag nem stabilizálja Oroszországot, és gazdaságilag sokba kerül. A teljesítési politika két feltételezésen nyugszik: egyrészt szeretne a győztesek oldalára kerülni a vesztes pozíciójából és kihasználni a győztesek — az Egyesült Államok, Japán és az európai hatalmak—ellentéteit (Oroszország bízik az új Rapallóban, illetve Kínától megtanulta, hogy kiválóan lehet manőverezni a nagyhatalmak között).

Másrészt számít arra, hogy az idő nem ellene, hanem neki dolgozik a vele szomszédos európai zónát illetően. Erre a zónára a Nyugat nem nyújtott be komoly igényt, és mind történetileg, mind mai gyakorlatával világossá tette, hogy nem kíván jelentős gazdasági, politikai és katonai erőforrásokat pazarolni a térségbe. A térség országai pedig önmagukban képtelenek gazdasági és társadalmi gondjaikat megoldani. A gazdasági együttműködés nagyobb haszonnal jár, mint az erőszakos beolvasztás kísérlete. (Hasonlóan szerezhet Oroszország szabad kezet a Kaukázusban és a közép-ázsiai köztársaságokban.)

Ennek következtében, a türelmetlenebb és támadóbb „moszkvai” orosz politikát felválthatta a türelmesebb és ráérőbb, izolacionista „pétervári” teljesítési politika, amely joggal feltételezi, hogy a zónában magukra hagyott kisebb-nagyobb országok érett gyümölcsként hullanak a gazdaságilag konszolidálódó Oroszország markába. Miért kellene sietnünk? Miért kellene az erőszakkal elriasztani magunktól a Nyugatot? Miért kellene magunkra vállalni Belarusz és Ukrajna stabilizálásának költségeit? Önként fognak minket választani. Nem nyert volna többet Szovjet-Oroszország, ha 1920-ban Tuhacsevszkij csapatai nem lépik át a lengyel határt, ha beérik azzal, ami békésen a kezükbe jutott? Nem lesz-e mindenképpen a miénk ez a pufferzóna?

Az Európa és Oroszország közötti kettős pufferzónában a versailles-i béke utáni állapotok uralkodnak. Akkor — Magyarországgal, Lengyelországgal és Csehszlovákiával együtt — 10 kis ország szorult Németország és Szovjet-Oroszország közé, anélkül hogy akár a Népszövetség, akár a nagyhatalmak képesek lettek volna határaik garanciájára. A NATO-kiterjesztés után 14 ország 131 millió lakossal helyezkedik el Európa, Németország és Oroszország között. A 14 ország számtalan belső régióra oszlik.

A zóna oroszországi közvetlen befolyási övezetében fekszik Ukrajna (52 344 ezer lakossal, köztük 22% orosz nemzetiségűvel) és Belarusz (10 250 ezer lakossal, 13, 2% orosz, 4, 1% lengyel, 2, 9% ukrán). Nyugat-Ukrajna két kézzel kapaszkodik a Nyugatnak számító Lengyelországba, miközben Kelet-Ukrajna közvetlen orosz befolyás alatt áll. A zóna Európa felé néző, megosztott övezetében vannak a balti államok, Szlovákia és a balkáni országok.

Észtország (1590 ezer lakos, 61, 5% észt, 30, 3% orosz, 3, 9% ukrán), Lettország (2596 ezer lakos, 52, 5% lett, 34, 6% orosz, 4, 4% belarusz, 3, 4% ukrán) és Litvánia (3798 ezer lakos, 79, 6% litván, 9, 4% orosz, 7% lengyel) nem lesznek NATO-tagok, és valószínűtlen, hogy rövid távon bejussanak az Európai Unióba. Az országok Oroszország stratégiai célpontjai. Viszont az erőteljes orosz befolyás mellett meg fog mutatkozni a skandináv és a német gazdasági hatás és bizonyos mértékig az Egyesült Államok és a NATO figyelme.

Szlovákia (5329 ezer lakos, 10, 8% magyar) Európa és Oroszország között billeg. Egészen bizonyosan kimarad az Európai Unió- és a NATO-kiterjesztés első köréből. Szlovákiának Európát, az európai kapcsolatot Csehország és kisebb mértékben Magyarország jelenti. Kérdés, hogyan fog hatni Szlovákiára Csehország gazdasági válsága. Ugyancsak kérdés, hogy Szlovákia kimaradása az euroatlanti intézményekből milyen társadalmi és politikai akciókat vált ki a szlovák társadalomból.

A zóna országainak négy lehetőségük van társadalmi-gazdasági modelljük felépítésére. Az egyik a Nyugat követése. A második az önerőre támaszkodás nemzeti és/vagy szocialista modellje. A harmadik egy kialakuló orosz modell elfogadása. A negyedik az iszlám, a török befolyás alá kerülés. Többségük természetesen vegyes, egymás mellett élő befolyások, modellelemek hatása alatt áll már ma, és fog állni a jövőben is.

Nyolc balkáni ország húzódik Európa és a zóna lágy altestén. Ezek politikai, gazdasági és katonai stratégiai jelentősége mind Európa, mint Oroszország szempontjából kisebb. A figyelmet ezért csak negatív módon hívják, hívhatják fel magukra, miként történelmük során annyiszor: egymás közti konfliktussal.

Ma a legerősebb és a legnagyobb, az utoléréssel és az európai bekerüléssel próbálkozó Románia (22 789 ezer lakos, 7, 1% magyar). Románia 1996 telétől uralkodó kormánya minden erejével azon igyekszik, hogy még elérje a NATO és az Európai Unió állomásról kifutó vonatát. Erre az esély igen kicsiny. (Az Egyesült Államok világossá tette, hogy nem kívánja magát elkötelezni a Balkánon. A franciák Romániát támogató javaslata igen keveset ér az alacsony nagyhatalmi státusú, bensőleg bizonytalan Franciaország miatt.)

Romániának — ellentétben a „szerencsés hármakkal” — nincs nagyhatalmi patrónusa, kijárója. Viszont Romániának most megadatik, hogy a jól ismert lépcsőn — Ausztria följebb lép Európa közepébe, Magyarország a helyére Európa belső peremére, Románia pedig Magyarország helyére Európa külső peremére — fölfelé menjen.

Románia úgy tapadhat Magyarországhoz, miként Magyarország tapadt az új K. und K. (Kreisky und Kádár) időkben Ausztriához. Egyes régiói, elsősorban Szatmár, Szilágy, Bihar, Arad és Temes megyék, Bukarest és talán a tengermellék bekapcsolódhatnak az európai vérkeringésbe, részben éppen Magyarországon keresztül. És ugyanez a Románia elérheti, hogy Bulgária, Moldávia, Szerbia, Albánia, sőt Ukrajna irigyelt modellje legyen.

Románia mellett a kicsiny Moldávia (4362 ezer lakos, 64% román, 13, 8% ukrán, 13% orosz, 3, 5% gagauz) Ukrajna, Oroszország és Románia közé szorult. Bulgária (8456 millió lakos, 9, 7% török) súlyos gazdasági és társadalmi válságot él át. A gazdasági válság polgárháborúba torkollt Albániában (3422 ezer lakos). Ezeknek az országoknak a magárahagyottság és talán Oroszország marad.

A volt Jugoszlávia területén húzódó államok közül egyedül Szlovéniának van esélye az európai bejutásra. A 4821 ezer lakosú Horvátország se politikailag, se gazdaságilag nem elfogadható Európának. Kis-Jugoszlávia (10, 2 millió lakosával) egyike a legbizonytalanabb és törékenyebb országoknak. Gazdasági válság, belső politikai válság tetéződik a háború utáni menekültek és a koszovói albán problémákkal. Bosznia jelenleg a béketeremtők által fenntartott állam. Végül Macedónia (2063 ezer lakos, 64, 6% macedón, 21% albán, 4, 8% török) állandó feszültségek forrása Görögország, Kis-Jugoszlávia, Albánia és Törökország eltérő érdekeltsége miatt. Az 55 milliós Balkán egyaránt lesz a senki földje és európai, orosz, török befolyási övezet.

Ez már a rendszereit leváltó, újra váltó Kelet-Európa. Az urak kicserélték egymás közt a térképeket. Az ujjak végigfutottak a határokon. Néhány millió embert ide, néhány milliót oda raktak. A megoldás megvan. „Úgy volt, hogy Isten végre hinni fog / a jó és erős emberben, / de a jó és az erős / még mindig két különböző ember. / Hogyan éljek? — kérdezett levélben valaki, / akitől én készültem megkérdezni / ugyanezt.”