Kovács Kiss Gyöngy Zanzi Carousel
Mondják, ó, igen, Zanzibár, ott, valahol a világ végén —s talán van is ebben egy kevés igazság, bár minden viszonylagos, mint tudjuk. Mindazonáltal jó újra megérkezni ide, a világ végére, a szikrázóan forró napsütésbe, erre a kis szigetre, ahol európai szemnek annyira valószerűtlenül idillinek tűnik a leghétköznapibb és legbanálisabb történés is. Ha festő festene ilyet, giccsesre sikeredne a kép, a valóság azonban nagyvonalúan felülemelkedik az ilyenfajta esztétikai szőrszálhasogatáson —mindannyiunk és Zanzibár szerencséjére.
Az alig 60 km hosszú és 30 km széles sziget ma Pembával és néhány miniszigettel együtt Tanzánia Egyesült Köztársaság részét képezi — ilyen szárazon meghatározni azonban ezt a helyet alighanem csak poros hivatalokban vagy osztálytermekben lehet, ahol a diákok Zanzibárról írják a dolgozatokat és mondják fel az adatokat, a helyiek maguk viszont, minden jel szerint, sokkal kevésbé formálisan viszonyulnak szigetükhöz és zanzibári mivoltukhoz.
Az angol zászló csaknem száz évig lengett a két óceánból kiemelkedő, elbűvölő, zöld sziget felett, mely korábban arab, azelőtt portugál s még korábban megint csak arab és perzsa volt. A lobogócserét a kibontott vitorlájú dhowk és a régi erőd közti csaták, fegyvervillongások kísérték, s gyakran a pusztulás is. Portugál flotta, ománi arabok, zanzibári szultanátus, britek és németek egymásra acsarkodása Kelet-Afrikáért, Zanzibár mint angol protektorátus — csak néhány tetszőlegesen kiragadott mozzanat a sziget múltjából. Az erőd ágyúi azonban hosszú ideje hallgatnak, s a történelem nyugvópontjára sodródott sziget évezredek lecsapódott bölcsességével várja sorsának további alakulását.
„A testet öltött történelem városa” —reklámozzák a turistamagazinok színes hirdetési oldalai az állítólag 560 faragott kapuval dicsekvő óvárost, a Stone Townt. A kapuszámlálás ez alkalommal is elmarad, a történelem azonban vitathatatlanul ott vibrál a levegőben. Csakhogy ez a történelmi hangulat is valahogy másmilyen, mint Európában. Kevésbé fennkölt és nyomasztó. Hétköznapi. Nem erőltetett, nem kimódolt. Mintha a történelem válna emberléptékűvé és nem fordítva. A sikátorok — amelyekben pillanatonként hajlamos eltévedni az arra vetődő — velencei, piranói vagy akár antáliai zegzugos utcácskák afrikai másai, nyüzsgő élettel, melyből hiányoznak a civilizáció mobiltelefon- és pagercsodái, s látszólag annál élőbbek az emberi kapcsolatok.
A bennszülöttek — arabok, indiaiak, feketék — mosolya letörölhetetlen. Szívélyességük úgyszintén. Az időtényezőhöz és cselekvéshez való hozzáállásuk a bölcsességnek abból a darabjából ered, amelyre az örök nyár tanít: az emberi erőfeszítés minden túllihegése ellenére a ma olyan, mint a tegnap, a holnap pedig olyan lesz, mint a ma —a lét a visszatérő sémák kereke, amelyből nincs menekvés. Érthető tehát az időérzék teljes hiánya, a munka afrikaivá idomuló/szelídülő tempója és egyáltalán, az irracionalitásoknak az a tárháza, mely ez esetben nem a szigeti couleur locale számlájára írandó, hiszen — mint mondják — összafrikai jelenség. Afrikát mindenki jól ismeri, miből következően Afrikát nem lehet elég jól megismerni. Csak megszeretni, színeivel, illataival, hangjaival és időtlenség áthatotta képtelenségeivel együtt. Ez utóbbi iskolapéldái a volt rabszolgapiac terén felépített anglikán templom carrarai márványoszlopai, melyek fejjel lefelé hirdetik a szigeti nonchalance megejtő bájának örök dicsőségét.
Húsvét Zanzibáron —ez már önmagában is elég rendhagyó ahhoz, hogy ab initio afrikai legyen. A sziget lakói ugyanis nagyrészt mohamedánok, illetve hinduk. Tavaly a ramadán végén jártunk itt. Hömpölygött a színes, ünneplő tömeg, fáklyák lángja villódzott a víztükrön, s a parti sétány karneváli színtérré változott. Most semmi sem utal ünnepi hangulatra — európai megítélés szerint. Mindazonáltal a fekete római katolikus hívek igen lelkesnek bizonyulnak, már órákkal a feltámadási szertartás kezdete előtt körülveszik az impozáns, kontinentális méreteket és szemléletet tükröző katedrálist, hihetetlen türelemről téve tanúbizonyságot az éjszakai 35 fokos forróság ellenére is. Mi, fehérek jóval türelmetlenebbek vagyunk, minek egyenes következménye, hogy a mise a meghirdetettnél hamarabb elkezdődik. A hőség a masszív kőfalakon belül is elviselhetetlen, az Ave Maria biztos szárnyalása mellett azonban mellékessé válnak az egyéb szempontok. A húsvét Zanzibáron is ünnep.
A Stone Townban napokig csatangolunk —jóravaló turistaként obligát módon fényképezőgépet kattogtatva vagy csak szótlanul belefeledkezve az óváros hangulatába, a szűk, macskaköves utcácskák varázsába, a zárt és komor — vagy éppen pasztellesen könnyed s pálmákkal körülölelt — épületek íves, cirádás homlokzatának látványába. A történelem —zanzibári pragmatizmus —ötvöződik a praktikummal: viszonylag kevés az emléktábla (végre egy hely, ahol nem koszorúznak és táblaavatnak észveszejtő gyakorisággal), van viszont Emerson House Hotel, Stanley és Livingstone bár vagy ötcsillagos Serena Inn Hotel — mely utóbbi Aga Khannak ez alkalommal nem karitatív nagyságát, hanem üzleti zsenijét hirdeti.
Fehér, teraszos épület az óceán partján a Tembo Hotel, mely annyira mohamedán, amennyire szemrebbenés nélkül lehet szállodai minőségében — a keleti fényűzéssel berendezett szobákban diszkrét tábla figyelmeztet arra, hogy az épületben szeszes ital fogyasztása szigorúan tilos. Süppedő szőnyegek, sárgaréz edények, faragott ébenfa bútorok, természetesen az elmaradhatatlan szúnyogháló s a légkondicinonáló mellett a hagyományos pálmalevélből készült punka — egy, a 20. század kínálta modernizációs kihívásokkal viaskodó, tradíciót őrző mohamedán szálloda belső tere.
A Tembo terasza a mólóig nyúlik, ahonnan látni a vízparton felsorakozó, ütött-kopott dhowkat, régi szkúnereket, feltekert vitorláikkal, a banánra, kókuszra, fura barna gyökerekre, faszénre és szivárványszínű halakra hangosan alkudozó, élénk színű ruhákat viselő bennszülött asszonyokat és fekete halászokat; a zömök, patinás erődöt, a maga impozáns belső udvarával, melyet elborít a fehér, narancs és lila bougainvillea. S a tengerparti sétányt, melynek gyöngyházfényű rózsaszín kavicsai átforrósodva csillognak a napfényben.
Zanzibár azonban nemcsak a Stone Town; a nyugati partszakaszt pálmaligetek, fűszerültetvények szegélyezik, melyek a sziget belseje felé is folytatódnak. A Spice Road, a fűszerút — mely keresztirányban szeli át Zanzibárt — monszuntól telített páradús levegője szinte súlyossá válik a nehéz fűszerillatoktól. Talán ez Zanzibár legzöldebb, dzsungelzöld része. Odébb, közvetlenül az óceán partján romok, az állandó nedvességtől feketésszürke, repkénnyel befutott romok, szultáni paloták, templomok,missziósházak maradványai — Mbweni, Mawimbini —, kis kaleidoszkópdarabjai a sziget mákjának.
A keleti part beach-hoteleinek strandját korallpadok és lagúnák csipkézik, a sziget legészakibb pontján pedig, szintén korallpadok fölött, a Nungwi Hotel bungalói és parkja — tipp-topp visszafogott angolsággal. Fiatal brit menedzser, laza testtartással, választékos modorban cseveg—jó, hogy most jövünk, nemsokára bezárják a hotelt, mert megkezdődik az esős évszak, ő maga meg szabadságra megy. Angliába? — a kérdés nem túl nagy érdeklődést sejtet. Hát igen, néhány nap a családdal, aztán — a zavart mosoly egyáltalán nem illik az előbbi magabiztos Queen