Mikszáth korában (tudomásom szerint) senkinek sem jutott eszébe összehívni a világ minden sarkából a „sikeres magyarokat”; mármint a nyugati magyarok neves képviselőit (bankárokat, üzletembereket, tudósokat, írókat, újságírókat) s a szomszédságban élőket, más országokban politizálókat, kutatókat, tanítókat, szerkesztőket. A magyarság 1900 körüli problémáit a Tisztelt Házban közösen tárgyalhatták meg a Budapesten, Erdélyben, Felvidéken vagy Délvidéken élők — egy-egy kinti, az országhatárokon túl „sikeres” miatt nem lett volna érdemes ilyen drága pénzen vendégfogadókat, hintákat, váltott lovakat vagy vasúti kocsikat, sétahajót igénybe venni. A még korábbi időkben lóháton száguldoztak, akiknek valami elintéznivalójuk akadt távolabbi vidéken, akár a fővárosban; így tett a Gábor arkangyal trombitája által feltámasztott Zrínyi Miklós is, a maga vitézeivel, ahogy ez éppen Mikszáth Kálmánnál olvasható, az Új Zrínyiászban. Más kérdés, hogy a régmúlt hadvezérből elnökké avanzsált tiszteletreméltó ős a banképületben közgyűlésre összegyűlt részvényesekkel nem tudott másképp megküzdeni, mint „kard ki!” alapon, és ebből lett a Nádor utcai csata.

Hogy honnan ez a gondolattársítás? A Magyarország-2000 (Magyarország képe a nagyvilágban) tanácskozás, a magyar—magyar kapcsolatok legutóbbi megvitatása az Országházban, több száz meghívott jelenlétében (az Egyesült Államoktól Bukarestig) néhány nappal azelőtt ért véget, hogy a Vörösmarty-téren megkezdődött az 1991-es Ünnepi Könyvhét. Ez az esemény természetesen egy másfajta magyarság-olvasatot igényel, mint amilyenen a Kongresszusi teremben alkalmunk volt részt venni —ám éppen a 150 éve született Mikszáth révén a színhelyek és megnyilvánulási területek akaratlanul is szembesítődnek tudatunkban. Különösen, ha Karácsony Sándor most újra kiadott könyvét, A cinikus Mikszáthot olvassuk (amelyből egyébként megtudhatjuk, hogy Mikszáth Kálmán korántsem volt cinikus, csak magyar ember, a magyar észjárás kifejezője), vagy kézbe vesszük a politikus írót igencsak sokat emlegető (1997-es) Mikszáth-emlékkönyvet —aztán pedig rányitunk Spiró György szintén könyvheti drámakötetére, benne az 1991. január—október keltezésű komédiára, a Legújabb Zrínyiászra, ahol Zrínyi mellett nem csupán Ady Endre tűnik föl a szereplők között, hanem a mostani parlamenti tanácskozás jó néhány (mai) kormánypárti és ellenzéki politikusa.

Jóllehet, mi (nyugati és keleti vendégek, sikeresek és kevésbé sikeresek) nem mondhatjuk Zrínyi Miklóssal: „Haj, de én háromszáz év előtt jártam itt utoljára”; sőt, Operába és díszbankettre menni sem volt oly szokatlan nekünk, mint a szigetvári hősnek — Mikszáth tollát szívesen vennénk kölcsön, hogy érzéseinket pontosan fejezhessük ki. Illetve, a többes szám első személy helyett használjam csak az egyes számot, hiszen mindenki a maga módján élte meg az alkalmat. A Münchenben vagy Párizsban dolgozó író bizonyára másképp, mint a NASA-igazgató, az Amerikai Egyesült Államok kongresszusának tagja vagy valamelyik európai integrációs intézmény szakértője másként, mint a brazíliai történészprofesszor.

És ott voltunk mi, a „szomszédságból”, kisebbségből — ugyancsak sokféle tapasztalattal, más-más napi foglalatosságot, lehetőséget, lehetetlenséget szakítva meg odahaza (idehaza), e valóban nagy találkozás pár huszonnégy órájára. Ebből az utóbbi kategóriából választunk most a Korunk-olvasónak két szerzőt, két magyar írót, pontosabban két szöveget, két olvasatot — a Mikszáth-évben, kevéssel az ezredforduló előtt.