Sodródó irodalom

A magyar irodalom, a rendszerváltozás következtében, megszabadult minden cenzurális eltenőrzéstől és kényszertől, ugyanakkor elveszítette különleges státusát. Minden közép- és kelet-európai (posztszocialista) országban tapasztalni lehet, hogy éppen az alkotás, a nyilvánosság szabadságának beköszöntése jár együtt az irodalom létezési formáinak anyagi ellehetetlenülésével: az írói megélhetés, a folyóiratszerkesztés, a könyvkiadás, illetve az irodalmi élet társas és intézményes formáinak fenntartása ugyanis súlyos anyagi válságba került, és noha egyre-másra jönnek létre új folyóiratok és könyvkiadók, ezek fenntartása, folyamatos munkája rendkívül nehéz, és alkalmanként reménytelennek tetsző küzdelmeket követel. A cenzúra megszüntetése, az írói szabadság helyreállítása egyfelől és az irodalom intézményrendszerének válsága másfelől — nos, ez is hozzájárul az írótársadalom, az irodalmi élet belső bizonytalanságához és zavaraihoz.

Az állami mecenatúra csak töredékesen működik, maga a társadalom, a civil szféra, a hazai polgárosodás viszont még nincs felkészülve arra, hogy az irodalom és az írók támogatója legyen. Nincs felkészülve erre, és talán nem is érdeklődik iránta; az új hazai „nagypolgárság” inkább nyugati kaszinókban és távolkeleti bordélyokban költi el extraprofitját, és rideg közönnyel szemléli a nemzeti kultúra létfenntartási gondjait.

A magyar irodalom ilyen módon a társadalom peremvidékére és a sodródás állapotába került, akár a nagycsaládosok, a pályakezdő fiatalok és a nyugdíjasok. Vagyis az irodalom is „veszélyeztetett ágazattá” vált, intézményei: a könyvkiadók, a folyóiratok és az irodalmi szervezetek időnként „válságkezelésre” kényszerülnek. Igaz, talán soha annyi irodalmi folyóirat nem jelent meg Magyarországon, mint manapság, de ezek, kevés kivétellel, szinte mindig a lét és a nemlét határán imbolyognak, és mindenképpen a mecenatúra jóindulatára szorulnak. Ez a jóindulat természetesen szelektív módon működik, és nem mindig a tévedhetetlen esztétikai vagy művelődéspolitikai ítélőerő birtokában dönt a támogatások elosztásáról. Az ideológiai és politikai elfogultságok ma ugyanúgy szerepet játszanak a kuratóriumok felállításában és működésében, mint a konzervatív kormányzás éveiben.

Hasonló gondokkal küszködnek a kiadók: igen sok és igen sok jó könyv kerül az olvasók elé (elsősorban a könyvhét és a karácsonyi könyvvásár alkalmával), a könyvkiadók, közvetve az írók ugyanakkor ki vannak szolgáltatva a kuratóriumok jó- vagy rosszindulatának, és mind kevesebb gazdasági szervezet, például pénzintézet vállal szerepet a könyvkiadás támogatásában. Ahogy mondani szoktuk, a szabadság áraként az irodalmat kiszolgáltatták a piac rideg törvényeinek, és nemcsak a cenzurális hatalom omlott össze, hanem a kultúra biztonságát garantáló támogatási rendszer is.

Időközben a vásárlóközönség is tönkrement. Ugyanis kik vettek Magyarországon könyveket? Mindenekelőtt a „középosztályhoz” tartozó emberek: tanárok, mérnökök, orvosok, agrárszakemberek, műveltebb munkások és földművesek és természetesen az alkotó értelmiséghez tartozók. Azaz olyanok, akik „bérből és fizetésből” éltek, és nem a vállalkozói piacon szerezték jövedelmüket. Ezek a rétegek lettek a „rendszerváltás” vesztesei, következésképp nekik kellett lemondaniuk a kulturális fogyasztásról. A magyaroszági könyvpiac radikális beszűkülésének ez a legfőbb magyarázata.

Mindennek következtében roskadoznak a kulturális élet intézményei. Különösen azok az intézmények, például folyóiratok járnak rosszul, amelyek magánalapítványoktól (pl. a Soros Alapítványtól) vagy az önkormányzatoktól (mint általában a vidéki folyóiratok) nem kapnak támogatást. Az állami és magánmecenatúra támogatása csakis együtt képes arra, hogy fenntartson egy folyóiratot, azok a lapok azonban (például az Írószövetség folyóiratai), amelyek csupán az állami kuratórium támogatására számítanak, alighanem gyors pusztulásra vagy lassú sorvadásra vannak ítélve.

írószövetség: múlt és közelmúlt

Az irodalmi élet érdekei közé tartozik az irodalom szervezeti intézményeinek, az irodalmi közélet kereteinek fenntartása. Ezek az intézmények nem képesek a velük szemben támasztott követelményeknek megfelelni, ha működésük pénzügyi tekintetben megalapozatlan, és szinte folyamatosan az anyagi csőd réme lebeg köznapi munkájuk fölött. Mindenekelőtt a legnagyobb írószervezetről, a Magyar Írószövetségről beszélek, amely több mint fél évszázada működik mint a magyar irodalom és írótársadalom érdekeinek védelmezője és szakmai, valamint közéletének műhelye. Az Írószövetség több hagyományos irodalmai szervezet (Kisfaludy Társaság, Petőfi Társaság, Írók Gazdasági Egyesülete — IGE) felszámolása után, 1945 júliusában jött létre, s tulajdonképpen most sajnálom igazán, hogy két esztendeje nem ünnepelte meg a fél évszázados évfordulót. Felhívhatta volna a társadalom és a politika figyelmét arra, hogy történeti múltjában milyen szellemi értékek rejlenek, jelenében milyen méltatlan küzdelmekre kényszerül, és jövője mennyire ki van szolgáltatva a politikai döntéshozók szándékainak.

Sokan úgy gondolják, hogy az Írószövetség mint intézmény, mint szervezet mára elavult, és még mindig vannak olyanok, akik szerint az Írószövetség tulajdonképpen „zsdánovista” képződmény, amelyet a pártállami diktatúra hozott létre. Nos, talán megalapításának éve is jelezheti, hogy ez nincsen így, hiszen 1945-ben Magyarországon, ha nem is minden korlátozás és fenyegetés nélkül, mégis többpárti demokrácia volt, az eszmei pluralizmus elve pedig magának a szövetségnek a működésében is érvényesült, és „zsdánovista” elvekkel még a kommunista párt sem merészkedett elő.

Nos, az Írószövetség egy viszonylag rövidebb időszakot: az 1948—1953-as éveket leszámítva, sohasem volt egyértelműen az egypárti diktatúra eszköze. 1953-ban a szövetség ahhoz a néhány intézményhez tartozott, amely következetes határozottsággal Nagy Imre politikája mellé állt, s kitartott emellett a reformpolitika mellett a miniszterelnök megbuktatása után is. 1956-ban az Írószövetség volt a radikális átalakulások egyik szellemi műhelye, majd az október 23-i forradalom egyik irányító központja és a forradalom vívmányainak fenntartásáért vívott — igaz, eredménytelen — küzdelem egyik szervezője, amint ezt a december 28-i taggyűlés és az ott elfogadott, Tamási Áron által szövegezett Gond és hitvallás című nyilatkozat tanúsította. A szövetséget éppen emiatt némította el és számolta fel a kádárista hatalom.

Ezután ugyancsak az Írószövetség volt már a hatvanas évek végétől a reformgondolkodás egyik műhelye, a nyolcvanas években pedig, amint ezt az 198l-es és 1986-os közgyűlések is mutatják, a független, sőt ellenzéki értelmiség legeredményesebb, mert a legnagyobb nyilvánosságot megszerző fóruma. A szövetségnek igen nagy szerepe volt az úgynevezett rendszerváltozás előkészítésében, szellemi megalapozásában, következésképp 1989—1990-ben hatalmas politikai tekintélyre tett szert: akkor még elképzelhetetlen volt, hogy néhány esztendő múltán a Magyar Írószövetségnek saját létéért és évtizedek óta használt székházáért kell küzdenie, gyakran olyan ellenfelekkel, akik számára csakis a pénznek van értéke, és a történelem, az erkölcsi hagyomány mit sem jelent.

Viták az Írószövetség körül

Annak idején, az 1986-os közgyűlés után, az uralkodó párt kísérletet tett arra, hogy az Írószövetséget megosztva megtorpedózza a szervezet működőképességét, és végső soron felszámolja a szövetséget mint független intézményt. Akkor az Írószövetség ellen tudott állni ezeknek a mesterkedéseknek, és valójában erkölcsi győztesként került ki a hatalommal folytatott viaskodásból. 1991 körül ugyancsak történtek próbálkozások a szövetség megosztására, megint csak a kormányzati oldal (egy államtitkár-helyettes) kezdeményezésére: lényegében sikertelenül. Az utóbbi hónapokban azután ismét viták, vádak és rágalmak kavarognak a magyar irodalmi élet és a Magyar Írószövetség körül.

Voltak szóbeli és írásbeli megnyilatkozások arról, hogy a magyar írók mai elégedetlen morgolódásai mögött valójában az lapul, hogy ezek az írók elveszítették korábbi kiváltságaikat, amelyekkel úgymond a kommunista rendszer, személy szerint Aczél György halmozta el őket. Hiszen, olvasom egy-egy helyen, az írók „magas honoráriumokat” kaptak, tetemes előlegeket vehettek fel, amelyekért aztán persze nem kellett megdolgozniuk, alkotóházak fényűzése közepette tölthették szabad napjaikat, lakás- és autókiutalásokkal kenyerezte le őket a hatalom, és természetesen grandiózus székházaik voltak, amelyek most, hogy Aczél György jótékony szelleme kiköltözött belőlük, nyilván üresen ásítanak, és a „holtak házává” váltak.

A jól kidolgozott és megalapozott sajtóbeli manőverek mintha arra irányulnának, hogy az írók végre lássák be: rossz úton járnak, midőn holmi követelésekkel állnak elő. Hiszen Aczél Györgyöt kívánják vissza, az általa felkínált privilégiumokat. Vannak szerzők, akik mint lélekelemzők az írótársadalom tudatalattija körül tapogatnak, titkos nosztalgiákat fedeznek fel, és Madách „civilizátorához” vagy Illyés „lélekbúvárához” hasonlóan osztogatják tanácsaikat. Ezek értelmében az írótársadalom ne zsörtölődjék, inkább húzza meg magát: fogadja el, hogy az irodalom intézményeit csak bizonyos korlátok között óhajtja támogatni a költségvetés, fogadja el a honoráriumok értékvesztését és az adók emelését, békéljen meg azzal, hogy az egykori Irodalmi Alap vagyonát felélték vagy elvesztegették az utódszervezet sáfárai, akiket azután természetesen senki sem vont felelősségre. Békéljen meg azzal is, hogy az Írószövetség létezési jogát mindinkább kétségbe lehet vonni, mondván, a mai modern időkben nincs arra szükség, hogy az írótársadalomnak átfogó szervezete legyen. Holott valamennyi közép-és kelet-európai országban és számos nyugati országban működik a Magyar Írószövetséghez hasonló szervezet.

Az Írószövetségről nagyjából két — egymásnak radikálisan ellentmondó — kép él a jelen sajtójában: az egyik szerint a szövetség a szabadság zászlóvivője és a demokrácia élharcosa, a másik szerint jogtalan kiváltságainak fenntartására törekvő, elavult szervezet. Az egyik szerint a szövetség már csak múltja és hagyományai következtében is megérdemelné a figyelmet és a támogatást, minthogy szimbolikus történelmi szerepe van, és ma is abban a szimbolikus kulturális térben tevékenykedik, amelyet a reálpolitikusok sem hagyhatnak figyelmen kívül, a másik szerint a szövetség csak nyűg a politika és a költségvetés nyakán, és lehetőleg meg kellene szabadulni tőle, hogy múltjával, jelenével ne zavarja meg az ambiciózus jelenkori törtetők terveit.

Az Írószövetség tevékenysége és arculata

A Magyar Írószövetséggel szemben hagyományosan komoly követelményeket támaszt az írótársadalom és évek óta most már a külföldön élő magyar írók közössége is. Az Írószövetségnek mindenekelőtt az irodalmi és írói érdekek védelmét kell szolgálnia. Ezek az érdekek: az írók megélhetése és nyugodt alkotómunkája, az irodalom intézményeinek, a folyóiratoknak, a könyvkiadóknak, a könyvterjesztésnek, általában az irodalom nyilvánosságának az érdekei veszélyben vannak. Valójában egyetlen új magyar kormányzat sem vállalt tartalmas és következetes felelősséget a magyar irodalom ügyeiért, a pénzügyi megszorítások, mint védtelen területet, mindig a kultúrát veszik célba, és az irodalmi alkotásokkal szemben könyörtelenül érvényesülnek a piac törvényei. Ezért a magyar irodalom érdekeinek védelme határozottságot és közös küzdelmet kíván: az Írószövetségnek e küzdelem szervezésében kell szerepet vállalnia.

A szövetségnek az irodalom szakmai közéletét és az írók társas életét kell szerveznie. A magyar írótársadalmat ma a korábbinál mélyebb és végzetesebb ideológiai és politikai erővonalak osztják meg, e megoszlás és e kívülről kezdeményezett megosztás fölött az irodalom szakmai felelősségének és az írók párbeszédének lehet talán hidakat építenie. Az Írószövetségnek ezt a hídépítést kell szolgálnia.

A Magyar Írószövetség, amint ezt a határon túlról érkezett magyar írók jelenléte is tanúsítja, a teljes magyar írótársadalmat összefogja — a határok ellenére, a határok fölött. Az Írószövetségnek tovább kell erősítenie ezt az összmagyar irodalmi szolidaritást, elérve, hogy nemzeti irodalmunk egysége minél természetesebb és tartalmasabb legyen. A szövetség 1989 után tagjai közé fogadta a határokon túl élő magyar írókat, 1995-től kezdve pedig ezek az Írók választók és választhatók lettek, így mára a szövetség vezetőségében jelen vannak a kisebbségi és a nyugati magyar irodalom képviselői is. A választmányban az erdélyi Bálint Tibor, Gálfalvi György, Lászlóffy Aladár és Szilágyi István (ő egyszersmind a kilenctagú elnökségnek is tagja), a szlovákiai Grendel Lajos, a kárpátaljai Balla D. Károly, az ausztriai Szépfalusi István és az angliai Sárközi Mátyás képviseli a határon túli magyar irodalmakat. Mellettük több olyan írót is találunk, aki kisebbségi területről települt át Magyarországra, így az erdélyi Balla Zsófiát, Beke Györgyöt, Csiki Lászlót, Kocsis Istvánt és a vajdasági Gion Nándort. Végül az Írószövetségnek szolidaritást kell tanúsítani a többi irodalmi és kulturális szervezet iránt, és a közös érdekek, a nemzeti kultúra érdekei jegyében össze kell fogni velük. Nem volna helyes, ha a magyar írótársadalmat — a politika mellett — egymással rivalizáló szervezetek osztanák meg. Hogy ilyen törekvések léteznek, azt szomorú módon mutatják azok a retorikai küzdelmek, amelyek nemrég az újonnan fellépő írótársaság körül bontakoztak ki, és azok a méltatlan huzakodások, amelyek az irodalmi díjak megítélése körül tevékenykedő kuratóriumokban tapasztalhatók. Ezeknek a kuratóriumoknak nem csoportérdekeket, hanem a magyar irodalom (beleértve ebbe a határon túl élő magyar irodalmakat) egyetemes érdekeit kellene képviselniük. Éppen ezért a Magyar Írószövetségnek az intézményi és szervezeti szolidaritás műhelyévé is kell válnia.“posztnyugatos” írói közösség. Lett volna mód arra, hogy ez a közösség az Írószövetségen belül alakítsa ki szervezetét és tevékenységét, így is teljes függetlensége és önkormányzata birtokában.

Maga az új írótársaság megszervezése önmagában nem lehet kifogásolható, ellenkezőleg, helyeslést érdemel, mint minden építő munka, amely emberi közösséget kíván létrehozni. Sőt ennek az új íróközösségnek a létrejötte pezsdítőleg hathat magára az Írószövetségre is. Ami miatt most a Magyar Írószövetség választott vezetőinek és tagságának igen nagy része aggodalmat érez az új írószervezet fellépése következtében, az a nyilvánosság előtt megjelenő retorika. Ez a retorika, legalábbis néhány alapító részéről, most a Magyar Írószövetséggel szemben lép fel, többnyire kíméletlen elszántságot mutat, és alkalmanként a hamis vádaskodástól sem tartózkodik.

Ezek a vádak az Írószövetség érdekvédelmi munkájának elégtelenségét, szervezeti felépítésének úgymond „pártállami” jellegét, a választmány döntéseinek elfogultságát hangoztatják. Egyik vád sem megalapozott. Az Írószövetség egész kötetre való beadványt, javaslatot és tiltakozást készített és juttatott el különféle kormányzati intézményekhez az írótársadalom szociális helyzetének javítása vagy legalább a további romlás megfékezése érdekében, és bizonyos eredményeket sikerült is elérnie. A szövetség hasonlóképpen szót emelt a könyvkiadás és a folyóiratok helyzetének javítása mellett, és küzdeni próbált az élő magyar irodalom terjesztésének, piaci helyzetének megoldásáért.

Az érdekvédelmi munkának azonban két oldala van. Az Írószövetség hiába ostromolja javaslataival a hivatalokat, ha ezek nem veszik figyelembe ezeket a javaslatokat. Kétségtelenül voltak olyan indítványaink, amelyeket az illetékes minisztérium meghallgatott és elfogadott: így az írói honoráriumok értékének megőrzése érdekében vagy a könyvkiadók privatizációja ügyében tett beadványaink. Máskor viszont nem találtunk meghallgatásra. Egy új írószervezet csak akkor tud hatékonyabb érdekvédelmi munkát folytatni, ha a kormányzat eleve nagyobb empátiával fogadja javaslatait, vagyis ha az új szervezet eleve a kormány közelében helyezkedik el, és így tudja saját tagjainak érdekeit hatékonyabban védeni.

Ugyanígy pusztán retorikai (igaz, mind többször hangoztatott) vád az Írószövetséggel szemben az, hogy szervezeti felépítése még mindig a totalitárius rendszer hagyományait követi. Magam is úgy gondoltam, úgy gondolom, hogy a szövetségnek sok tekintetben meg kellene újulnia, át kellene alakulnia. Ennek során nagyobb szerepet kellene kapniuk a szövetség tagjai által létrehozott társaságoknak és közösségeknek, sőt a szövetség munkájának ezekre a társaságokra kellene épülnie. Maga a szövetség inkább összefogó szervezetként működhetne, amely összehangolja az érdekvédelmi tevékenységet, házában, a Bajza utcai székházban vagy majd a Károlyi-palotában berendezkedő Magyar Irodalom Házában otthont ad a különféle társaságok rendezvényeinek, és mint keretszervezet, az írói társaságok és közösségek „konföderációja” ápolja az olyannyira szükséges írói szolidaritást.

Közösségszervezés és írói szolidaritás

Ez a közösségszervező munka máris megindult az elmúlt esztendőben: tevékenyebb szerepet vállalnak a szövetség szakosztályai és vidéki szervezetei, megkezdődött a határon túl működő magyar írótársaságok szerveződése, ennek során a kárpátaljai, a szlovákiai, a szlovéniai és az ausztriai magyar írók társaságai csatlakoztak a Magyar Írószövetséghez, és remélhetőleg megindul a vajdasági és az erdélyi írók szerveződése is. Emellett vártuk, hogy a szövetség tagjai eszmei és személyes vonzalmaik következtében társaságokat alapítsanak a szövetségen belül, és így előbb-utóbb létrejöjjön az a pluralista, konföderatív szervezeti forma, amely az Írószövetség jövőjének záloga lehet. Párbeszédet kívántunk, magam mint a szövetség 1995 decemberében megválasztott elnöke legalábbis erre törekedtem: dialógusra és ennek eredményeként szolidaritásra az egymás mellett fellépő irodalmi irányzatok és csoportok között. A párbeszéd ügye most talán veszélybe került, hiszen a magyar szellemi élet mindkét oldalán megszólalnak olyanok, akik ebben a párbeszédben nem érzik érdekeltnek magukat.

A Magyar Írószövetségnek, mint minden szervezetnek és közösségnek, joga van ahhoz, hogy tevékenységét igazságosan vagy legalább az igazságosság igényével ítéljék meg azok, akik most új egyesület létrehozásán fáradoznak. Egy új közösség alapítását ugyanis csakis az igazolhatja, hogy a közösségalapítók az együttlét szerves rendjét hozzák létre, és nem az, hogy vádakat szórnak egy meglévő, történelmi múltú szervezetre, ráadásul ezek a vádak tényekkel és józan logikával igazolhatatlanok. A jószándékú közösségalkotás önmagában természetes és rokonszenves törekvését ugyanis indulatok és indulatos vádaskodások kísérik. Vajon miért? Ilyenkor a magyar értelmiségi közvélemény kétféle indítékra gondol: a politikára és az intézményi eszközrendszer újraosztását célzó szándékra. Nagyon elszomorító volna, ha végül is ezeket kellene az új szervezet alapítóinál kitapintani.

Írónak lenni azt jelenti, hogy valaki mindenekelőtt alkotó „én”: egyéniség és csak sokadjára egy „szervezet” embere. (Úgy tudom, mindebben az új Írószervezet több alapítója is egyetért velem.) Az írói társaságok nem fedhetik el azt, hogy minden író külön irányzat és külön világ. Ha viszont a politika behatol a kultúra területére, már csak a „szervezett” embernek (és nem az alkotó egyéniségnek) lehet szerepe. A politika ugyanis, minden politika, legyen liberális vagy konzervatív, urbánus vagy népi, kormánypárti vagy ellenzéki, szívesen kalandozik (vagy kalandorkodik) a kultúrában. Kivált Magyarországon és kivált az 1998-as országgyűlési választások közeledtével, a mi igencsak gyönge demokráciánkban, ahol a nemzetgazdaságban, a közigazgatásban, a közbiztonság erősítésében nem mindig jelesre vizsgázó politikai elit, mintegy „pótcselekvésként” és hatalmi elégtételként, szívesen manipulálgat a társadalom erőtlenebb „alrendszerei”: az egészségügy, az oktatás, a kultúra körül.

A politikának természetes igénye és szükséglete, hogy hozzá hasonlóan a kultúra is megosztott legyen, lehetőleg a pártpolitikai térképen található domborzati vonalak szerint. Az az erőteljes és indulatos retorika, amely az új írószervezet megalakulásának folyamatát kíséri, arra vall, hogy ez a folyamat nem mentes politikai indítékoktól és szándékoktól. Márpedig nem lehet annál kiábrándítóbb látvány, mint ha a megosztott és ellenségeskedő magyar politikai élethez hasonlóan lesz megosztott és ellenségeskedő a magyar irodalom. Ahogy Ady és Rákosi Jenő, Babits és Berzeviczy Albert, Ignotus Pál és Féja Géza idején.

Az első szabad választások után elindultunk egy irányba, és mára valójában kettészakadt a magyar értelmiség. Most talán elindultunk egy irányba, és majd kettészakad a magyar irodalom? Ezt a szakadást még el lehet kerülni: ha az új irodalmi társaság az Írószövetséggel nem háborút, hanem párbeszédet kezd. Ezért szeretnénk, ha az új írótársulás tagjai megőriznék írószövetségi tagságukat, és részt vennének a szövetség életében is, szeretnénk, ha az új társulás az irodalom érdekeinek védelmében hatékonyan működne együtt a Magyar Írószövetséggel. Úgy hiszem, erre mindkét oldalon van hajlandóság: ezt kellene felerősíteni. A magyar irodalom megosztása sohasem használt az irodalomnak, jól tudta ezt Babits Mihály is, midőn a húszas évek elején — az akkori irodalmi „skizma”-per viharai közepette — a következő szavakkal fordult Berzeviczy Alberthez, az akadémia elnökéhez: „Akárhogy is: egy célt szolgálunk mindannyian: ennek a csodálatos — régi és még mindig fiatal — magyar Kultúrának megmunkálását — mindig új tavasz elé.” Ideje volna, hogy megszívleljük az elődeink által vívott szellemi harcok tanulságait.