A jakobsoni kommunikációs modellben (szerző—mű—olvasó) a kontextus olyan háttértényezőnek számít, amely a rendszer normális működését hivatott biztosítani. A fogalom itt voltaképpen a szövegen kívüli kontextusra vonatkozik; az üzenet egy kontextust kíván, „amire utal, ami a címzett által megragadható, és ami vagy verbális, vagy verbalizálható”. Ez a kontextus tehát olyan valami, amire a szöveg referál, amit a szöveg denotál. A szövegen kívüli kontextus, azaz a szöveg társadalmi környezete észrevétlenül, virtuálisan van jelen az alkotásban és a befogadásban, és a műalkotás bizonyos pontjai, szövegelemei segítségével következtethetünk rá, illetve egyes aspektusaira. A kisebbségi irodalomban ezzel szemben a kontextus mindig aktuálisan van jelen, veszítve közvetett formájából, mivel már az alkotási folyamatban, a kódolásban a befolyásolás, a felismerhetőség szándéka vezeti a szerzőt. Az alkotók igyekeznek nem szövegszerű kontextusokat szövegszerűvé tenni, sokszor annak a kockáztatásával is, hogy a műalkotás veszít irodalmi értékéből, jelentősen befolyásolva az irodalmi szöveg művészi üzenetét. A kisebbségi irodalmi modellben megnő tehát a kontextus szerepe, sőt meghatározó tényezővé válik. Mivel jócskán felértékelődik, megváltoztatja, illetve módosítja a szerző—mű—olvasó viszony természetét és működését, és minden a környezet befolyása alá kerül. Vagyis olyan tényezők veszik át a meghatározó szerepet, amelyeknek valójában a háttérben kellene maradniuk, emiatt aztán hangsúlyozottabb pszichológiai hatásnak van kitéve mind az alkotó, mind pedig a befogadó. Ez a sajátos kommunikációs helyzet olyan normatívákat alakíthat ki, amelyeknek egyformán engedelmeskedik a szerző és az olvasó, vagyis amely egyaránt meghatározhatja a szerzői és a befogadói elváráshorizontot. Ebben a helyzetben nemcsak az alkotás szenved csorbát, hanem beszűkülhet a recepció, a befogadói aktivitás is, és a műélvezet egyszerű reprodukálássá válhat, illetve az elvárások visszaigazolásává. Ennek a megállapításnak a helyességét bizonyítja az a jakobsoni szemlélet is, amelynek segítségével a partikuláris szemléletű kisebbségi irodalom olyan normarendszernek is felfogható, amely minden irodalmi mű számára langue-ként létezik, és a befogadó számára parole-ként aktualizálódik. Ennek a kánonnak a befolyása alatt az egyes szerzők olyan empirikus eszközökhöz folyamodnak, amelyekből minden egyes műre vonatkozólag megállapítható az alkotói és a befogadói elváráshorizont azonossága, illetve mindkettőnek bizonyos irodalmi tények iránti elfogultsága. Emiatt az azonos tapasztalati világban létrejövő egyetlen irodalmi mű sem jelent különös újdonságot, mert előrejelzéseivel, nyílt vagy rejtett utalásaival előre felkészíti a befogadót. Ennek ellenére a mű és az olvasó kapcsolatának nem lenne szabad kimerülnie abban, hogy minden műalkotásnak megvan a történelmileg és szociológiailag meghatározható olvasója, és hogy minden író függ olvasóinak politikai, társadalmi helyzetétől, illetve nézetétől, valamint abban sem, hogy az irodalmi siker alapja az a könyv, amely „kifejezi egy csoport elvárásait, s szembesíti a csoportot saját tükörképével” (R. Escarpit). A befogadásban a teljes befogadói alkatnak részt kell vennie, mert csak így fogható át a műalkotás teljes jelentésszférája. Ebben a feltevésünkben erősít meg bennünket R. Wellek, aki szerint az irodalmi műalkotásnak sem a személyhez, sem pedig a kollektív tudathoz kötött hatását nem lehet empirikus (a mi esetünkben partikuláris) eszközökkel meghatározni.

Ha a kisebbségi irodalmat a kontextus függvényében akarjuk elbírálni, akkor befogadástörténete nem lesz egyéb, mint az esztétikai és az esztétikán kívüli szempontok folytonos keveredésének története. Általában a befogadói viszonynak egyaránt vannak esztétikai és politikai-szociológiai-lélektani implikációi, azaz a kisebbségi irodalomszemlélet fogalmaival élve „esztétikai tudati” és „helyzettudati” vonatkozásai. A kisebbségi körülmények között élő olvasó hajlamos tehát arra, hogy szubjektivizálja az irodalmi alkotás bizonyos aspektusait, illetve aktualizálja és saját történelmi helyzetéből értelmezze, sőt egyfajta kisebbségi elváráshorizontjával felülértékelje az irodalmi alkotásokat vagy az egész irodalmat. Ebből a recepciós folyamatból nem hagyható ki tehát a megértést és az egyes ítéletalkotást irányító feltételek összessége. A kisebbségi irodalmakban számos olyan műalkotás született, amelyekben a tárgy vagy a szöveg üzenet voltát pusztán a kontextus biztosította, amelyben kizárólag a kontextus teremt a tárgyból műtárgyat, a tényből irodalmi tényt, a szövegből irodalmi művet. A befogadót a társadalom és az adott történelmi korszak szükségképpen olyan kompetencia elsajátítására kényszeríti, amelynek segítségével bizonyos kontextushoz bizonyos típusú szövegeket asszociálhat. A művet befogadó olvasó egyrészt ezen az alapon értékel, másrészt felidéződhetnek benne azok a jelentések is, amelyekkel az irodalmi mű az adott kontextuson kívül is rendelkezik. A befogadóban fokozatosan kialakul az a tapasztalásmód, amelynek segítségével az irodalmi szövegeket egy virtuális kontextusra képezi le. Ez lehet az oka annak is, hogy a kisebbségi irodalomszemlélet, illetve önszemlélet összes pragmatikus jellegű meghatározási vagy önmeghatározási kísérlete csődöt mondott, megtorpant annak a kérdésnek a megválaszolásánál, hogy mi a kisebbségi irodalom. Szabatos meghatározások helyett körülírások, illetve metaforikus megfogalmazások születtek, szinte kivétel nélkül irodalmon kívüli szempontok bevonásával.

Az 1989 utáni kisebbségi irodalmi önszemlélet sok közös vonást mutat a két világháború közötti helyzettel, mindkettő jellegzetes megnyilvánulási formája az önmetafora. A Tiszatáj 1996. januári száma teljes összeállítást szentel a témának A határon túli magyar irodalom önmetaforái címmel. A vizsgált önmetaforák olyan elvárásrendszer részei, amelyek megfogalmazásában szinte irodalmon kívüli szempontok játszottak közre. Mindez magának a tulajdonképpeni „terminus technicus”-nak, az önmetafórának a körülírásából is kitűnik: „Önmetafora alatt azokat az önítéleteket, hivatástudatot és feladatmegjelölést kifejező fogalmakat értjük, melyek egy-egy korszakban meghatározták ezeknek az irodalmi részeknek az irányát. Ezek az értékjelképek és létszimbólumok közösségteremtő erőt képviseltek, irodalmi mozgalmakat sarjasztottak ki, s különböző nemzedékeket jellemeztek az elmúlt hetvenöt év alatt.”¹ A meghatározásban az önmetaforák szinonimáiként szerepelnek még a következő kifejezések: értékjelképek és létszimbólumok. Ezek a pontosan meg nem határozható fogalmak szinte kizárólag a kisebbségi irodalmakkal kapcsolatosan használatosak, és hozzájárulnak azok mitizálásához.

A „hivatástudat” és a „feladatmegjelölés” viszont a kollektív esztétikák, a közösségi irodalmak sajátos fogalmai, amelyekben szabadon keveredik az esztétikum és az erkölcs, emiatt történhet meg a kisebbségi irodalomban az, hogy az érték nem esztétikai szép, hanem az igazság egy sajátos formája, amely az erkölcsi értékhez és az erkölcsi igazsághoz áll közel. A klasszikus filozófiából tudjuk, hogy az igazság lényegében a gondolat és a valóság viszonyából következtethető ki, ám az esztétikai érték ezen a viszonyon kívül helyezkedik el, egy öntörvényű rendszerben, amely ha nem is rekeszti ki az erkölcsi igazságot és az erkölcsi értéket, nem is azonosul vele.

Az irodalompszichológiában az érték az értékelés tárgyaként jelenik meg. Az értékelés lélektani folyamata pedig szabályozója mind az alkotás folyamatának, mind pedig az irodalmi mű olvasásának és hatásának. Az alkotásban megjelenő „értékjelképek” és „létszimbólumok” — a kisebbségi irodalom sajátos fogalmai — dekódolása a befogadásban történik meg, viszont az azonosulásnak a mechanizmusához olyan közös értékszempontok szükségesek, amelyeket bizonyos emberi csoportok és kapcsolatok alakítanak ki. A befogadás közösségi rítusában felértékelődik minden „értékjelkép” és „létszimbólum” funkciója, intenzitását mindenekelőtt a hatásban lehet nyomon követni. A kollektív befogadásnak ezt a lélektani fejlődését követhetjük nyomon Sütő András kisebbségi létről írott drámáinak befogadástörténetében. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán és a Káin és Ábel trilógiában a műbe kódolt „értékjelképek” és „létszimbólumok” sokaságát teremti meg a szerző, amelyek nemcsak mennyiségi, hanem minőségi fejlődésen mennek át. Az alkotás és a befogadás értékszempontjainak ritkán tapasztalható azonosulása, illetve termékeny egymásrahatása tapasztalható a hetvenes évek romániai magyar irodalmában. Ebben a termékeny közegben az irodalom jelképei a konkréttól az elvont, az egyszerűtől az összetett irányába fejlődtek. Mint általában a szimbólumoké, az akkor keletkezett létszimbólumok jelentése sem írható le, „fordítható le” egyetlen fogalommal, hanem csak fogalmak sokaságával, mivel a szerző többértelmű, egymással rokon (társadalmi) jelenségek szélesebb körét mutatja fel egyetlen jelképben. A kisebbségi irodalom befogadásában beállt jelenkori lélektani módosulás miatt mára eltűnt ezeknek a szimbólumoknak a kollektív hatása.

Elek Tibor az önmetaforák születésének és eltűnésének okairól értekezve megállapítja, hogy a trianoni döntés utáni időszakban a kisebbségi író egyszerre kerül az ideológiagyártás és az irodalomteremtés kényszerhelyzetébe, ez eredményezi az ideológiai és az írói szerep összecsúszását, összekeverését.² Ez a kettős magatartás követhető nyomon a romániai transzszilvanizmus vagy a szlovákiai emberirodalom—valóságirodalom önmetaforáiban. Továbbá ezt a kettőséget mutatja ki Füzesi László Gáll Ernő sorsmetaforájában, a „sajátosság méltóságában” .³ Maga a fogalom, a metafora Sütő András hetvenes években keletkezett drámáihoz kapcsolódik, ezzel teremt Gáll Ernő kulcsfogalmat a Sütő-művek megközelítéséhez. Több elgondolás is összegződik a „sajátosság méltósága” kifejezésben; megalkotója egyrészt elméleti alapvetésből jut el a gyakorlati következtetésekhez, másrészt a kor alaptendenciája csapódik le a metaforikus fogalomban: 1) a technikai civilizáció uniformizáló hatásával ellentétben megnő a sajátosságok fontossága; 2) a marxizmus Ernst Block által megfogalmazott méltóságfogalma. Bár Füzesi László nem említi, harmadik tényezőként feltétlenül be kell vonnunk azt a lélektani motivációt, amelyet a hetvenes évek hivatalos politikája váltott ki a romániai magyar értelmiségiben. Az erőszakos beolvasztás, illetve a sajátos kultúra felszámolásának veszélye védekezésre késztetett minden lelkiismeretes művészt és társadalomtudóst. A romániai magyar gondolkodásban egyfajta védekezési reflexként értékelődött fel a méltóság fogalma és azon belül a sajátosságé. A sajátosság méltósága így lett jellegzetesen kisebbségi fogalom, amelyet az általános és az egyetemes érvényű méltóság kifejezést szűkítő jelző tesz konkréttá, illetve kisebbségi körülmények között alkalmazhatóvá.

A Tiszatáj említett számának önmetafora-elemzései közül tudománymódszertani megközelítésével kiemelkedik Széles Klára „megfogalmazási kísérlete”: „Az önmetafora-természetű önkifejezési nyelvi forma (egyben formavariációsor, formacsalád), amely bizonyos (történelmi, földrajzi, lélektani) helyzetnek s helyzetmegítélésnek, egyféle helyzettudatnak egyféle megfogalmazása, egyben válasz, állásfoglalás is az adott szituációra, s ekként értékjelkép, létszimbólum, vagy azzá lehet.”⁴ Amint látjuk, ez a meghatározás sem tudja megkerülni a kisebbségi irodalomvizsgálat kulcsfogalmait, a helyzettudatot, az értékjelképet, a létszimbólumot. A meghatározás második feléből kiderül, hogy a kisebbségi önmetafora közvetett módon áll kapcsolatban az irodalommal, illetve irodalmi értékkel is telítődhet, ha az esztétikai tudat felfedezi önmaga számára, és lényegében csupán így válik teljessé minden önmetafora, hiszen egyszerre van benne jelen a helyzettudat és az esztétikai tudat, vagyis maga a hagyományos értelemben vett kisebbségi lét és irodalom. „Önmagában hordozza ez utóbbi értékkel telítődésnek a lehetőségét (különböző fokon^).”5

Az elemzők gyakran a helyzettudat szférájába utalják az önmetaforákat, és egy esztétikai értékeket hordozó képet a szociológia felől közelítenek meg, végül is ez könnyen vezethet szempontok, módszerek és fogalmak keveredéséhez. Cs. Gyímesi Évával együtt valljuk azt, hogy a „társadalmi-történelmi helyzet [...] önmagában véve nem érték, hanem puszta adottság”.⁶ Az irodalmi eszközökkel megfogalmazott és az irodalmi művek által szentesített helyzettudat szubjektív, elrajzolt, és visszahat a valóságos helyzetre. A legtöbb önmetafora a kisebbségi helyzetnek ilyen értékké — és legfőképpen irodalmi értékké — történő átminősítése. Mindezzel együtt a kisebbségi helyzet metaforizálásának fetisizáló, mitizáló funkciója van, és egy kényszerű politikai-történelmi helyzetet szépít meg ámító és önámító jelleggel. Így „a kisebbségbe került etnikum politikai értékveszteségét a szülőföld, a történelmi, művelődési hagyományok megmaradt értékének tudatosításával kívánja ellensúlyozni”.⁷

A Tiszatáj összeállítása is meggyőzhet bennünket arról, hogy bár a kisebbségi irodalom önmetaforái egy belterjes irodalomszemlélet termékei, illetve fenntartói, mégis egyszerre szükséglet és erény is ez az állapot, hiszen hiányzik egy kisebbségi irodalomra kidolgozott egységes fogalmi rendszer, a létező fogalmak pedig nem elégségesek az egyes irodalmi jelenségek megnevezésére. A kisebbségi irodalom önmetaforái tartalmi, formai és funkcionális szempontból egyenértékűek Adrian Marino úgynevezett kritikai képével, amely „mint bármely irodalmi kép, a logikai nyelv elégtelen voltából jön létre”.⁸ Az egyetemes irodalomtudomány fogalmi rendszere nincs tekintettel azokra a sajátosságokra, amelyek az egyes kisebbségi irodalmakra jellemzőek. Ezért gyakran szűkítő jelzőkkel ellátva teszik „alkalmassá” a szakkifejezéseket, illetve ezek hiányában metaforákat használnak. A metaforák vagy önmetaforák gyakran vezethetnek elkülönüléshez, illetve önkirekesztéshez, még akkor is, ha éppen a védekezés eszközeként szolgáltak a cenzúra időszakában. Talán éppen ezzel a szándékolt homályosságukkal biztosítanak valamilyen rálátást a kisebbségi irodalomra és sajátosságaira, ennek ellenére csak addig maradnak érvényesek, amíg nem próbálkozunk a „lefordításukkal”.

JEGYZETEK

1.      O.S. [Olasz Sándor]: Összeállításunk elé. Tiszatáj, 1996. 1.

2.  Elek Tibor: Az önmetaforák születése és alkonya. l.h. 16—26.

3.  Füzesi László: A sajátosság méltósága. A hetvenes évek Korunkja és Gáll Ernő metaforája. l.h. 36—46.

4.  Széles Klára: Önmetafora — „mi”-metaforák. Önmetafora-változatok a mai erdélyi költészetben. l.h. 79—91.

5.  Uo.

6.  Cs. Gyímesi Éva: Gyöngy és homok. Ideológiai és értékjelképek az erdélyi magyar irodalomban. Kriterion Könyvkiadó. Buk., 1992. 18.

7.  l.m. 31.

8.  Adrian Marino: Bevezetés az irodalomkritikába. Ford. Kántor Lajos és Láng Gusztáv. Kriterion Könyvkiadó. Buk., 1979. 146.