Oda a bor

„ám az a végzete, hogy meglássa szeretteit  újra...” Odüsszeia, V 114.

Tengerjáró hajó kapitányának fia vagyok. Méghallgatatlan

az ezoterikus dobban, mi voltam én, mi voltam én?

Minnesänger! Várhatok én az elenyészett tavakra.

Lásd az előkelő és az érzelmes látványt ugyanakkor:

három Danilov a kékellő tengeren, Lédával, a Hattyúval

és Libidóval. Te, Danilov, három szíveddel jobb feleden,

ne mondd ezt senkinek: az angyalok száma kimondhatatlan

őrület. Szerencsés ajakkal még magamnál vagyok! Alkony

telíti a szobát, és összpontosításra kényszerít. De nem

nappal alkonyata — ez az alkonyat kék len értelméből való.

Valami önmagában még befejezetlenből ered. Valójában a szív most testen

kívül van. Egészen. Te imitátor vagy, te, én vaktában keresek.

Nem teljesen a műben! Nem teljesen a műben! Mellem

csontja alatt egy fülelő, túlzottan éber, érkezik kigyógyítani

engem, a látszatból. Valamennyi dicsőség átokverte fecskék

a telefonhuzalon. A lét csak olyképp létezik, ahogy kivágott

rönkök dőlnek étvágyam otrombaságába. Mert csakugyan,

a kéz entelecheiája az, hogy kigyóbőrünk cirógassa, ha

egyszer épp a világban vagyunk. Lehet, hogy e jelenet után is

valami összetörik, öreg császárom! A harangszó lendülete minden

korban vadul veszélyeztetett. A koronák legszebbek királyok,

a kezek meg alapítóik nélkül. Miért nem vonnak aranyba e

tenyerek, melyek voltaképpen arcok? Ami csábító, végóráján

sem olvad. Én tengerjáró hajó kapitányának fia vagyok.

Egymagamban a térkép ismeretlen táján, hegyeket

 látok, melyeken béke honol. Ott, ahol jég borítja csúcsaik, bevésődni a

csöndbe csak távollétünkkel adott a mód.

Brasnyó István fordításai