Lévén, hogy Milosevic rezsimje az utcáról került hatalomra, érthető a világ aggodalma, hogy az ilyen rezsim csak a román forgatókönyv szerint távozik a hatalomról. Természetesen Belgrád könnyen Bukarestté válhat. Ezért a Nyugat kitart egy illúzió mellett, miszerint Milosevic egyik pillanatról a másikra Ceauşescuból Iliescuvá vedlik át. Ezért támogatja a Nyugat ebben a pillanatban Milosevicet, tekintet nélkül annak a széles nyilvánosság előtt hozzá intézett éles hangú retorikájára.

Ellenfeleihez viszonyítva Milosevicnek van egy nagy előnye, lényegtelen, hogy a világ államfőiről vagy a hazai ellenzékről van-e szó. Őt nem korlátozza egyetlen általa irányított akció kötelezően pozitív kimenetele sem. Őt nem a pozitív eredmény „korrumpálta”, hanem a puszta fennmaradás bármi áron. S ha valaki ilyen politikát folytat, akkor a manőverezési terület meglehetősen nagy, annál is inkább, mert a világ legalizálta azt az „evolúciót”, mely a kisszerű diktátorok fajtájából valók közül oly keveseknek adatott meg, az „evolúciót”, midőn a dögkeselyűből fehér galamb lesz. És még valami. Őt a tények semmire sem kötelezik. Annyiszor sikerült fennmaradnia pusztán azért, mert a világ félt a nála sokkal feketébb ördögök létezésétől. Emlékezzünk csak, hogy az egyetemista-demonstrációk idején, 1992 júniusában hogyan beszélt a Görögországgal kötendő konföderációról, megfeledkezve arról, hogy Szerbia és Görögország között létezik egy Makedónia is. Ezek után a kijelentések után világos lett, hogy Milosevic mindenekelőtt a józan ésszel való konföderációban szenved hiányt. De ezek mind csak trükkök voltak. Milosevic nem hisz a szavakban, amelyeket kimond, ő az ilyen helyzetekkel csak időt nyer, és felőrli ellenfele erejét. Az egyik pillanatban ezzel a céllal teremtette meg Vojislav Seseljt is, az „ellenzékit”, aki, valahányszor Milosevicnek arra szüksége van, engedelmesen tercel. Milosevicnek az adott pillanatban a nacionalizmus jelzáloga, amiért a szerb ellenzék kezeskedik, és a kezére játszik, mindegy, hogy ez a nacionalizmus milyen mértékben volt csak taktika némely ellenzéki politikai pártok részéről a rezsim elleni harcban, és milyen mértékben valódi elkötelezettség. Talán ma Milosevic az az ördög, akit a világ politikusai jól ismernek, engedelmes daytoni diák, aki még azt is aláírta, amit nem is követeltek meg tőle. Ő ma a bábszínház ördöge, aki igencsak hajlandó az együttműködésre, amint teszi azt, kezeket a szívre, a kezdetektől fogva, valahányszor az ellenzékben olyan vezérek akadnak, akiket ki kellene még ismerni.

Érdekes a nyugati médiumoknak és államfőknek a szerb ellenzék soraiban lévő nacionalisták miatti aggodalma. Valóban érdemes lenne hallani legalább egy, a mai harmadik Jugoszlávia, Horvátország és Bosznia területéről való politikus nevét, legyen az a rezsim vagy az ellenzék soraiból, akinek van olyan-amilyen hatalma ahhoz, hogy politikai platformját ne nacionalista alapokra építse. Az ebben a térségben élő emberek kozmopolitizmusa már régen az operettszerep szintjére süllyedt. A háborúban, amely a daytoni békével ért véget, az összes alapelvet lábbal tiporták, a Tudman—Milosevic tengely nem szenvedett vereséget, az etnikai tisztogatást véghezvitték, és a világ ezt direktben legalizálta. A hazai színpadon még mindig a katona reflexe határozza meg a politikus retorikáját.

Mi végből kellett tíz napnak elmúlnia, hogy a belgrádi demonstrációk híre megjelenjen a CNN műsorában, ugyanakkor az összes ostobaság, ami az elmúlt években elhangzott a Balkán területén, rögtön eljutott a nézőhöz? Miért aggódik jobban a New York Times némely egyetemista csoport nacionalizmusa miatt, mint Milosevic nacionalizmusa miatt? A belgrádi egyetemistákhoz intézett üzenetében miért kéri Lord Owen, hogy adjanak még egy lehetőséget Milosevicnek (az egyetemisták kifütyülték javaslatát)? Lamberto Dini olasz külügyminiszter, aki nemrég Belgrádban járt, retorikájával inkább emlékeztet valakire Milosevic „közszolgálatából”, mint diplomatára.

Az egyetemisták és Szerbia polgárainak a demonstrációja emlékeztet a Birnami erdő mozgásaira Shakespeare Macbethjéből. Mert, a boszorkány jóslata szerint, Macbethet akkor éri utol a végzete, amikor megmozdul a Birnami erdő.

A Macbethre való utalás Milosevic esetében nem annyira Macbeth miatt érvényes, inkább Lady Macbeth miatt. Mira Markovic, Slobodan Milosevic felesége egy középszerű szociológus, aki átlagos szemináriumi dolgozatokkal elérte, hogy állami pénzen orosz akadémiai tagságot vásároljon, tudós, aki már két éve próbálkozik azzal, hogy kínai negyedet hozzon létre Belgrádban, publicista, akinek a Duga magazin oldalain rendszeresen megjelenő naplóját horoszkópként olvassák, ami tévedhetetlenül megjósolja a rezsimhű szerb politikusok sorsát, író, akinek a könyvei több nyelven jelennek meg, természetesen a rezsim segítségével, koronás politikai partnere férjének.

A meggyöngült Szocialista Pártnak idomítható ellenlábast kellet kapnia (itt is Tito lojális ellenlábasokat teremtő stratégiája működik), így Mira Markovic megalapította a Jugoszláv Egyesült Baloldalt (Jugoslovenska Udruzena Levica, rövidítve JUL), és hatalmas propagandával magához édesgette az ingatag választótestületet, melynek tagjai közt több feketebörzés multú, sikeres üzeletember is ott van. A helyi hatalmi szervek választásának második körében azonban a kudarc nemcsak Milosevic szocialistáit érte, hanem a JUL-t is. A hatalom nagy nyugtalansága a rezsim soraiban is egyes játékosok már a lehetséges menekülés szimptómáit mutatják, nyilvánosan kokettálva az egyetemistákkal és az ellenzékkel.

Amennyiben Milosevicnek sikerül a világ segítségével elfojtani a belgrádi és a szerbiai demonstrációkat, hatalma pedig egy csöppet sem csorbul, következő lépése Szerbia politikai színterén a fény kioltása lesz, aminek totális terror a következménye. Az elkövetkező öt évben Szerbia sötétségbe borul, befejeződik a középréteg elszegényítése, ami Jugoszlávia széthullásával és a horvátországi és boszniai háborúval kezdődött. Így továbbra is Milosevic rezsimje lesz a szerb nép vérképe.

Tehát könnyen megtörténhet, hogy beigazolódik a francia irodalom klasszikusának, Gustave Flaubert-nak a diagnózisa, miszerint „az emberek igen könnyen elhiszik, a nap dolga az, hogy a káposzta jól teremjen”.

Csapó Julianna fordítása