Phaedrusnak

Akarom, hogy tudd még ezt is, kedves Phaedrusom: egészen Elkeserítő korban éltünk. A tragédiát Komédiává tettük, a komédiát meg tragédiává.

Ám a valódi: a komolyság, a mértékletesség, a bölcs emelkedettség, Az emelkedett bölcsesség számunkra elérhetetlen maradt. Valahol A senkiföldjén voltunk, nem is mint magunk,

Nem is mint mások; mindig elmaradva pár lépésre Attól, ami vagyunk, attól, ami lennünk kellene.

Ó, nagyszerű Phaedrus, ha majd sétálgatsz A kiváló lelkekkel az Üdvözültek szigetén, Említsd néha a mi nevünket is:

Hadd szálljon csengve hangzása a levegőben, Legalább törjön az ég felé, melyet el nem ér soha, Legalább beszélgetéseitekben pihenjen meg lelkünk.

Az újra meglátogatott Ithaka

Barátom, végül is el kell búcsúzni

Mindenik országtól, mely itt terebélyesedett ki e lámpafény alatt, Mindattól, ami — ha újra fényt gyúltok — sötétben marad, S attól is, ami másik fénnyel érkezik majd, ha ezt leoltottam.

E hiábavaló fáradság maradjon fáradság örökre, Míg én volt véremben buzgok, eldönteni végre, Vajon győztem, vagy legyőztek-e.

Ó, vereség édes gyönyöre, bánata véletlen diadaloknak, E négy fal között nem nyerhető semmi, Marad az ember, üres marokkal.

A fények kihunynak, és asztalomról

Útrakelések ködébe vész a számos senkiföldje —

E tengeren

Első ízben mindegy, rejtezik-e alatta szárazföld,

Vagy csak nap, érintkezve a padló alatt

E halott nappal, mely naptalan és szünet híján való.

Brasnyó István fordításai