Megváltás a messzi idegenből

Milyen megrendítő az a szükség, amely támaszt és védelmezőt képzel oda is, ahol ilyen nincsen; az oltalmazók egyébként is majdnem mindig akkor hagynak cserben, amikor leginkább szükség lenne rájuk!... Mennyire gyermeteg a remény, hogy majd idegenben megkapjuk azt, amire önmagunkban vagy otthoni környezetünkben nem találtunk rá. És milyen nagy kár, hogy azoknak, akik hajlamosak az ilyen illúziókban hinni, a leggyakrabban nincs lehetőségük szembesíteni saját elképzelésüket a valósággal, hogy láthassák, mi is van odakint, a helyszínen. Van-e tragikomikusabb annál a „világpolgárnál”, aki egész életében nem mozdult ki otthonról, ám elszigeteltségét, kilátástalanságát „Az egész-világ a hazánk!” szólam hangoztatásával leplezi. Elképzelem, hogyan fogadnák az ilyen transzparenst lobogtatót például a Rio Grande északi partján őrködő, állig fölfegyverzett cerberusok, akik a szegény mexikóiakat gátolják meg abban, hogy nyomorukból átjussanak az ígéret földjére. Szerintem a határőrök akkor cselekednének a leghatásosabban, ha átengednék az első hullámban érkezőket, a legelszántabbak csoportját, s azonnal egyenruhába bújtatnák őket, puskát és fizetést adnának nekik — attól kezdve Kaliforniába vagy Új-Mexikóba a déli határokon még egy szúnyog sem repülhetne át.

Azokat a szebb és jobb világokat, amelyekről eldugott kuckóinkban, itteni sivárságunkban álmodunk, nem egyazon anyagból szőtték, vonzerejük sem egyforma, úgyszintén nem képesek ugyanolyan mértékben meghódítani bennünket: az egyik elaltat, a másik elbutít, a harmadik elpusztít, de mindegyikben többé-kevésbé függőségi viszonyba kerülünk azokkal az erőkkel szemben, amelyeknek önszántunkból vetettük alá magunkat. Ennek az elvnek, az egyoldalú odaadásnak és rajongásnak az alapján keletkezett annyi hazai mítosz a vér, vallás, fegyver, ideológia és mentalitás szerinti testvériségről, aminek következtében az utóbbi időben alapos fájdalomdíjat fizettünk.

Amikor tizenkét évvel ezelőtt megjelentettem egy könyvet a világ különféle tájain szerzett tapasztalataimról, ilyen szemrehányást is hallottam: mi az ördögnek járt be az író akkora területeket, ha nem tudott semmi szebbet elmondani! A külföld közönyéről s a nagyvilágbeli jelentéktelenségünkről szóló beszámolóm senkit sem érdekelt. Az emberekkel való találkozások kellemetlenségeit, az intézményeiktől való félelmet pedig abban a könyvben következetesen háttérbe szorítottam, s inkább a természettel való együttélés meghitt pillanatait örökítettem meg: a folyókat és az erdőket, a hajnalokat és az alkonyatokat, a gyepszőnyeget és a tenger hullámait. Ami a saját tilalmaik közé zárt és lakóhelyükhöz kötött embereket illeti, nem elég csupán a jószándékunkat kimutatni ahhoz, hogy ők is tárt karokkal viszonozzák azt. S míg a csavargók és kalandorok hallgatnak arról, amit láttak, addig az otthonukból ki sem mozduló ábrándozók arról mesélnek, amit látni szeretnének. Az eredet igazságától menekülve nekünk csupán úgy tűnik, hogy valamilyen irányban előrehaladunk; valójában légüres térben növekszünk, hosszan tartó és fájdalommentes öngyilkosságot követünk el, szétolvadunk a végtelenségben. Egy lény viszont teljes súlyát és telítettségét csak akkor éri el, ha megvannak a határai. Mi a korlátozások és különféle nyomások következtében tömörülünk, az ellenállásokat legyőzve pedig meghatározzuk kiterjedésünk megérdemelt mértékét. Bennünket a nehézségek alakítanak ki, viszont a könnyedség felhígít. Márpedig idegenben, a messzeségben leginkább éppen a mértéktelenség határozza meg a szellemiségünket.

A saját sorsnak a messzi idegenhez való kötődése olykor elérheti az önkéntes raboskodás szervezett formáit is. Egyének és csoportok, rendszerint valamitől megfosztva s görcsös meggyökerezettséggel abban a földben, ahol élnek, rákényszerülnek egy kettős, szétszakított lojalitásra, amelynek terhét nem könnyű elviselni. Az egyik helyen élve ők egy teljesen más égtáj szabályait és értékrendszerét tartják tiszteletben. Az ilyen helyzet csírái gyakran a távoli múltban kereshetők. Számos szekta és vallási csoport tagjai, különféle ideológiák, fekete, vörös, fehér és más internacionálék követői, továbbá bizonyos népközösségek leválasztott részei kerülnek ilyen helyzetbe. A kis és még nem eléggé szilárd államokban ezek megbontják a társadalom kohézióját, bizalmatlanságot keltve a vezetők és a polgárok között.

Így, önkéntes alapon, kialakul azoknak az egyéneknek, sőt nagyobb csoportoknak a gyarmatosított pszichológiája, akik a megváltást idegenből és a messzeségtől várják. Ezek a kolonizált lelkek a kozmopoliták külön faját — vagy alfaját — képezik. Választott hazájukat, álmaik földjét az ilyen világpolgárok nem ismerik, esetleg csak turistaként, vásárlóként vagy zarándokként jártak ott egy kukkantásnyi időre. Az ilyen bálványimádók az idegenből várnak mindent, míg a legközelebbi szomszédaiktól semmit sem. Az, hogy vakon hisznek az idegenben, és a támaszt benne keresik, nálunk is megnyilvánult a közelmúlt összetűzései során. Sokan inkább elfogadták volna megszállóként az idegent, mintsem egyenrangú társként a szomszédot a közös ház fenntartásában.

Az az illúzió, hogy a kiút valahol máshol van, s hogy nekünk valamiképp azok segíthetnek, akik semmit sem tudnak rólunk, lefegyverez és elbátortalanít bennünket, s meggátolja, hogy még azt a keveset is megtegyük, amit meg lehetne tennünk. Ily módon megnő az önállótlan személyeknek a száma, akik képtelenek saját sorsuk irányítására, s arra, hogy vállalják a felelősség legsúlyosabb formáit is, amelyek a szabadságba vezetnek. Ha viszont egykori uraik akár egy pillanatra is elhagyják őket, akkor képtelenek magukra találni, ugyanis énjüket elvesztették, s emiatt a korábbi viszonyok helyreállítását kívánják, vagy pedig újabb mentő ideológiák, újabb kegyelmes urak után kutatnak, ismét a szülőföldjüktől távoli idegenben.

A mi környezetünkben mindig is sok olyan hívő volt, aki a látóhatáron túlra áhítozott: Moszkva vagy Washington, Isztambul vagy Bécs, London, Róma, a fogyasztói társadalom központjai vagy akár az Új Világrend gurujai felé. Ugyanakkor azonban fennmaradt nálunk az a másik hagyomány is, amely Rastko Nemanjic nevéhez fűződik. A sorsdöntő pillanatokban ez kerekedett felül. Hosszú távon egyedül ez a hagyomány biztosítja azokat a feltételeket, amelyek a nélkülözhetetlen önbizalom, valamint a személyes és közösségi méltóság megteremtéséhez szükségesek.

Kartag Nándor fordítása

Felelősség

Élcsapatunk egy „haladó” és egy „maradi” szárnyra szakadt, s a kettő egymás közt vádaskodik. Ezeknek azt róják fel, hogy a háború kitöréséhez járultak hozzá, amazoknak, hogy hátat fordítottak nemzetüknek. Mindkét esetben a feltett szándék felett ítélkeznek. Háborút nem a regényekben leírt eszmék miatt vívnak. „Mundialistáink” egy percben talán azt remélték, hogy az általános zűrzavar közepette átcsempészhetik magukat valamely hatalom védőszárnya alá, reményük azonban csődöt mondott. Ez a határ nem olyan könnyen omlik le; és nem elegendő pusztán karunkat kitárni ahhoz, hogy az új világrend cerberusai keblükre szorítsanak minket!

Többé-kevésbé mindnyájan ugyanott állunk, ahol a kezdet kezdetén. Talán léteznek olyan regények, versek és esszék, amelyek rossz vért szülnek, és öldöklésre ösztönöznek, mivel azonban polgártársaink 75 százaléka nemhogy könyvet, de újságot sem olvas, önként adódik a következtetés, hogy ők jól bebiztosították magukat a negatív hatások ellen, melyek ebből az irányból fenyegetnek. Igen, voltak firkászok, akik kezdetben pártjuk, kormányuk és stábjuk propagandaszolgálatába álltak, ők azonban diskurzusunk szemszögéből nem mérvadóak. A bérenc, az bérenc, függetlenül attól, hogy háborús uszításért fizetik-e, vagy azért, hogy egyoldalú békét hirdessen. Az igazi szellemi elit igen kis mértékben hatott az eseményekre, akár jó, akár rossz értelemben véve; őt az események lehengerelték. És itt van a mi legnagyobb felelősségünk: ha nem szítottuk is a nemzetek közti gyűlöletet, nem is szegültünk idejekorán és egyértelműen ellene. Bevettünk — ki szenvedélyesen, ki akaratlanul — mindenféle mítoszt, altatást és illúziót, és így csak rontottuk az egyébként is súlyos helyzetet.

De minderre létezik magyarázat, mely igazolásul is szolgálhat számunkra. A gondolkodás és a szólás csökkentett lehetőségének éveiben — hogyhogy éveiben? évtizedeiben! — egyetlenegy kérdést sem lehetett tisztázni igazán. Bármilyen álláspontra helyezkedett is az ember, bármilyen irányvonalat vett fel, valamilyen viszonyba kellett kerülnie a hatalmi párttal, mely borzongott a szabadságtól. S mivel ez a párt gátolta a nemzeti érzést, nem fordulhattunk szembe a soviniszta ostobaságokkal és egyéb elhajlásokkal. Bárki, akit hivatalos bírálat ért, máris biztosítva volt a szabad egyéniségek kritikájával szemben. Sőt néha még védelmeztük is ezeket a nevetséges fecsegőket és tajtékzó denunciáltakat. Miért? Mert a pártkampányokban és üldözésekben való részvétel szégyennek minősült, s szégyen is volt. Így nem maradt más hátra, mint hogy hallgassunk arról, amit magunkban gyűlöltünk és elítéltünk.

Minden lényeges erkölcsi kvalitást s a mind fontosabb érzelmeket, a vallásiaktól a hazafiasokig, kénytelenek voltunk önmagunkban fejleszteni, s csak önmagunknak. Nyilvános kódexek vagy nem léteztek, vagy destruktívak és nihilisták voltak. Szerettem nemzetemet, ha ki is nevettem hibáit; azt hittem, az embernek nem jó túlzottan hangsúlyoznia hazafiasságát: az olyan, mintha exhibicionista volna, ízléstelen és illetlen. A durva és tolakodó forma itt veszélyezteti a tartalom érzékenységét. Minden hazafiasságban ott van a kollektív hiúság lerakodása is, a hiúságot pedig nyilvános helyen nem mutogatják. A mértéktelenül ömlengő hazafiasság láttán ma is a szégyen kerülget.

Mivel hazafiasságunk ebben az egész időszakban a kocsmában és a házi összejöveteleken, a hatalom által elnyomva nevelődött, számára nem is léteztek különösebb kötelezettségek a jóízlés, a mértéktartó ítélkezés és a visszafogott következtetés elvárásaival szemben. A hatalom büszke volt modelljére, amellyel a nemzeti kérdést megoldotta, az elit pedig siránkozott a felett a kilátástalan helyzet felett, melybe a nép és az állam sodródott. A siránkozás kihágásnak minősült; a siratók ellen bírósági eljárást indítottak. Hogy a panaszdalok szították-e fel a bosszúvágyat, mely az előző háború összetűzéseinek kiújulásához vezetett? Nem hinném. Az 199 l-es összeütközés azokat is meglepte, akik a legszenvedélyesebben művelték a népköltészet ezen műfaját. Az összeütközés végtére is igazolta a siralmak helytálló voltát.

Nem fecskendeztük mi kortársaink tudatába sem a tévhit sötétjét, sem a tisztánlátás világosságát, hanem arra hajlottunk, amerre az alulról jövő impulzusok késztettek bennünket, de leginkább suttogtunk és hallgattunk. A jogfosztottság légkörében, az összeesküvés pszichózisa közepette az előző háború gaztetteire való emlékezés talán valamelyest elindította a fejleményeket az újabb vérontás irányába. Ezért a légkörért mi nem voltunk felelősök. Azt hittük, a kávéház szélvédett csendjében a Történelem nem hall bennünket, közben pedig mi süketültünk meg őiránta. A csapás, melyet ránk mért, enyhíthető lett volna, ha idejekorán szabad és nyílt vitát indítanak. A szabadságnélküliség rendszerében azonban, amelyben államunk második életét élte, az efféle vita egyszerűen elképzelhetetlen volt. S a nemzet támasztékai csak akkor rendültek meg, amikor a fegyverek — mert a fegyver szó érthetősége és hangereje kétségbevonhatatlan — megszólaltak. És egyszeriben láthatóvá vált, hogy az elitnek semmi köze a voltaképpeni néphez. Azok, akik még tegnap büszkén viselték a „nacionalista” címkét, most megtagadták hazafiasságuk napkeleti ábrándját, sőt bizony magát a népet is, mely a háborúban még — ne adj' isten! — ölni is képes; mások az intervencionistáknak ajánlották fel támogatásukat; ismét mások viszont felmelegítették a mindenre jó, megváltó marxista retorikát. Elitünknek tehát, amely csalódott mind a volt hadseregben, mind az új gerillában, mind pedig a hatalomban, amelytől kezdetben csodát várt, de az ellenzékben is, amelyen nem tudott eligazodni, nem maradt más választása, mint hogy kövesse a kudarcok egymásutánját a hazai és a nemzetközi porondon, s hogy a világ politikusainak megbocsásson minden baklövést és ostobaságot, a hazai vezetőknek viszont egyetlen ostobaságot és egyetlen baklövést sem. S akkor, amikor a boszniai szerbek a legnehezebb megpróbáltatásoknak voltak kitéve, a szellem némely eminens képviselői elhatárolták magukat népüknek ettől a részétől, megbotránkozván azokon a gaztetteken, melyeket neki tulajdonítottak, azokon viszont nem, melyeket ő maga szenvedett el. Így a benzinhiány idején, amikor a nyugattal fenntartott kapcsolatok sorra megszakadtak, a nyárspolgárság romantikus hagyatékából átvett szájhősködés egyszeriben szomorú didergéssé alakult át. Láthattuk a nagy hősöket a tettek mezején!

Kevés hang maradt, mely ellenállt az általános demoralizálódásnak, kevesen vannak, akik nem határolták el magukat testvéreik gonosztetteitől, akár valósak voltak azok, akár kiötlöttek. Egészen Daytonig világszerte, de a mi felvilágosult köreinkben is túlnyomórészt az a felfogás uralkodott, hogy a háborúban kizárólag a mieink hajtanak végre gaztetteket, s hogy mást sem tesznek, mint gaztetteket követnek el! Hányszor hallhattuk azt az értelmetlenséget, hogy: „Ez a nép nem az enyém!” Minden nép az enyém, de különösen ez, amelybe beleszülettem... Egyedül a halhatatlan Popovic Aleksandarnak volt ereje kimondani: „Igen, az enyém!” Kedves, feledhetetlen Ale! Mintegy tíz nappal azelőtt, hogy ütött az utolsó órája, úgyszólván mellesleg két-három gondolatot jegyzett föl nekünk hagyatékul. Ezek talán segíthetnének, hogy átvészeljük ezt a telet, mely az elkerülhetetlen tavaszt előzi meg:

Én hőseimnek azt javaslom, hogy reméljenek és tűrjenek.

Az élet nagyon szép, és mindaz, ami megbocsáttatott, megtartatott.

Pásztor Kicsi Mária fordítása

Az író idegenben

Az idegenben élő író talán még szorosabban kötődik földijeihez, mint akkor, amikor közöttük van — amikor velük együtt tülekedik a városi tömegközlekedési járműveken. Idegenben akkor érzi magát otthon, a szülőföldjén, amikor ír. Az írás nemcsak a feszült létezés egyik megnyilvánulása, hanem az azzal a közösséggel való szenvedélyes érintkezésé is, amelytől ennek eszközét, anyanyelvünket kaptuk... Akármikor kissé hosszabban ülök az íróasztalnál, bárhol is legyek, úgy érzem, hogy beásom magam a szülőföld talajába. A távoli otthoni táj szépsége a leírt szavakban sokkal meggyőzőbben, erőteljesebben hat, mint ha azt a vidéket a helyszínen látnánk: az, amit kívánunk és elképzelünk, elkerülhetetlenül erősebb a valóságban meglévő mintánál.

Az a környezet pedig, amelyben a szülőföldünkről írunk, mennyire jelentéktelennek és érdektelennek tűnhet! A régi napok élményei, amelyeket megpróbálok föleleveníteni, háttérbe szorítják mindazt, amit pillanatnyilag látok és hallok. Az idegen környezet olyan az író számára, aki az anyanyelvén ír, mint valami óriási gyógyfürdő: eszünk, alszunk, este kimegyünk sétálni, s ami a legfontosabb, írunk. Mindezek olyan cselekvések, amelyekkel a mellékes, kísérőkapcsolatokat tartjuk fenn a valós élettel. Az a nyelv, amelyen az utcán beszélek, másmilyen, mint amelyen írok; a kinti, hivatalos nyelv nekem arra szolgál, hogy csupa banális és konvencionális megállapítást közöljek. Amit valóban szeretnék elmondani, ami fontos a számomra, azt az anyanyelvemen fejezhetem ki. Anyám szavát idegenben vagy a papírra bízom, vagy pedig megtartom magamban.

Ha egy másik távoli országban, sőt másik világrészen élő sorstársammal találkozom, beszédében és nézeteiben a jöttment hasonló nyugtalanságára, az eltévelyedett hasonló bódultságára ismerek rá. Minderről azonban nem beszélünk. A menekülttársakkal megosztjuk a falat kenyeret, a pohár bort s a légüresség miatti kábulatot; viszont az idegenbe jövetelünk legmélyebb okait és titkolt terveinket magunkba zárjuk. A megkötöttségtől való szabadulás örömét egyébként könnyen a fásult levertség váltja fel. Annak, amit szerencsének hittünk, nincs távlata, amely biztosítaná a fejlődésünket és átalakulásunkat. Mivel ez a helyzet statikus, egyik nap oktalan öröm tölt el bennünket, hogy már másnap megmagyarázhatatlan kétségbeesésbe csapjon át.

Az anyanyelvünkkel való együttélés a másként beszélő s ezáltal másképpen is gondolkodó környezetben már-már valamiféle sajátságos illegális tevékenységgé alakul át. Otthon a valóság és az imaginárius világ legalább helyenként érintkezik, vagy időnként kereszteződik; idegenben ezt a két világot égig érő fal választja el egymástól, nem tudnak egymásról, közöttük nincs semmilyen áramlás vagy kölcsönös csere. A szavak, amelyeket körülöttünk hallunk, nem visszhangozzák a pillanatnyilag bennünk kavargó gondolatokat és képeket. Ez az eltérés, különválás a magunk és a mások lénye között a szülőföldünkön is megvan, de nem ilyen véglegesen és meddőn. Otthon a megfogható és az elérhetetlen között mégis egyazon nyelvnek a szavai áramlanak. Az írás leghevesebb lendületében is meghalljuk a túloldalról érkező hangokat. Idegenben ilyen nem létezik. Személyesen és közösen is érintkeznek, de nem termékenyülnek meg. Az ilyen körülmények között csupán a lény és az üres semmiség közötti kimerítő dialógus létezhet, ami nem nekem való.

Minden embernek, különösképpen pedig az íróknak a szenvedélyessége már a születés pillanatával kezdődik: viszont attól a perctől számítva, amikor saját magunkat másmilyennek, különbnek tartjuk, már idegenek vagyunk. Ez a különbözőség még hangsúlyosabbá válik, megfelelő módon formálódik és legalizálódik. Azzal, hogy írunk, elmélyítjük a többiektől való különválásunkat, ugyanakkor — mivel ezt a nyelv által tesszük — meg is szüntetjük. Rájövünk arra, hogy a nyelvi közösség révén egy egésznek a részei vagyunk. Mivel a közlés magasabb szintű és termékenyebb formái felé törekszünk, megfelelő magyarázatot találunk arra, hogy miért rendezetlen és feszült a viszonyunk a bennünket igazából körülvevőkkel szemben. Az állandó perlekedésnek és rejtőzködésnek ez a játéka drámaian és ösztönzőleg hat otthon, idegenben azonban reménytelenné válik, nem gazdagít bennünket.

Megtanultam, hogy amikor írok, elbújok az idegen tekintetek elől. Különösen kellemetlen azok szeme láttára írnom, akik tudják rólam, hogy ez a munkám: amikor kíváncsian rám néznek, úgy érzem, hogy a bensőmbe kukucskálnak. Idegenben, a teljesen ismeretlen emberek előtt sokkal könnyebben szabadulok meg ettől a nyomástól, mint otthon... Megtörténik, hogy szégyenkezés nélkül írok nyilvános helyen, vonatban vagy váróteremben, a strandon vagy a kávéházak előtt. Nem fenyeget az a veszély, hogy a vállam fölött bárki is belekukucskál az írásomba, s akár egyetlen szót is elolvas: hű maradtam a cirill betűs íráshoz.

Mivel az írás az összes emberrel, de elsősorban a saját népünkkel való közösségi kapcsolatteremtés egyik formája, ennek a szenvedélynek hódolva a messzi távolban idővel azt is bizonyítjuk, hogy hűek maradtunk ahhoz a környezethez, amelyet annak idején a megkönnyebbülés sóhajával hagytunk el. Minden érdemleges leírt oldal megszilárdítja annak a törzsnek a kohézióját, amelynek a nyelvén írunk. Testvéri kapcsolatba lépünk mindenkivel, élőkkel és holtakkal, azokkal is, akik nem olvasnak bennünket. A nyelv metafizikai szerepéről van szó: az olvasás csupán e nagy vállalkozás társadalmi dimenziója.

Az idegenben élő író mindig valami mást gondol és valahogy másképpen érez. A távolban élésnek a jó oldalát is megemlíthetjük: minden ember sorsverése némileg enyhül idegenben, valamennyivel kevésbé fájó az egyedüllét drámaisága, mint amikor otthon, a sajátjai között válik magányossá valaki. A gyökértelenséget nehezebb elviselni otthon, mint az idegenek között: aki mindenütt idegen, az valahogy megtalálja a helyét a messzi idegenben.

A lényegi idegenséget én továbbra is a legerősebben azok között érzem, akik a legközelebb állnak hozzám, azaz a szülőfalumban. A nagyvilágban levő idegenekkel kevésbé törődöm.

Kartag Nándor fordítása