I.

„Az idézet áthúz valamit reális természetemből.” Ez a mondat ébresztett fel álmomban a minap. Én sem értem teljesen. Ha az emlékezet is idézet, akkor ezen emlékezésem is áthúz valamit bennem. De ki vagyok én? Idővel több vagy kevesebb? Májusban a növények mit idéznek? És ha a dolgok egyformán történnek?... A naplójegyzeteim is itt csak eldobható kacatok lennének? Az ember mindig ébren sem lehet. Megtalálom-e már reális természetem? Egyre kevesebb a pillanat, amikor kérdezni tudok. Az „elemek” bizalma talán még szóra bírna. A fű kitartása, a hangyák életharca. Vajon kié a fönt idézett mondat? Értelmetlen kérdések, lejárt az idejük, s mégis, néha mázsás kőként nehezednek mellemre. Levegő nélkül hagynak. Nem tudom, hogy örülnöm kellene-e ilyenkor. A tapasztalat a szép nélkül elnémít. Az igazság és a hazugság — mindkettő gyilkol. A Fruska Gorát nézem a Duna bal partjáról. Szünetet tartok a történelem előtt. Szeretek egy nőt. Általában tavasszal virágoznak a cserjék. Ezt a könyvből is megtudhatjuk. Mélyebb kapcsolatra nem vágyakozom. Természetemből kifolyólag egyre csak távozom. Vonzódásaim szétforgácsolnak. Most is kezdhetem elölről. Kezdetben volt a paradicsom. Halála előtt erre mindenkinek emlékeznie kell. — Idézni ezt nagy lélegzet szükséges, az első, azaz az utolsó. Tükörre kilehelt lélek...

II

Akkor nagy, fényes tükröt helyeztek fölébe, hátha van még benne élet, de semmit sem láttak. Mondták, meghalt. — Így is kezdhetném a történetet. Azóta is tükörben keresem a kilehelt lelket. Egyszer mintha láttam is volna, amikor Belgrádban a Jadrán mozi tükrökkel körül ragasztott oszlopáról magamra néztem. Most itt állok egy nagy gesztenyefa alatt, esik az eső. Látom, hozzám már csak esőben érkeznek a „szavak”.

Génjeim főleg ilyenkor hallanak. Már álmomban is

kioktatnak. Rövid mondataim az idegenségérzetemről

vallanak. Ezek a rossz rímek is csak az üresbe harapnak.

Mindig szerettem egy nőt, de erre majd még visszatérek.

Most csak téged szeretlek, most éppen rád nézek;

de ha az emlékezet is idézet, akkor mi hoz közelebb téged?

Minden sor között napok, néha hónapok telnek el,

kétségbe esek, majd nagy üresség tölt el.

Szólítanálak, de... Ha így kezdem, akkor már veszve

van minden. Hiába átkozom a természetem.

Készülődés a táncba, találkozás, tánc. Tangó, valcer,

ugyanaz a parfüm, a harmadik sör, majd egy pálinka,

ami az egészet elvágja. A lábak, a mellek egymáshoz szorulása,

meztelen karok. A vizelde. A parki pad, fű, sövény, fák.

Az ablakon behallatszó zene. Ugyanazok az arcok, és egy idegen.

Másnap hétfő, munka. Este egyedül. Ez volna „akkor” az egész.

Aztán váratlanul megjelenik a nagy fekete csóka. Tisnikar

csókája. Majd ellepik a szántóföldeket, és sírni kezdenek

a hóban. A kiszáradt fákkal együtt bekerülnek a versbe,

évekkel később ott találok kitömve egyet Tolnai íróasztalán

reális természetét idézve, a paradicsomból kiűzve.