Egyed Péter, a Babeş—Bolyai Tudományegyetem filozófia tanszékének tanára vitaindító előadásában, a Szabadelvű Kör Kolozsvárt megrendezett (1997. január 31-i) nyilvános vitáján a tisztázás szándékával és az előrelépés érdekében nevezte néven az erdélyi magyar egyetem ügyét alapvetően érintő kérdéseket. Egyed szerint a strukturális és stratégiai kérdések megoldásában, „a fejlesztés nagy erővonalait” tekintve, „valamilyen zavaró bizonytalanság mutatkozik a közönségben, az erdélyi magyarságot jelenleg képviselő RMDSZ politikai és tagozati szféráiban, de bizony a pedagógustársadalomban magában is. Ennek részben az a magyarázata, hogy a kérdésfeltevési módok maguk is változnak térben és időben: az RMDSZ egyes politikai hobbyjai például egyáltalán nem tekintik a kolozsvári autonóm magyar nyelvű egyetem létét nemcsak hogy törvénynek, hanem még prioritásnak sem, és ez a tény a politikai alkumezőben megjelenítve az erdélyi identitásról való lemondást jelenti... (Nem kívánom a történelmi politikai pillanatban a mindenkori román kormányzat általában elutasító, koncepciójában irreleváns álláspontját exponálni, bízván abban, hogy valami változhatik, jóllehet azzal is tisztában vagyok, hogy az autonóm magyar egyetemről szóló, alapvetően pozitív jellegű diskurzussal évekig el lehet a kérdést fektetni, legalábbis egy választási ciklusig, valamint kormányváltástól kormányváltásig.)”

A szerző ugyanilyen nyíltsággal veszi sorra az erdélyi magyar társadalmon belüli vitákat (Filozófushoz méltó feladat), mint ahogy a Babeş—Bolyai keretében működő magyar csoportok negatív tapasztalatait szóvá teszi. (Példáiban a filozófia szakosok szerepelnek.) Bírálja az RMDSZ oktatási főosztálya és az egyetemi oktatók közti viszonyt, a politikai döntéshozók magatartását, akik nem is kívánnak konzultálni a szakma érdekeit és szempontjait képviselő fórumokkal vagy testületekkel. „A szakértők között — állítja Egyed — szinte egyetértés van afelől, hogy amennyire lehetséges, a kultúra és oktatás kérdéseit ki kell vonni a politikai mezőből és egyéb fejlesztési tervekbe kell illeszteni, az esetlegesség buktatóit elkerülendő.” A vitaindítónak szánt tanulmány, filozófushoz méltó módon, a gondokat alapjaikban ragadja meg. „A magyar nyelvű egyetem kérdése a magyar nyelviségben való részvétel kérdése, ugyanakkor a magyar nyelv helye egy magyar nyelvű egyetemen belül—bármilyen paradoxonnak tűnő gondolat — végiggondolásra szorul. Megkerülhetetlen tény, hogy részvételünk a román államiságban és a román társadalmi valóságban a román nyelviséghez is kapcsol bennünket. (Diákjaink gyakran nem él nélkül figyelmeztetnek arra, hogy önként látogatják román kollégáink igen színvonalas előadásait, nemcsak olyanokat, amelyek hiányoznak a magyar oktatási vertikumból. Román könyveket vásárolnak, román oktatási programokban vesznek részt, és ebből előnyeik származnak, specifikus érdekeik fűződnek hozzá.)

Az egyetem rendszerösszefüggései között szerintem döntő az egyetemnek mint magyar kulturális intézménynek a kérdése — és ezt az érvrendszert nagyon erősen és analitikusan kell kidolgoznunk és képviselnünk az euroatlanti integrációs érvrendszerben —, amellyel gyakorlatilag inkompatibilis. Szerintem a magyar nyelviség kérdése ezért nem csupán a magyar nyelven folyó oktatásé, hanem a magyar művelődéshez-kapcsoltság kérdése is.

A föntiek értelmében döntő a magyar nyelvű oktatás centrumának a kérdése. Az utóbbi időkben napvilágot láttak olyan elképzelések, amelyek — jóllehet képviselőik tiltakoznak vagy tiltakoznának ez ellen — az erdélyi magyar nyelvű főoktatás Kolozsvár-központúságát kérdőjelezik meg.” Egyed Péter szerint az erdélyi örökséghez, a szellemi élet profiljához, végeredményben az egész erdélyi magyar társadalomhoz kapcsolódó kérdés ez. A lényeget nem értik tehát azok, „akik teljes jószándékkal, minden nagyobb magyar lakosságú kisvárosban egy-egy autonóm felsőoktatási intézményt látnak, látnának, és helytelen álláspontra helyezkednek politikusaink, akik különböző helyi és magyarországi lobbyk képviseletében és az erőforrások elosztásában játszott szereplehetőségeiket kihasználva igyekeznek (igyekeznének) átrajzolni Erdély művelődési térképét”. Egy-egy ilyen kísérlet egy generáció alatt nem hozhatna létre új tudományos-kulturális központot, „de kétségtelen, hogy a (kolozsvári) centrumot megkérdőjelezné, megkérdőjelezne egy jól-rosszul, de alapjaiban mégis működő kommunikációt, tudományos tekintélyrendszert, kritikai tudatot, mindazt, aminek a kiépülését három generáció tudóstársadalmának a munkája hozta létre. Továbbmenően, egy olyan intézményt roncsolna, amelyet még a kommunizmus és népünk legagyonlőttebb fia sem tudott végső alapjaiban szétverni. És végül arról sem feledkezhetünk meg, hogy az erdélyi társadalom bizalma, figyelme és áldozata ide irányult, amit most nekünk valamilyen formában képviselnünk és honorálnunk kell, hiszen ebben a szellemi tőkében a támogatók és örökösök évszázadokra visszamenően benne vannak.” Még tömörebben: „egy egyetem egyéb (nagy regionális, város- és kulturális intézményi) fejlesztés része és központja”.

A konkrét tennivalók sorában a legfontosabbat Egyed így írja le: „a magyar nyelvű felsőoktatás kérdéseinek végiggondolása a román állami struktúrában való kompetitív részvétel és a XXI. század információs kihívása felől. Mit fogunk tehetni az államjog, államigazgatási jog, helyi önkormányzati jog, kulturális menedzsment stb. területén jártas szakemberek nélkül? A hiányszakmákat és a hiánytanszékeket kell kitalálni, az lesz a legfontosabb, ami hiány, ami nincs.” (A Hét, 1997. 8.)