László Noémi: Az ébredés előterében

(“magasba tartja pontos testemet”) — László Noémi karcsú verseskötete egy finoman megkomponált, gazdag zeneiségű, mégis halk szavú érzéki lírát tár az olvasó elé, boszorkányos inkan- tációk váltakoznak szikár intellektuális versekkel, s úgy váltakoznak, hogy van közöttük átjárás. Pontos testű versek.

A “pontos test” kifejezés a költő leleménye, egy játékos, találós kérdés szerkezetű versben található. Tudjuk, a kívánt egyértelműség kedvéért a találós kérdések mellé hozzá kell tanulnunk a megfejtéseket is. Itt is összetartoznak (a vers címe - Anima - feleltethető meg a “megfejtésnek”), de, bár kétségkívül segít az értelmezésben, korántsem csupán az egyértelműség kedvéért. A vers interpretációinak egyik útja lehetne az, amelynek során a “pontos test” a kötött formájú vers metaforája, így pedig cím és vers egyfajta ars poeticát adna: Anima (mondjuk most egyszerűen léleknek) — “magasba tartja pontos testemet/ egyszer keresztel egyszer eltemet/ felér szememmel megköti a szót/ az utolsókért visszavonhatót”.

László Noémi verseinek “pontossága” abban mutatkozik meg, ahogyan minden szótag, szó, rím, ritmus a helyén van. Még az is a pontos megmunkáltság jele, ha, elég ritkán, nincs például rím vagy ritmus. “Testeknek”, érzékelhető- érzéki testeknek amiatt mondhatók, mert a versek kidolgozott formája klasszikus szépségideát követ, annak minden, az apró részletek iránti szüntelen figyelmével együtt. Nem adottnak, kéznéllevőnek vélt, problémátlan szépségideáról van szó, sokkal inkább figyelemről és érzékenységről, olykor pedig visszavonásról.

A kötet egyik legklasszikusabban legszebb darabja a Chanson, szerelmes, jambikus, kétszer nyolc sor, nyolc szótagos sorok váltakoznak hétszóta- gosakkal, keresztrímek, alliterációk, stb. De ha ennyi volna a vers, akkor a “klasszikus” a mesterkélt, az unalmas eufémizmusa lehetne. S hogy nem az, a bizonytalanságok biztos kezű megformálásának köszönhető: az összes ige feltételes módban van, a feltételes módot viszont mintha a magyar nyelv nemcsak az ökonómia, hanem a jambusok kedvéért is találta volna ki magának (“feltartanám”, “töprengenék”). A jambusokon túl pedig általuk testet ölt a hiányként tételezett, “késői” mozdulat, amely valaha létezett: “szemhéjad ujjad íve mint/ lehelet hajlana/ amerre vonná holtaid/ derengő hajlama/ amerre vonná holtaim/ megkésett engedelme/ és ajkainkról őszi hold/ kettős karéja kelne”.

(Félúton) A vershelyzet: céltalan utazás, bolyongás, menekülés, rejtőzködés, kicsivé válás. (Lásd: Terra incognita, Újabb történet a régiek- ről, Invocatio, Lélekvesztőn, Írás, Apróságok dicsérete I, II, stb.) Mintha ' mindez föltételezne háttérként egy rendezett világot, szövevényességében is átlátható tradíciót. Mítoszt tehát, s most e szó mindkét, egymással szem- benálló jelentésére gondolhatunk: mítosz úgy is, mint önmegnyugtató módszer, és mítosz úgy is, mint törté- net. A költői én beszél, a történetnyomok, ha vannak, általánosak. Egy- szóval, líraiak ezek a versek. Természetesen, mint minden egyszavas jellemzés, ez is alá van aknázva, akárcsak László Noémi “lírai” versei. Egyszerűeknek tűnnek, és azok is, egy-egy gyanúsan szende kifejezés, illetve a gyanús szótag-számok titokban ellenpontozzák a versek jókislányos- ságát. Nézzünk meg egyetlenegyet közülük: “egyiket már/ másikat még tudom// a dolgok közt/ időzöm félúton// hordom hiányuk/ kényszer- képzetét// már nem emlékszem/ melyikük a tét” (Félúton). A vers első két szakasza, a tulajdonképpeni félút-szituáció újfent találós kérdést idéző megformálása önnön ravaszul egyszerű dekonstruálását is tartalmazza a szótagszámok által: a félúton létei szakaszai ugyanis nem félúton szakadnak, a tíz szótag nem öt-öt, hanem négy-hat szótagú sorokra oszlik. Félúton pedig az utolsó két szakasz válik el, az a két szakasz, amelyben még a mítosz nem-léte is le van bontva. Vissza vannak vonva a dolgok, vissza a dolgok hiánya, vissza a dolgok hiányának kényszerképzete. A rend visszavonása pedig szépen, rendben történik, itt már a félút valóban félút, azzal a versben létrejött megszorítással, hogy nincsen félút. A Rilke-sor megfordítva érvényes ezúttal: ellentmondás, te tiszta rózsa, gyönyörűség.

(“Rózsa, te tiszta ellentmondás”) László Noémi verseskötetének mind kezdő-, mind záróverse a Rosa címet viseli. Aligha véletlenül, mint ahogy az sem lehet véletlen, hogy e kettő a legjobb kettő. Meglátni és megszeret- ni. Akár a rózsát, a kitartó szimbólumot, a titok, a szépség, a tiszta szerelem, az újjászületés, a misztikus középpont stb. szimbólumát. Az örök szépség platóni ideája, a középkor rózsája, Krisztus vérének transzfigurációja, Jézus sebeinek a szimbóluma, a trubadúrok rózsája, Blake sötét, titkos szerelemtől beteg rózsája, Milton rózsája, Shelley-é, Yeatsé, Rilke-é, Gertrude Steiné, Borgesé — és Umberto Eco dekonstruált rózsája, A rózsa neve, amelyben a rózsa mindezt jelenti és nem jelenti: “a rózsának, mint szimbolikus képnek, annyi a
 elentése, hogy már-már semmit sem jelent: misztikus rózsa, rózsának rózsaélete, a rózsák háborúja, a rózsa a rózsa a rózsa, a rózsakeresztesek, köszönet a pompás rózsákért, tündöklő, tiszta rózsaszál” A László Noémi rózsájába mindez belefér,  minden és mindennek az ellentéte. Így, együtt, hiszen nincsen minden, csupán az ellentétével együtt. A kötet első rózsája, igen finom érzékenységre vall ez, nem is rózsa, hanem rózsahullás. A kötet első verse szikár szabadvers, a verssorokat többnyire egyetlen szó alkotja, csendes zihálásra késztet, ez a forma folyton elbizonytalanít - igen, talán így mégiscsak leírhatóak az álmok. A hezitálás nem is annyira a szavakban van (de ott is: “olyan/ álmaim/ egyike volt/ amelyek/ sosem térnek/ vissza”, “s mintha/ értettem volna/ azt a szót is/ amit/ hangtalanul mondott”, “valami/ történt nem/ emlékszem nem/ maradt...” - csupa negáció, feltételezés, bizonytalanság), mint inkább a bravúros költő önmegtartóztatásában. Hiszen László Noémit már első verseskötetében² is ritmus, rím, időmérték biztos kezű játékosaként ismerhettük meg. Ez a vers viszont gyönyörűen, gördüléke- nyen akadozik, miként a soha vissza nem térő álmok, ez a vers olyan, mint a soha vissza nem térő álom vézna kisfiúja, látni a göcsörtös térdeit, ez a vers a soha vissza nem térés mítosza: a soha vissza nem idézhető álomé, a soha vissza nem idézhető hajdani - ártatlan? naiv? - magabiztosságé. De van itt néhány csapda és alcsapda: 1. az olvasás csapdája — a verset újra meg újra el kell olvasni, ha megismer- tük, óhatatlanul visszatérünk hozzá. 2. a rózsa csapdája — az utolsó három sor ugyanis eképpen hangzik: “nem/ maradt csak/ a rózsahullás/ az ébredés előterében”. Rózsahullás. Először rózsaszirmok hullására gondoltam, de nem, itt egyetlen rózsáról van szó. Következésképpen a megjelenített mozgás nem légies, könnyed, bizonytalan lebegés. Nem a félálom klisésze- rű jelzéseivel van dolgunk, hanem valami egészen mással. A hídon ácsorgó kisfiúval, mondjuk. A rózsa hull, általa pedig az álmodott történet elmondottá válik. Természetesen ez az elmondottság is csapdát rejt. Hogyan hull a rózsa? Súlyosan, eltökélten, leesvén teljesen összetöri magát. Befejeződik a történet, de összetöri magát. A rózsa a nemlétbe hull. Súlyosan, mint Weöres Sándor Rózsa, rózsájában a szék alatt maradt kendő, . Weöres verse, olvassuk el újra, az örökléttől megfosztott pillanatról szól, ám ez a pillanat az utolsó sorban megtestesül, így pedig visszavonhatatlan létre tesz szert. A rózsa a létbe hull.

A második Rosa-versben a rózsának csak nyomai vannak, színe és illata, és ezek is eltűnőfélben. Különös, hogy itt is történetre utaló jelek vannak: a költői éntől távoltartott szikár, tárgyias megformálásban először egy álom, egy kisfiú, másodszor pedig egy rózsa tűnik el. Különös, hiszen László Noémi eddigi versei inkább a személyes emóciók, a pillana- tok dallamos megformálásai (vagy majdnem-fordítva: a dallamok pilla- natnyi emocionális testet-öltései), helyenként didaktikus-szentimentális felhangokkal (például az Engedj időznöm, a Pipacsmezők, a Kényszer, az Elrugaszkodás).

A második történet tehát a rózsa eltűnésének története - akárcsak Eco regénye, amelynek ezek az utolsó szavai: “stat rosa pristina nomine, nomina nuda tenemus” (a hajdani rózsa név csupán, puszta neveket markolunk)³. A nominalizmus érzéki- sége mutatkozik meg ezekben a rózsa- eltűnés történetekben. E második rózsa-vers már formájában is az érzékiséget sugallja, a vers a pontos és gyönyörű test, négy, három sorból (összesen tizenkettő) álló szakasz, szakaszonként háromszor hét szótag finoman megbillentett egyensúlya (4-7-10), a tízszótagos sorok páron- ként tisztán rímelnek. S a rózsa eltűnik. A visszavont intenzív létezés verse ez, mely azonban intenzív visszavont létezéssé válik. Nem kerülhetjük meg Rilke Sírfeliratát, már csak azért sem, mert általa a rózsa a költészetet asszociálja. László Noémi verse a költészet visszavonásáról is szól, talán az egyetlen hiteles módon: a költészet visszavonása bravúrosan fölépített, gyönyörű verssel.

E második Rosa című versben mégis intenzíven ott van a rózsa, csakhogy másképpen van ott. A versnek erős, sugárzó középpontja a csobbanás (“feleúton/ egy üvegváza, benne/ a felzavart víz csobbant/hallgatott”), amely mind hangzásban, mind jelentésben nagy mértékben elüt a vers visszafogott szókészletétől, mintha ez a szó lenne hivatott ponto- san fölidézni a rózsa differentia specifikáját, nem pedig a nyomai, a szín meg az illat. A csobbanás ugyanis a rózsa sajátos súlyát érzékelteti, ami Borgesnél így jelenik meg: “Könnyű súlyod nedvesen csügg a fényben.”⁴

A hajdani vers név csupán, de súlyos, érzéki név, visszavonhatatlan.