1990 őszén a kolozsvári Magyar Filológiai Tanszék épült ki a leghamarabb, jóllehet nagy gondot jelentett a megfelelő szakmai felkészültségű tanerők hiánya. Vendégtanárokkal, ingázó tanárokkal próbálták pótolni a hiányt, de nagyon kevesen vállalták és vállalják ezt a bizonytalan életformát, hiszen az egyetem anyagi támogatása csak alkalomszerű és nagyon esetleges. Szolgálati lakásokat egyáltalán nem tudnak biztosítani. A legszerencsésebb helyzetben azok a tanárok vannak, akiknek sikerült lakást vásárolniuk Kolozsváron. Az ingázó tanárok helyzete rosszabb. Rövid ideig a Collegium Transsylvanicum hirdetett meg ingázó tanári programot, majd a Bolyai Társaság vette át ezt a szerepet, de tavaly ősszel teljesen megszűnt ez a támogatás. Jelen pillanatban egy ingázó tanár körülbelül a fizetése felét költi utazásra. Ugyancsak sajátos helyzetben vannak a vendégtanárok, akiknek elvben teljesen új környezettel és életformával kellett megbarátkozniuk.

A fent említett nehézségek ellenére városi szinten is számottevő az ingázó és a vendégtanárok száma. Lássuk, hogyan ítélik meg saját helyzetüket.

„Semmilyen kedvezményt nem kapunk... s éppen ezért nagyon sokan feladták az ingázó tanári állásukat.”

Keszeg Vilmos egyetemi előadótanár, a néprajztudomány doktora 1990 őszétől ingázik Tordáról (napi 30 kilométer oda-vissza). Mindenekelőtt arról érdeklődtem, hogyan sikerült megszoknia ezt az életformát.

— Először is be kellett rendezkednem az autóbuszon töltendő napi két órára. El kellett fogadnom, hogy része vagyok egy átmeneti társadalomnak, a buszon töltött 30 kilométert életteremnek fogadom el. Az ingázó lassan megtanulja, hogy milyen hangerővel lehet az autóbuszon beszélni, melyik hely a legelőnyösebb. Amit a legjobban megtanultam, az az önfegyelem, hogy ne a munkahelyen törjön ki az indulat, ami az „út viszontagságai” alatt felgyülemlik. Megfelelő körülmények között ez a 30 kilométeres táv nem jelentene problémát, de sajnos Romániában a közlekedési viszonyok túl primitívek, az utazóközönség civilizálatlan. Az autóbuszokat nem fűtik, kényelmetlenek, nagy a zsúfoltság, egyszóval az utazás minőségén kellene javítani. Ezt a távolságot naponta ezren teszik meg: tanárok, diákok, munkások, s bár az útiköltség már európai szintűvé emelkedett, az ezért nyújtott szolgáltatás még soká fogja elérni ezt a szintet.

—  Az ingázó tanárok részére létezik-e valamilyen utazási költségtérítés vagy egyéb kedvezmény?

—  Az egyetem, sőt minden más intézmény teljesen elhatárolta magát ettől a kérdéstől, s ami az utazási költségtérítést illeti, semmilyen kedvezményt nem kapunk, nem úgy, mint Magyarországon, s éppen ezért nagyon sokan feladták az ingázó tanári állásukat. Van egy ismerős tanárkollégám a műszaki egyetemen, aki itthagyta ezt az állást, mások, mint egy történelem szakos kollégám, csak hétvégeken járnak haza.

“Azon sem lehet csodálkozni, hogy sokan nem jönnek vissza Magyarországról.”

Tánczos Vilmos egyetemi adjunktus 1992—1994 között pincében lakott, míg végül sikerült lakást vásárolniuk. Az egyetemről semmilyen anyagi támogatást nem kaptak, s még a költöztetés díját (265 000 lej) sem fizették ki, ami pedig törvényes lett volna. A Collegium Transsylvanicum útiköltség-térítése ebben az esetben is csak nagyon alkalomszerű volt. Arra a kérdésemre, hogyan sikerült a kolozsvári lakásukat megvásárolni, a következő választ kaptam:

—  Amíg Kolozsváron a Caritas működött, nem lehetett labdába rúgni. A csíkszeredai négyszobás lakás árán itt még egy garzont sem lehetett vásárolni. A Caritas bukása után sikerült eladnunk a csíkszeredai lakásunkat, s abból vettük az itteni háromszobásat.

—  Nehéz volt a beilleszkedés?

—  Nem, hiszen eleve nem idegen helyre jöttünk. Itt jártunk egyetemre, a feleségem is, én is, sok barátunk van Kolozsváron, így szellemileg otthonos környezetbe kerültünk. Csupán a már említett lakásprobléma jelentett gondot számunkra, s a feleségem (Pethő Ágnes) csak akkor tudott eleget tenni az egyetem hívásának, mikor ezt sikerült megoldanunk.

„... úgy éreztem, a Magyarországon tanultakat haza kell hoznom.”

Dr. Lőrinczi Réka egyetemi előadótanár az ELTE Bölcsészettudományi Karáról érkezett, s egyetemünknek 1993 ősze óta oktatója. Igaz örömet jelent számára, hogy Kolozsváron taníthat.

—  Hogyan került a tanárnő Kolozsvárra?

—  Mikor a kolozsvári nyelvész vendégtanári állás meghirdetéséről értesültem, rögtön gondolkodóba estem (korábban ti. csak irodalmárokat hívtak, nyelvész vendégtanár az utóbbi évtizedekben nem működött Kolozsváron). Az állás megpályázásakor természetesen az ottani tanszékvezető beleegyezésére volt szükség. Megjegyzem, hogy a kitelepülésem után a Magyarországon töltött évek egyik nagy élménye számomra az volt, hogy rengeteget tanultam (ugyanis mind a nyelvtörténeti, mind a leíró tanszék munkájában részt vettem), s emiatt érlelődött meg az elhatározás, hogy a Magyarországon tanultakat haza kell hoznom. Nehéz volt-e az elszakadás az ottani/otthoni életformától?

—  A kolozsvári életet éppen úgy, ahogyan annak idején a budapestit, nulla pontról kellett kezdenem, hiszen itt teljesen más környezetet és életmódot kellett megszoknom. Elszakadtam a családi, az intézményi és társasági háttértől, amely Budapesten körülvett. Lehet, hogy ez sokak számára hihetetlennek tűnik, hiszen erdélyi vagyok, de sajnos az én nemzedékem közege teljesen felbomlott, szétszóródtunk a világban. Szakmai peremre szorulás kockázatával is járt ez a vállalkozás, ráadásul a karrier egy igen fontos szakaszában. De azonnal hozzá kell tennem, hogy az elmúlt négy év emberi és lelki gyarapodása mindenképpen sokkal értékesebb, mint az elszámolható hátrányok. A tanítványaimat nagyon szeretem, hiszen saját meg nem született gyerekeimnek érzem őket.

—  Milyen tapasztalatai vannak az itteni oktatással kapcsolatban?

—  Jónak tartom. Bár az ELTE szellemétől jelentősen eltér. Ott szívélyesebb talán a hangulat. A tanár—diák viszony közvetlenebb. Talán jobban érzik Bécs közelsége? Kolozsváron kevesebb a nyájasság. Igaz, hogy ez önmagában nem tekinthető negatívumnak, hiszen a kedélyesség csupán az élet kellemesebbé tételére szolgál. Hozzá kell azonban tennem, hogy más hungarológiai telephelyekhez képest Kolozsvárt bármiféle összehasonlítás tárgyává tenni erkölcstelennek tartom, hiszen mindenhonnan, ahol emberek élnek, sok hazavinni való belső érték van, ugyanakkor otthonról is mindenhova van mit vinni.

A kolozsvári tanszéken sikerült egy kis nyelvészeti alapkönyvtárat is létrehoznom tankönyvekből és kézikönyvekből, amelyhez az anyagiakat magyarországi intézmények biztosították, az érdemem csupán a szükséges pénz összefuvolázása és a beszerzett könyvek célba juttatása volt. Az ezzel járó anyagmozgató munkában nyújtott jelentős segítségért különben egy (valóságos) máltai lovagnak tartozom köszönettel.

A történelem—pedagógia szak illetékesei felkértek a magyarnak mint idegen nyelvnek az oktatására. Különben őszinte öröm számomra a román anyanyelvű diákoknak szervezett magyar oktatás. Itt említem meg, hogy a román kollégák és diákok részéről személyemmel kapcsolatban kizárólag pozitív megnyilatkozásokat tapasztaltam. Ezt különben nem neolojalitásból említem meg, hanem mert így igaz.

—  A jelentős óraszámban végzett oktatói munka mellett maradt-e kedv és lehetőség egyéb szakmai tevékenységre?

—  Hála Istennek igen. A levéltári munkám hozadéka tudniillik a vártnál is jelentősebb, sőt még a szerencse is rám mosolygott. S végezetül el szeretném mondani, hogy tanítványaink jövőjén sokat töprengek, és a nagyobb távlatokra gondolva feltétlen biztatónak látom, hogy újjászületőben van az ifjúsági hitélet. Örvendetesen több jele mutatkozik annak, hogy a Kolozsváron értékes lelki tartalommal feltöltődött fiataloknak lesz mit magukkal vinniük. Az egyetemi oktatás szakbarbár oktatás, de az egyéni boldoguláshoz és a neveléshez is hozzátartozik a szakmán túli magasabb rendű értékek felismerése.