Rá kellett döbbennünk, hogy a még egynéhány évvel ezelőtt általunk valósnak tudott képlet, miszerint a világ gazdag és műveletlen, illetve szegény és művelt társadalmakra oszlik, tulajdonképpen önáltatás. Egy tévedés, még akkor is, ha figyelembe vesszük a “nyugati”, rendszerező gondolkodás és a “keleti”, (= a szocialista tömbben élők) alkotó-teremtő gondolkodásból adódó lényegi különbségeket. Ez a felismerés számunkra azért is kiábrándító, mivel a gazdasági és politikai rendszerváltás mellett mindnyájan egyfajta értékrendszer-váltásnak is többé-kevésbé aktív tanúi vagyunk. Mondhatni minden vitorlánkat fölhúzva Amerika felé hajózunk: annak rikító, már-már bántóan erős, mellbelökő szín- és képi világa, formanyelve felé. Lassan már nem is indulhat művész, aki nem installál, happeningezik, nem festi lilára a Székelykövet land-art ürügyén. Nem mintha ezek az irányzatok egyértelműen sekélyesek vagy semmitmondóak volnának, de azért meg kellene őrizni az itt honos szellem, a genius loci által determinált alkotó fantázia, kifejezésmód, a sensus communis érvényét is. Máskülönben hogyan is épülhet bele az érték a környezetbe?

Balla Tibor a Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia festészeti karának negyedéves hallgatója. A Korunk Galériában kiállított munkái éppen e tradicionalistának mondható színkompozíció és formanyelv miatt állhatnak közel az itteni nézőhöz. Megható a festő ragaszkodása a hazai hangulatokat hordozó színvilághoz, no meg a ma már sokak által avíttnak vélt figuratív ábrázolásmódhoz (bár e téren - úgy vélem - még fejlesztenie kell a grafikai vonalvezetést). Emellett azonban nem is lehetne a képileg pompásan felépített szürke fényárny kontrasztjait jobban lélekreszabni. Hisz Ázsia nyúlványának - amit mi Európa kontinensnek szeretünk nevezni - ezen keleti térségében még a gyász fájdalmas feketéje és a megdicsőült öröm fehérje is valójában: szürke. Szemben az Új és • még újabb világgal, csak itt érezzük annyira átmeneti jellegűnek stációnkat: por és hamu között. Balla Tibor a milliárdnyi szürke tónus közül félig tudatosan, félig-meddig ösztönösen választja ki a témához éppen illő palettát, gyorsan viszi fel vászonra, metszi linóba gondolatainak még forró élményét. Így születnek aztán azok a képek, amelyek talán nem is annyira a művészre, hanem az őt inspiráló, mondhatni uraló géniuszra jellemzőek, és amelyeket az elmondottak után szürke képeknek mernék nevezni. Ha a név ambivalenciája némelyek számára még mindig érvényesnek tűnik, hozzáteszem, hogy a szakadt-szürke, a szikár-szürke, a száraz, a szikkadt-szürke, a szende és szelíd, a szabatos, a szép szürke, a szégyenlős és szeleburdi szürke, a szánalmas, szomorú szürkétől a sziporkázó, a szilaj szürkéig minden árnyalat és ahhoz társult vagy társított gondolatforgács, képzeletrepesz vagy álomfoszlány fellelhető e képek színeiben és vonulataiban. Ennél semmivel sem több, de nem is kevesebb Balla Tibor munkája.