Az intézményes magyar képzőművészeti oktatás sorsa Romániában tipikus esete a fokozatos elsorvasztás bizatin-nacionalista politikájának. Mióta csak életre hívták (közel ötven esztendeje), a kolozsvári főiskola helyzete a magyarság szempontjából folyamatosan romlott, a kommunista érában nem volt olyan időszaka, amikor a beteg látlelete ne a csökkenő pulzust, a kihagyásos szívműködést rögzítette volna.

Pedig milyen ígéretesen indult, vajúdó időkben, egy nehéz történelmi korszak kezdetén.

Éppen csak áttekintve az alapítás körülményeit, az a nemzedék az esélyegyenlőség csalóka szivárványa alatt sétált be az előre nem látható, de mind szorosabb csapdákba. A román Közoktatási Minisztérium 1948. október 26-án kelt 249-es számú törvényerejű rendeletével román és magyar Művészeti Intézetet hozott létre a színi-, zenei-, képzőművészeti és koreográfiai oktatás számára. A képzőművészeti oktatás éppenséggel a Magyar Művészeti Intézet hatáskörébe tartozott; ezen belül működött külön magyar és román karral. A következő lépés már az alighogy megszületett intézet szétverésével ábrándította ki a túlságosan bizakodókat. Az 1950-ben kiadott 1137-es számú minisztertanácsi rendelet a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola létrehozásáról intézkedett, önállósította az intézményt. A tanári testület létszáma 34 volt, 60 százaléka magyar. Mivel a román tanárok szinte mindegyike anyanyelvi szinten beszélt magyarul — csak példaként említjük Aurel Ciupét, Tassy Demiant —, biztosítani lehetett, hogy a műtermi szakoktatás románul és magyarul folyjék. A főiskola ebben a formában rendkívüli szolgálatot tett az ország egész művelődési életének. Tanárai elhivatottsággal vállalták feladatukat, munkájuk megoszlott a műterem és katedra között. Ha mondjuk Miklóssy Gábor, Kós András, Abodi Nagy Béla, Vetró Artúr, Bene József életművére gondolunk, abban igencsak nagy szelet jut a tanári hivatásnak.

Az 1956-os magyarországi forradalom erdélyi retorziója súlyos csapás volt a főiskola számára is. Több magyar diákját kizárták vagy börtönbüntetéssel sújtották. A sovén Daniel Popescu rektorsága alatt (1955—1972) gyors erózióval pusztultak le a magyar oktatás biztosítékai. A magyar tanárok „fű alatti” sürgős leépítésére is megtalálták a megoldást. 1972-ben az addig különálló hároméves rajztanárképző teljes román tanári karát (!) átvette a főiskola, éspedig olyanformán, hogy a nagy tapasztalatú magyar tanárok nyugdíjazásával teremtett helyet számukra. 1980—1981-ben 15 magyar tanár tanított a főiskolán (az összlétszám 53), az 1989-es változások évében mindössze 4. Jóllehet a magyar diákság arányszáma még mindig nagy volt, az 1985—1986-os tanévtől a magyar nyelvet kitiltották a főiskoláról. A szakmai-gyakorlati képzésben ez már jóval korábban megtörtént, az említett évtől már elméleti tantárgyakat sem lehetett magyarul előadni. Ezzel a kör bezárult. 1990-től annyi változás történt — nem kis mértékben a toleráns, felvilágosult szemléletű Ioachim Nica rektornak köszönhetően —, hogy néhány elméleti tantárgyat ismét magyarul lehetett tanítani. Magyar csoportok azonban nem alakultak. A képzőművészeti főiskola (új nevén a Vizuális Művészetek Intézete) román jellegét egészében megőrizte.

Az elidegenedés olyan méretűvé vált, hogy 1996-ban, az erdélyi művészeti oktatás kezdetének 70. évfordulóján egyetlen magyar előadás sem hangzott el, s ugyanígy nem esett szó a kolozsvári főiskola egykor kéttagozatú és kétnyelvű voltáról. Történelmi tapasztalatunk, hogy amit egy tollvonással meg lehetett szüntetni, azt iszonyatosan nehéz visszaállítani. Mit lehet tenni a magyar nyelvű művészeti oktatásért?

A nehézségeket könnyebb áttekinteni, mint a megoldásokat. A főiskola diákjai hét különálló épületben, hely és tér nélkül dolgoznak. Az 1990-től fölszaporodott diáklétszám miatt sem elegendő műtermük, sem előadótermük nincs. Személyes tanári tapasztalat, hogy a magyar növendékek művészettörténeti előadásaira csak nagy nehézségekkel sikerült helyet találni, s ha összejött is valahogyan a dolog, egy óra múltán rendszerint már ott szorongott az ajtó előtt a következő csoport.

A műhelyek fölszerelése ásatag, csak kevés korszerű eszközt sikerült Deszerezni. A diákoknak egyáltalán nincs bentlakásuk. A főiskola szegénységi bizonyítványa a tanári kar egy részének színvonaltalansága, szakmai felkészületlensége. (Hol vannak azok az idők, amikor esemény volt részt venni olyan tanárok korrektúráján, mint Miklóssy Gábor vagy Kádár Tibor?) Elfogultság nélkül állíthatom, hogy itt aztán nincs nemzetiségi különbség! Olyan magyar tanárokat találni, akik akadémiai fölkészültséggel tanítanának festészetet, szobrászatot, grafikát (pontosabban mindazt, ami ezzel összefügg), alig megoldható feladat. Az utánpótlást megszakította a nyolcvanas évektől nívótlanná vált és nehezen magára találó főiskolai oktatás. Még az elméleti tárgyak oktatása is pótcselekvés azok számára, akik újabban vállalkoznak rá.

Mi az tehát, amit megtehetünk?

Legutóbb a Barabás Miklós Céh ülésein körvonalazódott elképzelés a magyar művészeti oktatás történelmi rehabilitációjára. Álláspontunk az: szükség van a jóvátételre. Erről le nem modhatunk! Ugyanakkor a lehetőségek szintjén kell megterveznünk a jövőt. Egyik lehetőség — már a jogfolytonosság miatt is — a Magyar Művészeti Intézet újraalakulása.

Ez az intézet csak a képzőművészetre és művészettörténeti kutatásra összpontosítana, és működését az önállósuló magyar egyetem keretében képzelnénk el. Létesítését és fönntartását nem a Ion Andreescu Főiskolával szemben, hanem vele párhuzamosan és békés összhangban látjuk megvalósíthatónak. A magyar növendékek, amennyiben ezt igénylik, harmadévtől kezdve szakosodnának olyan diszciplínákra, amelyeket a főiskolán eddig nem tanítottak vagy melléktantárgyként kezeltek. Így a Magyar Művészeti Intézetben szakosodni lehetne: a) muzeológiára; b) műtárgyrestaurálásra; c) művészetmenedzselésre. Tanítanának itt olyan tantárgyakat, mint egyházművészet, magyar néprajz, műemlékvédelem, építészettörténet.

Ugyanakkor az intézet biztosítaná a főiskolán is az 1990-től magyarul ismét tanítható elméleti tárgyak, a művészettörténet, az esztétika, a pedagógia előadását.

A fölállítandó Magyar Művészeti Intézet az ide szakosodó növendékeknek teljes értékű diplomát biztosítana, tanáraik pedig részben kutatói állásban az intézet munkatársai lennének, elméleti kérdésekkel, illetve az erdélyi magyar művészet eddig teljességgel háttérbe szorított problémáival foglalkoznának. Vendégtanárokkal, múzeumi szakemberekkel biztosíthatnánk az oktatást, mindaddig, míg egy új nemzedék a feladathoz fel nem nő.

Nem hiszem, hogy mindez utópia lenne. Politikai akarat és hozzáállás kérdése. De ha eleve lemondunk a talán soha vissza nem térő esélyről (amit megtettek a magyar egyetemet belülről pusztító diverzánsok), úgy magunk kövezzük ki a nemzetpusztulás és elvándorlás útját.