A képzőművészeti nevelésről szólva paradox módon a titokból, az érzetekből, a megfoghatatlan ráérzésekből fogok kiindulni. A műalkotások sugallta érzetek, tulajdonképpen a tudatalatti tevékenységformái a mindennapi élet egész területén megnyilvánulnak, különösen a fiatalok esetében, akiket a különböző temperamentum, az ösztönvilág melegsége irányít.

A modern erdélyi művészet megteremtéséhez az 1920-as években építően járultak hozzá azok a román képzőművészek, akik a frissítő, új szemléletű párizsi iskolát végezték, és Kolozsvárt letelepedve alkottak. Az itt beindult iskola a francia modellt követte, az impresszionista hagyományokra épített, aminek nagyon is megfelelt a latinos könnyedség, a hangulat oldottsága.

Ezzel egy időben az erdélyi iskola magyar szárnyán is határozottan új formakoncepció jelentkezik, a stabil, síkokra épített, szerkezeti piktúra, amely részben a cézanne-i modellt, részben az új olasz iskola, a novocento vonalát követte. A kapcsolat a két, lényegesen különböző vonal között? A francia impresszionizmuson nevelkedett erdélyi román piktúra a színt, a hangulat könnyedségét tartotta elsődlegesnek, a magyar piktúra a tragikumot, a súlyos szerkezetet, a kép erkölcsi tartását, reményt adó megbízhatóságát tartotta fontosnak. Az elsőnél a magasztos könnyedség, a hangulatokba való könnyebb belefeledkezés, a másodiknál a mondanivaló súlya és világossága, a formák szigorú rendje lett a lényeg. Nem tudjuk azt meghatározni, hogy művészi szempontból melyik is az értékesebb, hiszen először is vérmérsékletbeli sajátosságokról van szó, az alkotók lelke mélyéről feltörő reflexekről.

Az a fiatal művésznövendék, aki neveltetése, világképe stb. okán a második vonalon halad, igényli azt a művészeti-nevelői környezetet, amelyik legbelsőbb énjét fedezi ki, és amelyben otthon érezheti magát. Végül is: szükség van az önálló magyar képzőművészeti nevelésre; bár a képzőművészet nyelve nemzetközi, míg a fiatal alkotó saját hangjára talál, szüksége van, mint a családi háttérre, a génjeinek megfelelő környezetre, oktatásra is.

Képzőművészeti oktatás — nagyon fontosnak tartom, hogy magyar  műkritikusokat képző szakot indítsunk, újságírók, tévések, egyházi művészeti kutatók számára, mert  csak ezeknek az embereknek a segítségével válhat a művészet nagyhatalommá, kaphatja meg demokratizálódó életünkben az őt megillető helyet és rangot.

Nagyvárad, 1997. március 5.

A Bolyai Társaság 1997. márciusi gyűlésére készült szöveg