Randolph-Macon nagyjából maga volt az élet. Ezt nem a hatásvadászat kedvéért írom így, hanem a hitelességért: az Amerikában töltött tíz hónapból hetet és felet a College vörös téglás falain belül töltöttem, mint valami várkisasszony. De erről később. ,

Ha egy kelet-európai diák ösztöndíjat kap egy átlagos amerikai egyetemre, két dologra számíthat: az egyik, hogy a kampusz mérföldekre van az úgynevezett városközponttól, a másik és ezzel összefüggő valószínűség, hogy a buszok ritkán járnak arra. S mivel az ösztöndíjasnak aligha telik saját kocsira (ha telne, akkor nem is lenne ösztöndíjas), hát ismerkedik. Randolph-Macon Woman's College a buszok tekintetében nem képezett kivételt az általános szabály alól, így én is igyekeztem ismerkedni.

Ahogy megérkeztem Lynchburgba, két tanár (!) fogadott a picike reptéren, megvacsoráztatott a közeli vendéglőben, majd a kampuszra fuvarozott az iskola kisbuszán. A portás közölte, hogy másnap reggel tíz órától a dékán maga tájékoztatót tart a „nemzetközi diákoknak” (a „külföldi” szót túl előítéletesnek tartja az érzékeny amerikai politikailag korrekt fül, tehát áttértek az ártatlanabb „nemzetközire”). Ott majd találkozóm a többi újonnan érkezettel. Így is történt; Paula Walace, akitől később az év végén könnyes szemekkel búcsúztunk, részletesen mesélte az órarendkészítés apróságait: minimálisan négy tanegységet kell felvenni, ebből minimum kettőt jegyre (a többit elég hallgatni, csak a jelenlét számít), és még ezek közül is csak az egyiknél kell a jegyrendszer szerint vizsgázni, a másikat elég átment/nem ment át-ra jegyeztetni. Mi, ösztöndíjasok szabad kezet kaptunk a kurzusok kiválasztásában; dúskálhattunk a humán és reál szakok összes kínálatában, felvehettünk táncot, hegedűt, csillagvizsgálást, fényképezést, szervetlen kémiát, önvédelmi képzést, imperializmust, amerikai nők tizenkilencedik századi történelmét és így tovább.

Kevesen voltunk európaiak, talán tízen sem; a társaság zöme japán lányokból állott, akiket az elején képtelen voltam megkülönböztetni egymástól, grácia árva fejemnek tudatlanságomért. Hasonlóan jártam az amerikai lányokkal: egyformán szőkének, rózsás bőrűnek, világos szeműnek és malacszerűen dundinak tűnt mindahány. Később elmerengtem, hogy mit láthat nálunk járva egy ottani: apró/dagadt, mérges, tülekedő fekete embereket.

Az európai lányokkal hamar megismerkedtem.* Együtt panaszkodtunk a borzalmas amerikai kenyérre meg a szembejövők mesterkélt grimaszaira. Az ismeretség persze nem kedvezett az autószerzésnek, sem pedig az angoltudásnak, de hát a kultúrsokkot át kellett vészelni, ilyenkor szükség van barátokra. (Körülbelül szemeszter végéig vártam a depressziós mélypontot,  és miután ez nem  következett be,  úgy gondoltam,  hogy megúsztam, és a visszailleszkedési sokkra kezdtem készülni.) Legjobban egy hamburgi lánnyal barátkoztam össze; hamar kiderült, hogy egész profi táncházas, és nemsokára már roptuk a mezőségit a szobájában.

A nemzetköziek tájékoztatója jó hétig tartott. Ugyanennyit az elsőéveseké meg a más egyetemekről átjötteké is. Azzal kezdődött, hogy körbevezettek a kampuszon. Ebből nem az volt az érdekes, hogy a teljes körbevezetés alig tartott egy fél órát, annyira kicsi volt a kampusz, meg bárkit megkérhettem, hogy segítsen tájékozódni. Inkább a lelkiismeretes, automataszerű gondosság nyűgözött le, amivel minden pavilon, szobor, kert, miegymás történetét előadta a csoportvezető. Ez itt Mary kertje: aki átsétál rajta, nem fog férjhez menni satöbbi. Ezek a kampusz körüli séták egész évben folytak; vezetőnek lenni külön kitüntetés volt, beszámított az egyetemi teljesítménybe, mint minden önkéntes munka. Így a diákok boldogan vállaltak mindenféle nyilvános és szervezői feladatokat, mert pénz, külön szoba vagy hivatalos elismerés járt érte. No de vissza a tájékoztatóra. Csodálatos műsora ez a College-nek; örökre hálás maradok, hogy azt a rengeteg intézést, papírmunkát és lótást-futást nem egyedül kellett végigcsinálnom. Elvittek a bankba, ahol az alkalmazottak kitanítottak a csekkek, bank- és hitelkártya használatáról; voltunk a társadalmi biztosítónál — ide is a dékán fuvarozott. (Ha én azt megérem, hogy Pop úr szállítja bankba az elsőéves filológusokat, hogy első tandíjukat lepengessék...) Elvittek az egyetemi rendelőbe, megmutatták a postaládáinkat, elmagyarázták a számítógépeket, az e-mailt, löncsöltünk a diákfelelősökkel, uzsonnáztunk az egyetem-elnöknő villájában (tiszta Dallas), ebédeltünk a Nemzetközi Diákklub vezetőivel, legvégül pedig elmentünk a Nagy Szemeszter Eleji Beiratkozásra. Nagy teremben ültek a tanárok szakonként csoportosítva. A diák, aki már előre megbeszélte a választott kurzusokat leendő tanáraival, most odajárult egyenként mindegyikükhöz, és egy kis nyomtatványt íratott alá velük. Ezt aztán leadta az iratkozási irodán, s az ügy ezzel el is intéződött. Az így összeállított órarenden még négy hétig lehetett módosítani, s a határidőkre (mint minden fontos eseményre) híven emlékeztettek a vécéajtók belső oldalára írt heti értesítők, amelyek egyébként a „Zárt ajtók mögött” címet viselték. Hamarosan kapiskálni kezdtem a hazai és amerikai menedzsment alapkülönbségeit: amíg itthon a „Csak a hülye nem tud róla, tehát aki nem tudja, az hülye” felkiáltás az elv, az ottaniak azt tartják: „Nincs balfácán kliens, csak rossz szervezés.” Az utóbbiról a postán és e-mailen elárasztó tábori posta is bizonyságot tett: naponta érkezett tíz-húsz brosúra, üzenet, egyéb.

Mikor legelőször érkeztem a kampusz elé, nem hittem a szememnek. Este volt már, és égtek a fények körös-körül, megvilágítva a vörös téglás épületeket. Gyönyörű kolóniái stílusú főépület halijába léptem, amely annak rendje-módja szerint puha fotelekkel, szófákkal, kandallóval, állóórával és egy koncertzongorával volt bútorozva. Nem hittem volna, hogy ez maga az egyetem, ha nem futkorásznak benne az akkor még oly idegenszerű kislányok, no meg ha nem érzek valami furcsa, tejes babaételre emlékeztető szagot. Később kiderült róla, hogy vajas popkorn mikrohullámos sütőben felmelegítve. Ehhez a szaghoz soha nem tudtam hozzászokni, állandóan a napközit juttatta eszembe. Persze a Randolph-Macon-i bánásmódban volt valami anyáskodó. Szüleim most is őriznek például egy levelet a tábor menzájáról, ahol közölték, hogy szülinapomra meglepetéstortát rendelhetnek itthonról 33 vagy 55 dollárért. Szóval kényelemben nem volt hiány.

A kampusz egyetlen menzáján közösen étkeztek a tanárok és diákok. Néha közös asztaloknál. Így magam is ismerkedtem néhány fiatal lektorral; gyakran politizáltunk a kormányról, a pártokról, Boszniáról, a romániai '89-es eseményekről, O.J. Simpsonról. Hetente sor került az idegen nyelv estjeire, ami annyiból állt, hogy a tanszék tanárai együtt vacsoráztak a nyelv iránt érdeklődést mutató fiatalokkal, akikkel persze az illető nyelven társalogtak egész idő alatt. Hamburgi barátnőmmel a német asztaltársaságot frekventáltuk. A tanárok — idősebb, kedélyes, összeforrott társaság — mintha szórakoz- tatóbbak lettek volna,a diákoknál, akik inkább nagyokat hallgattak.

Hogy a tanár—diák viszony mennyire bensőséges lehet, azt Laurával kötött barátságunk szemlélteti a legjobban. Laura művészettörténetet tanít, és tavaly került a College-ba. Egy véletlen találkozás után felismert, és vacsoraidőben az asztalunkhoz ült. Elmondta, hogy egy csoportot Washington D.C.-be szeretne vinni múzeumokat látogatni, de nincs elég jelentkezője. Érdeklődött, hogy nincs-e kedvünk velük utazni, elvinne az autóján. Mi gyorsan rábólintottunk, mire Laura elmagyarázta, hogy kábé mikor indulunk, hova megyünk, és mit olvassunk el előtte. Az olvasnivalót félretétette számunkra a könyvtárban, rendszeresen tájékoztatott a programról, bocsánatot kért telefonon, amiért kora hajnalra tervezte az indulást, és üzente, hogy nem kell külön reggelit csomagolnunk, mert már megrendelte a konyhán. Mi csak bámultunk, hogy fér ebbe a csöpp lányba ennyi gondosság. Mondanom sem kell, a múzeum és galériák látogatása kitűnően sikerült, a napot pedig thaiföldi vacsorával zártuk Georgetownban, amelyet Laura úgy ismert, akár a tenyerét. És ez csak a kezdete volt Laura jótéteményeinek. Valahányszor utaztunk, mindig tanácsot kértünk tőle, hol és mit érdemes megnézni, miért mennyit érdemes adni. Nagy év végi kirándulásunkat is részletesen megbeszéltük vele, mire Laura mozgósította az összes szállásadóként számba jöhető ismerőseit, megadta egy utazási irodában dolgozó barátnője címét, aki a világ legolcsóbb autókölcsönzőjét fedezte fel nekünk Arizonában. Laura közben teljes munkaidőben tanított és dolgozott a doktorátusán. Most is levelezünk, és valahogy nem igazán fogjuk fel, mi az oka ennek a többhónapos elszigeteltségnek.

Nem esett nehezünkre lépést tartani a többiekkel. Az órarendünk szellős volt (mindössze öt tanegység), a módszer pedig a lehető legegyszerűbb. A kurzusok zöme valamilyen könyv, tanulmány vagy ezek kombinációjának elolvasásából és az olvasat szóbeli, esetenként írásos számonkéréséből állt. Így velem is megtörtént a csoda, hogy heti háromszor német házit írtam, rendszeresen jártam minden órára, és ami a legfurcsábbnak tűnik, az öttanegységes, szórakoztató, heti tizenöt órás órarendem mellett éjt nappallá téve szorgalmasan tanultam. Ja és mellette rendszeresen úsztam és teniszeztem, hogy a jó kis menzakaja mellett el ne terebélyesedjem. Időnként meg egyszerűen nem fért a fejembe, hogy is bírják ezek az amerikai lányok, hogy reggeltől reggelig csak tanuljanak, miközben azzal verte meg őket a sors, hogy minden egyebet valaki más végez el helyettük. Ilyenkor, bevallom, nosztalgiával gondoltam a drága jó kolozsvári szmogra, a tolongásra, a belvárosra, a piacra, a barátaim lakásán tett látogatásokra; kezdtem magam úgy érezni, mint egy ágrólszakadt festő, akinek életében egyszer alkalma nyílik egy kitűnően felszerelt táborban dolgozni, és az első adódó alkalommal meglóg. Mikor erről panaszoltam a bátyámnak, így válaszolt:

— Nézzél kevesebb művészfilmet, és egyél kétszer annyi fagyit.

Tanácsát jó testvérként megfogadtam, és maradtam év végéig.

* Randolph-Macon nöi egyetem, azaz Woman's College. Mikor megtudtam, hova kaptam ösztöndíjat, fellázadt bennem asszimilált paternalista nőgyűlöletem, és vissza akartam mondani az egészet. Hogy kicsi a College, jó. Hogy kisvárosban van, aminek a neve nem sok jót sugall, rossz, ám ott van Washington D.C. három órára. De hogy elszigeteljenek a férfiaktól, erre senkinek sincs joga, gondoltam, és vertem a fejem a falba. Amerikában tudtam meg, hogy a női egyetemek hagyománya milyen kitűnően asszimilálta a feminista elméleteket, és bennük nem valamiféle Jane Eyre-i kolostori terror folyik, ahogy azt kelet-európai sötétségemben képzeltem, hanem elméletileg és társadalmilag (is) elkötelezett igényes munka. Másképp bolond lenne az a diák, aki évi 14 000—34 000 dollár tandíjat fizet, hogy odamenjen