Azért a másodikhoz próbálok néhány adalékot, személyes emléket kapcsolni, mert az első negyvenről csak közvetett ismereteim vannak. Gáll Ernő az a szerencsés értelmiségi, akinek szerkesztői, szociológusi, egyetemi tanári pályáját ilyen negyvenes egységekben lehet mérni; most itt az alkalom, hiszen a harmadik negyven küszöbére lépett — s ha nem is a régi barátok által emlegetett „szalad-gál” tempóban, de irigylésre méltó frissességgel van ma is jelen a magyar (talán már kevésbé a román) szellemi életben, még mindig képes odafigyelni az újra, újakra (fiatalokra), egyszóval remélhető, hogy a harmadik egységből is jut neki alkotásra alkalmas, hasznos idő.

Honnan ez a vitalitás, ez a rugalmasság? — kérdezi a nála éppen húsz évvel fiatalabb szerkesztőtárs. Persze a gének; meg az egészséges, sportos életmód (amivel ellensúlyozni tudta a történelmileg rámért megpróbáltatásokat). Az, hogy meneküljön a stressztől, ha benne is volt életvitelében, szándékaiban — nemigen sikerült neki. Csupán arra az időszakra gondolva, amelyet közelében éltem meg, a Korunknál (1959—1984), állíthatom, hogy stresszmentes év, talán hónap sem adatott. Igaz viszont, hogy a Számvetésben, a Korunk-évekre visszatekintő emlékezésében számos konfliktushelyzet sokkal szelídebben jelenik meg, mint az én tudatomban, néhányra pedig a szerző ki sem tér; vagyis Gáll Ernő önvédelmi reflexei tökéletesen működtek és működnek, amit egyfajta életbölcsességként lehet, kell elkönyvelnünk — még akkor is, ha a magunk számára nem tudjuk (nem akarjuk?) irányadónak elfogadni.

A korszakhatárról, az ötvenes évek közepéről sikerül felidéznem első találkozásaink halvány emlékképét. Gáli Ernő akkor még a Bolyai Tudományegyetem prorektora, én a magyar nyelv és irodalom szak másod- vagy harmadéves diákja voltam, de bizonyára diákszövetségi megbízatásaim valamelyikével kellett fölkeresnem a prorektor elvtársat. Nyilván simán intéződött el az ügy, nem maradt nyoma az emlékezetben. Annál inkább annak — 1956 táján lehetett? —, hogy tanítványai (filozófus-, történészhallgatók) lelkesen mesélték az egyetemi folyosókon a „virágozzék minden virág” (kínai) tétel Gáll Ernő-i —erdélyi —interpretációját.

Innen kezdve már Korunk-emlékeket idézhetek. Amelyek azonban számtalanszor kapcsolódtak az egyetemi problematikához; és korántsem csak azáltal, hogy Gáll Ernő a szerkesztés (főszerkesztés) mellett továbbra is tanította a filozófia szakosokat, hanem az egyre szűkülő lehetőségek közepette egyetemi-akadémiai feladatok átvállalásával. Így lettek a hetvenes-nyolcvanas években a Korunk-délelőttök az erdélyi magyar tudományosság ünnepi alkalmai (a kivitelezésben Veress Zoltán vállalt főszerepet). Ugyancsak fontos, bár szűkebb körben ható „egyetemi óráknak” számítottak, amikor egy-egy neves, határokon túli, esetleg a távoli és még elérhetetlen Amerikából érkező kutató, professzor, író beszélgetett el a szerkesztőség tagjaival. A kilencvenes évek fiataljai el sem tudják képzelni, mit jelentett ez akkor, a szekus tiltások és jelentés-kényszerek évtizedeiben! Más szerkesztők, főszerkesztők legfeljebb négyszemközt találkoztak a „betolakodókkal”, akik — valljuk be — valóban nagy szerepet játszottak az ideológiai fellazításban, a szemek kinyitásában. (Különösen amikor könyvekhez is alig lehetett hozzájutni.)

Részletezni kellene a sűrűn bejáró, mondhatni állandó vendégek listáját is. A Korunk pozitív irányváltásában és közvetlenül Gáll Ernő szemléletének alakulásában az egyik ilyen „látogató”, a börtönévekben meg nem tört szociológus, Venczel József játszott különleges szerepet. (Méltányosan szól erről a Számvetés egyik alfejezete, „A Venczel-modell kisugárzása”.) A nála és Gáll Ernőnél is jóval fiatalabbak, egyetemiek és az egyetemről kiszorultak vagy oda be sem jutottak szintén sűrűn előfordultak a szerkesztőségben; számtalanszor lehettem tanúja a főszerkesztői kísérleteknek, hogyan próbálta Gáll Ernő a maga okulására és a folyóirat hasznára fordítani ezeket az alkalmi találkozásokat. Valljuk be, nem mindig sikerrel. Az ellenanyag, a rejtélyes antitestek néha erősebbnek bizonyultak, de szerencsére nem az egyszemélyes, „kézi vezérlésű” szerkesztés volt a jellemző a Korunknál, így aztán mellékfolyókon is be lehetett kerülni a főfolyamba. Ezt a legmeggyőzőbben Bretter György és Gáll Ernő viszonya dokumentálja (erre is utal a Számvetés); hasonló jelenséget az irodalmi rovatban is megéltünk: eleinte bizony viták árán kerültek be a lapba és kaptak később főszerepet a Forrás első nemzedékének költői, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár.

„A szóértés előfeltételeiről” gondoskodni: alighanem ez Gáll Ernő szerkesztői és tanári örökségének legjelentősebb hozadéka. Néhány évvel nyugdíjba vonulása előtt, a Korunk 1980. 1—2. számában közölte Nemzedéktől nemzedékig című tanulmányát, és ugyanitt, a nemzedéki kerekasztal-beszélgetés bevezetőjében jelentette ki: „Egy olyan kis és sajátos kultúrának, mint a mienk, vitális szüksége van az elvidékiesedés veszélyét ellensúlyozó nyitottságra és változatosságra. Vegyük tehát tudomásul, hogy többféle hagyomány létezik, de egyiknek sincs monopóliuma. Éppen ezért nincs helye semmiféle kizárólagosságnak. Senki sem veheti magának a jogot, azt az erkölcsi tekintélyt, hogy másokat gyanúsítson vagy megbélyegezzen. A kiátkozások ideje lejárt.” Ez volt az a kerekasztal, amelyen Tóth Sándortól, Domokos Gézától és Szőcs Istvántól Molnár Gusztávig, Egyed Péterig, Cs. Gyímesi Éváig (és persze a szervező-szerkesztő Aradi Józsefig) annyian és annyi fontos igazságot mondtak ki, mondtak el. Gáll Ernő pedig azóta is keresi a párbeszéd lehetőségét egykori tanítványaival. A legutóbbi (nagyon időszerű) példa a Magyari-Vincze Enikővel együtt közzétett párostanulmány, a Korunk 1995. áprilisi számában: „Az erdélyi magyar egyetem — szimbolikus mezőben”.