A kommunista rendszer bukása óta rendszeresen visszatérő jelenség, hogy a nagyszámú erdélyi magyar kisebbség felveti az intézmények kérdését. Egyszer Hargita és Kovászna megye közigazgatási autonómiájáról van szó, máskor meg a kolozsvári Bolyai Egyetem visszaállításáról.

Ma itt is, ott is forrnak Kolozsvárott a kedélyek — reflektorfénybe került az egyetem visszaállításának kérdése. Látszólag könnyű megjelölni, miben áll a nézetek ellentéte: egyfelől a román egyetemi oktatók többsége ellenzi az egyetem visszaállítását, másfelől a magyar értelmiség többsége támogatja. Közelebbről szemügyre véve azonban a dolog sokkal összetettebb. A Bolyai Egyetemet ellenző román többség körében nem mindenki ugyanazokkal az érvekkel támasztja alá véleményét. Egyesek azt hangoztatják az önálló egyetem ellen, hogy nem lehet demokratikus egyetemet etnikai ismérvek alapján szervezni; e fellépés látszatra demokratikus ugyan, azonban gyakran olyan mögöttes indokot rejt, amelynek több köze van a kliensi rendszerhez, mint a jakobinusok egyenlőségeszméjéhez. Vannak azután a román többségben olyanok, akik hangzatos liberális védőbeszédeik után úgy vannak most sarokba szorítva, hogy azonnal megmutatkozik, mennyire radikálisan nacionalisták, amikor azt állítják, hogy a magyaroknak nincs joguk önálló egyetemhez. Másfelől a magyar kisebbség körében is sok ellentmondás uralkodik. Ha leszámítjuk azt a néhány személyt, aki merő karrierizmusból utasítja el a különválást, a vélemények java megoszlik: a radikálisok mindenáron saját egyetemet akarnak, azzal sem törődve, hogy szakképzett tanszemélyzet híján gettósítják a magyar diákokat, a mérsékeltek viszont úgy hirdetik az önálló egyetem elvét, hogy nem tévesztik szem elől a valóságot. Vagyis ésszerű és pragmatikus álláspontra helyezkednek, amikor a törvényesen megalapozott önálló magyar tagozat mellett érvelnek. Röviden összefoglalva ilyen képet mutatnak az értelmiség nézőpontjai, ezekre rakódnak rá, ezekkel keverednek azután a különféle politikai tétek, amelyeknek a diákság érdekeihez semmi közük, minthogy városi, állami, sőt államközi stratégiák szabják meg őket.

A kolozsvári egyetemen vannak ugyan magyar csoportok bizonyos tudományágakban, ezeknek azonban — némely hivatalos kijelentéssel ellentétben — nincs törvényesen szabályozott intézményes létük mint önállóan adminisztrált tagozatnak. Fel kell tehát tennünk a kérdést: miféle transzcendens érték nevében lehet megtagadni a magyaroknak a tagozatok önállóságát minden olyan szakon, ahol megfelelő számú előadó a felsőoktatás általános törvényeivel egyező módon tudja a kérdéses tárgyat tanítani? Miért is ne lehetne rájuk bízni, hogy legjobb belátásuk szerint maguk kezeljék a költségvetés őket megillető hányadát, az általuk szerzett külföldi ösztöndíjakat, de még az alapítványok által juttatott adományokat is? Ez a legkevésbé sem veszélyezteti az állam területi épségét és egységét. Ellenkezőleg, üdvös versenyszellemet honosítana meg, különösen az esetben, ha jól átgondolt szabályok lehetővé tennék, hogy magyar nyelvű diákok román nyelvű előadásokat is látogassanak, a román tagozaton is vizsgázhassanak, és ugyanúgy fordítva is, olyan román diákok számára, akik erre vállalkoznának. Dicséretes szellemi versengés származhatna ebből románok és magyarok között, de egyúttal a magyar közösség szimbolikus biztosítékot is kapna, amely leszerelné a Tőkés püspök környezetéhez tartozó egzaltáltakat, magyarországi és távolabbi szövetségeseiket.

Végezetül: aligha gondolhat bárki is olyan európai integrációra, amely ne iktatná menetrendjébe a regionalizációt — függetlenül attól, hogy az milyen lesz, beleértve a kultúrák régióit is. A majdani — sok nehézség árán máris születőfélben lévő — Európa nem csupán centralizált államok konföderációja lesz, hanem egyidejűleg olyan régiók együttese is, amelyek megőrzik tulajdon személyiségüket, és amelyek a törvény adta eszközök birtokában saját érdekeiknek megfelelően megállapodásokat kötnek és kapcsolatokat létesítenek. Ami érvényes a politika és a gazdaság szférájában, az ugyanúgy áll a kultúra és az egyetemi élet szférájára is. Nem erre vall máris Ausztria és a klagenfurti szlovén egyetem példája? Vagy a belgiumi Leuwen esete, ahol a korábbi egyetem kettévált, és most külön francia, illetve külön flamand nyelvű intézmény működik? Az egyetemi autonómia bizonyos fokú megadása a magyar kisebbségnek semmiképpen sem azt jelenti, hogy a román állam a szuverenitást érintő valamiféle zsarolásnak enged. Ha viszont a románok kitartóan elutasítják a vitát arról, hogy miként hozható létre a tagozatok önállósága, azzal olyan kishitűségről tesznek tanúbizonyságot, amely a konkurenciától való különös félelemről árulkodik, vagy — ami még rosszabb — önnön identitásuk alapjainak ingatag voltáról. Ez nem valami újkeletű kérdés, elvégre az identitás körüli vitáknak — hol irodalmi vagy etnológiai, hol történelmi vagy filozófiai vetületben — mindenkor ez állott a középpontjában, ez hatja át Maiorescutól Noicáig és Iorgától Cioranig a román értelmiség legjelesebbjeinek életművét.

Kolozsvár, 1997. március 12.

Nádor Imre fordítása